Ekkor váratlan fordulat történik Rómában, és hirtelen súlyossá teszi a már amúgy is eléggé feszült helyzetet. Lepidus kijelenti, szövetkezik Antoniusszal, és az a szándéka, hogy a köztársaság ellen fordítja seregeit, mert véleménye szerint a hatalom jelenlegi birtokosairól kiderült, hogy képtelenek helyreállítani az állam belső rendjét és biztosítani egységét. A szenátus mérhetetlenül felháborodik, a haza ellenségének nyilvánítja, és elkoboztatja javait, ami pillanatnyilag elsősorban a feleségét (akiről már tudjuk, hogy Brutus nővére) és gyermekeit sújtja. De ki fogja megvédeni Rómát?
Octavius úgy látja, elérkezett az ő ideje, pökhendibb, mint valaha, és már az állam urának, sorsa legfelsőbb bírájának tekinti magát. Egyre kevésbé fogadja meg Cicero tanácsait, sőt világosan értésére adja, hogy már nincs szüksége rájuk. Csak most nyílik rá a vén politikus szeme a valóságra, és kezd világosan látni - azaz kezdi észrevenni, hogy a törékeny építmény, amelynek létrehozásán gyakran erőszakot téve önérzetén annyit fáradozott, már-már siralmasan összeomlik.

Servilia viszont meghökken. Azt hiszi, fia számára elérkezett a visszavágás órája, most már személyesen Rómába jöhet, hogy megvédje a köztársaságot a „pártütőktől”. Csakhogy, mint mindig, most is előbb beszélni akar Ciceróval, hogy megkérdezze a véleményét. Ugyanakkor érintkezésbe lép Brutus néhány Rómában maradt barátjával és volt társával, többek között a zsarnokgyilkos Cascával, Scaptius-szal, a szalamisziak egykori „csendestársával” és Labeóval, aki indulófélben volt fiához Macedóniába. Igazi haditanács ...
Mikor mind egybegyűltek, Servilia világosan feltette a kérdést: „Javasolják-e a fiának, hogy térjen vissza Rómába? Előnyös lehet ez számára? Vagy inkább ne siessék el a dolgokat, és várjanak?”

Cicero habozás nélkül felelt: „Brutus becsülete és minden polgár várakozása azt parancsolja neki, hogy siessen az alapjaiban megrendült és roskadozó haza segítségére.” A többiek is állást foglaltak az ő véleménye mellett, és elhatározták, hogy késedelem nélkül lelkes és erélyes felhívásokat küldenek Brutusnak, és kérve kérik, hogy amint lehetséges, térjen vissza Rómába, természetesen csapatai élén. Cicero magára vállalja a feladatot, és egymás után négy sürgető, aggodalmas és balsejtelemmel teli levelet küld el. Abban van minden reménye, hogy Brutus hamarosan megérkezik.
„Ha kedves neked a köztársaság, meg kell értened, hogy egyetlen percet sem vesztegethetsz, gyere vissza Italiába... Jöjj hát, az istenek nevére, jöjj segítségünkre, minden mást tégy félre !” Számolja a napokat, bizonyos benne, hogy Brutus bármelyik pillanatban megérkezhet. Már azt tervezi, mit kell majd Brutusnak tennie, mi az, amire elsősorban gondolni kell: „Ha nem tévedek, az állam legsúlyosabb gondja a pénzhiány... Pedig hatalmas terhek fognak ránk nehezedni, hisz itt vannak a seregek, amelyek védelmeznek bennünket, és nemsokára a tied is... Alig várom már, hogy szóban is megtárgyalhassam veled ezt és még sok más kérdést.”

Múlnak a napok, de Brutus nem jön. Ekkor Cicero megkettőzi erőfeszítését. Már nem tudja, mit mondjon. Könyörög, esdekel, őrjöng... „A türelmetlenség már a tetőfokára hág, és mihelyt partra szállsz, mindenki rohanni fog, hogy beálljon seregedbe. Ha győzünk is, segítséged nélkül nem tudnánk kellőképpen megalapozni az államigazgatást. Ha újabb háború kockázatát kell vállalnunk, csak benned és seregedben van jövőnk minden reménye. De az istenek nevére, siess már!”
Egyetlen felhívásra sem érkezett válasz... Ezalatt Octavius, aki augusztus 19-én consul lett, és végleg levetette álarcát, elhatározza, hogy kimutatja a foga fehérét. Úgy döntött, hogy először is a legszabályosabb formák között pert indít nevelőapja gyilkosai ellen. Ezzel a törvényesített bosszúval kívánta megkezdeni magas tisztsége hivatali idejét. Mindenekelőtt közvádlókat kellett találnia. Nem volt nehéz feladat. Több igen tiszteletre méltó polgár jelentkezett, csábította őket a jutalom, melyre ebben a minőségükben jogot formálhattak. Mert a vádló bizonyos pénzösszeget kapott az elítélt javaiból, megkapta kitüntető címeit, és ha volt neki, a hivatalát is, azonkívül, amit akkoriban eléggé nagyra értékeltek, ő maga, gyermekei és többi leszármazottai mentesültek a katonai szolgálat alól.

Agrippa, az ifjú Caesar „barátja”, vállalta, hogy vádat emel Cassius ellen; Lucius Cornificius, ez a szép jövőjű kamasz (néhány évvel később elefántháton diadalmasan vonult be Rómába), Brutust választotta. Ünnepélyes ülésen, a nép es a szenátus színe előtt, tárgyalták meg távollétükben az összeesküvők ügyét, és a hagyományos büntetéseket mondták ki rájuk: eltiltották őket a víztől és a tűztől, azaz törvényen kívül helyezték őket, elkobozták javaikat, és megfosztották őket mindenféle hivataluktól.
Plutarkhosz ezt írja: „Midőn a kikiáltó a szokásoknak megfelelően a szónoki emelvényről felszólította Brutust, hogy lépjen elő, a nép állítólag hangosan feljajdult, a legtisztességesebb polgárok pedig lehajtott fővel mélységesen hallgattak. Sőt Publius Silicius könnyekre fakadt.” De ő volt az egyetlen szenátor, aki kollégái közül a felmentés mellett szavazott. Rövidesen az a megtiszteltetés érte ezért, hogy felkerült a proskribáltak listájára.”

Brutus, csapatai élén, már hetek óta Kisázsiában járt, mikor megtudta, milyen ítélettel sújtották. Végre, nagy nehezen megszerezte a hadjárat megindításához szükséges összeget. Rhaszküpolisz, a thrákok királya, csapatokat küldött neki. Polemokratia királyné, akinek a férjét ellenségei nemrég gyilkolták meg, fiával együtt Brutus oltalma alá helyezte magat, és kiszolgáltatta neki a királyság minden kincsét.” Koszon szkitha dinaszta aranypénzt veretett Brutus consul képmásával.”
Nem tudjuk, miképpen fogadta Brutus az intézkedést, amely „március 15-e hősét” (akinek dicsőséges cselekedetét a szenátus hivatalosan elismerte) lázadónak minősíti, akinek tilos segítséget nyújtani, és akinek megsemmisítését nemzeti jótéteménynek kell tekinteni. Feltehető azonban, hogy latolgatta ekkortájt azt a lehetőséget, hogy nekivág annak a „római hadjáratnak”, amelyre oly buzgón ösztönözte Cicero.
Másképpen nem magyarázható meg, miért küldte éppen akkoriban Bithüniába egyik alvezérét, Aquilát (talán ugyanazt, aki nem sokkal március 15-e előtt vált ismertté tüntetően Caesar-ellenes magatartásával), és bízta meg azzal, hogy szereljen fel egy kétszáz hadihajóból és ötven szállítóhajóból álló flottát. Ugyanakkor általános rekvirálást rendel el ebben a provinciában, és felszólítja, lássa el a hajóhadat matrózokkal, munkásokkal, teljes kiszolgáló személyzettel stb. Azonkívül négy hónapra elegendő tüzelővel és élelemmel.

A dolgok ezúttal is sokáig elhúzódtak. A bithüniaiak tiltakoztak, egyébként nagyon tiszteletteljesen. Csak úgy fröcsögött belőlük a hódolattól csöpögő udvariaskodás, Brutus dicséretét zengték, a múlt, a jelen és a jövendő minden nagy embere fölé helyezték. Ám a kért szállítmányok helyett csak sírós mentegetőzések érkeztek: rosszul mennek az üzletek, gyalázatos a termés, általános a pangás stb...
Brutus udvariasan azt felelte, hogy a szükséges hajókat nem tudja csupán bocsánatkéréseikből felépíteni,” jól tudja, hogy súlyos áldozatokat kér tőlük, de hát végső soron nem kell sajnálni őket: ő és katonái az életüket adják, nekik viszont csak pénzt kell adniuk. És még hozzátette: nagyobb veszély fenyegeti a hadianyag felhasználóját, mint elkészítőjét. Mindez egy szemernyit sem változtatott a helyzeten: nem jöttek a hajók. Erre Brutus megsértődik, és levélben közli a bithüniaiakkal ; ha így viselkednek, elvesztik minden jogukat hálájára. Újabb mentegetőzések, újabb tiltakozások, csak hajók nem. Aztán beköszöntött az ősz. Erre hivatkozni kezdtek a rossz időre, a kezdődő viharos évadra: a bithüniaiak szerint ilyen körülmények között a legjobb akarattal sem lehet szállítani a hajókat. Biztos pusztulásba küldenék őket. Jobb lesz megvárni a kedvező időjárást. Akkor mindent megtesznek, hogy kedvében járjanak a híres Brutusnak.
Brutus, noha nem fogadta el a bithüniaiak mentegetőzését, és felhívta a figyelmüket, hogy a követelt 300 talentum kifizetésének semmi köze a rossz időhöz, kénytelen volt beérni az ígéretekkel. Nem sok sikerrel járt.

Megint pénzt kellett előteremtenie, hiszen a sereg költségvetése egyre növekedett. Miután pénzkérő leveleket küldött a szélrózsa minden irányában, Szmirnába és Damaszba, Milétoszba és Küzikoszba” és más helyekre, és mivel az eredmény eléggé soványnak volt mondható, afféle ellenőrzőkörútra indult a vidéken, és ez gyümölcsözőbbnek bizonyult. Körútján mindenhol úgy fogadták, mint a teljhatalmú nagy vezért. Igazságot szolgáltatott. Damaszban egy pereskedő „Ázsia napjának”, a kíséretét pedig „jótékony csillagoknak” nevezte, ám Brutus ennek ellenére súlyos pénzbüntetésre ítélte.
A véletlen Küzikoszban a kezére játszotta Theodotosz rétort, aki valaha azt tanácsolta urának, Egyiptom királyának, ölesse meg Pompeiust, és így szabaduljon meg tőle; gaztettéért Brutus azon nyomban kivégeztette.” Időközben Epheszoszban megerősítette a zsidó lakosság kiváltságait.” Mindezen helyi teendők közben nem tévesztette szem elől a nagy célt, de még mindig hiányoztak a megvalósításhoz anyagi eszközei.

A bennszülött lakosság megadóztatásában kereste a megoldást. De amit sikerült kicsikarnia tőlük, alig volt elegendő csapatainak helybeli eltartásához és a napi kiadások fedezéséhez. Ez volt a helyzet, amikor december vége felé egyre riasztóbb hírek érkeztek Rómából. November 27-én „hármas paktum” jött létre Lepidus, Antonius es Octavius között. Tehát hiába volt minden remény, hogy egymásnak esnek, és elvesztik erejüket a belharcokban. Ellenkezőleg, az új szövetség félelmetes előjelek között vette át a hatalmat. Rémuralom nehezedett Rómára. Megint tömegestül, kímélet nélkül proskribálták az embereket, akárcsak Sulla és Marius idejében.
Cicero lett az egyik első áldozat.” Halálával elszakadt az egyetlen kötelék, amely még Brutus ügyéhez fűzhetett néhány szenátort. Egyébként a megrémült tisztes gyülekezet ismét engedelmesen meggörnyedt az új urak előtt, és némán, alázatosan szemlélte az erőszakos és az önkényes cselekedeteket, amelyekkel a triumvirek emlékezetessé akarták tenni hatalomátvételüket.

Ezúttal Brutus megértette: nem késlekedhet tovább, a nagyon közeli jövőben a triumvirek erős támadása várható Cassius ellen és őellene, hisz már csak ők ketten állnak hatalmuk megszilárdításának útjában.
Brutus ekkor elhatározza: felszólítja Cassiust, hogy hozzák összhangba erőfeszítéseiket, és ezentúl közösen háborúskodjanak. Cassiust, úgy látszik, egyre kevésbé érdekelték az italiai események. Sikerült maga köré gyűjtenie néhány merész katonai vezetőt, akiket módszeresen a provincia városai ellen küldött, hogy irgalmatlanul sarcolják meg a lakosokat. Amióta a Laodikeiában, mint valami egérfogóban elkapott Dolabella öngyilkossággal vetett véget rövid, de eléggé viharos életéneket (még nem volt huszonkilenc éves), Cassius úgy érezte, szabad a keze, és bőven élt is a lehetőségekkel. Főleg azokkal a városokkal viselkedett könyörtelenül, amelyekről feltételezhette, hogy rokonszenveztek ellenfelével. Ilyenkor kegyetlensége nem ismert határt. Viszont sikerült jelentős kincset felhalmoznia ezzel a gyors módszerrel. Nagyon elégedett is volt vele, és úgy tűnt, többet nem is akar elérni.

Ám egy napon a következő üzenet érkezik Brutustól:
„Nem azért gyűjtöttünk sereget, hogy megszerezzük a hatalmat, hanem hogy hazánkat felszabadítsuk a szolgasorsból és a zsarnokok elnyomása alól; tehát a kószálás helyett inkább emlékezzünk kitűzött célunkra; és hogy el ne térjünk tőle, ne távolodjunk el Italiától, hanem induljunk feléje, amilyen hamar csak tudunk, hogy segítségére siethessünk polgártársainknak.”
„ Befejezésül Brutus kijelentette: kész seregével együtt Szíriába menni, hogy megállapodjon Cassiusszal jövendő akciójuk tervében. Cassius elfogadta a javaslatot, Brutus pedig elindult Szmirna felé, ahol a két vezérnek találkoznia kellett.

Plutarkhosz azt írja erről: „Most találkoztak először, amióta Peiraieusz kikötőjében elváltak, hogy az egyik Macedóniába, a másik Szíriába menjen. Nagy öröm volt ez számukra, és igencsak növelte bizakodásukat a parancsnokságuk alatt álló csapatok látványa. Mint szánalmas proskribáltak távoztak Italiából, nem volt pénzük, fegyverük, egyetlen felfegyverzett hajójuk, egyetlen katonájuk sem, sőt, még olyan város se volt, amelyik hozzájuk húzott volna: most pedig, elég rövid idő leforgása után újra együtt vannak, hatalmas hajóhad, nagyszámú gyalogság és lovasság áll rendelkezésükre, van pénzük a sereg eltartásához, és képesek fegyverrel a kezükben megvívni ellenségeikkel a római birodalomért. „
Ez a hatásos kép kissé pontatlan. Láttuk, hogy az Italiából távozó két „szánalmas proskribált” nem volt teljesen erőforrások híján. Másfelől bizonyos, hogy ez emlékezetes találkozás idején anyagi helyzetük, különösen Brutusé, nem mondható ragyogónak. Hisz az első téma, amelyről beszéltek, a pénz volt.

Ha hihetünk Plutarkhosznak, Brutus vetette fel elsőnek a kérdést, midőn arra kérte Cassiust, adja át neki a felhalmozott összeg egy részét. Szerzőnk így ír:
„Kérését azzal indokolta, hogy az ő pénzét felemésztette annak a sok hajóból álló flottának a felszerelése, amely az egész Földközi-tenger urává teszi őket.” Ez megint csak részben volt igaz. Mindenekelőtt a flotta egyáltalán nem állt sok hajóból, másfelől távolról sem tette lehetővé, hogy biztosítsák és ellenőrizzék a tengeri közlekedést, ahogy Dolabella legutóbbi kalandja alkalmával már tapasztalhatták. Akárhogy volt is, Cassius meglehetősen hűvösen fogadta Brutus kérését. Úgy tűnik, munkatársai köréből hangzottak el a leghevesebb tiltakozások. „Nem igazságos - mondották neki -, hogy amit aprólékosan takarékoskodva összegyűjtöttél, amit, gyűlöletet keltve, a népektől szereztél, azt Brutus most arra használja fel, hogy lekenyerezze ugyanezeket a népeket, és bőkezűsködjön katonáival.”

Cassius végül mégiscsak odaajándékozta sógorának a szerzett pénz egyharmadát. Ezután a hadműveletekkel foglalkoztak. Sietniük kellett. Octavius és Antonius megelőzte őket, és negyven légióval elindult Macedóniába. Nyolc légió már átkelt az Ióni-tengeren, és partra szállt a provinciában, ahol nemhogy ellenállásba nem ütköztek, hanem még örömmel is fogadta őket néhány kisebb, csökönyösen kitartó város. Brutus egyre azt hangoztatta, hogy egyesíteniük kell seregeiket, azonnal meg kell támadniuk ezeket a légiókat, és a többiek partraszállása előtt meg kell semmisíteniük őket.
Cassius nem osztotta véleményét. Szerinte jobb, ha hagyják a triumvireket, hadd hozzák ide minden csapatukat, mert akkor csak ki kell várni, amíg élelem híján magától felbomlik a sereg, hiszen, mondta, ily szegény és kizsigerelt országban úgysem találnak táplálékot katonáiknak. Nekik meg fontosabb dolguk van: a lükiaiakat és a rhodosziakat még nem adóztatták meg.
Cassius úgy gondolja, most rajtuk a sor. Mindkét városnak eléggé tekintélyes hajóhada volt, amelyet okvetlenül meg kellett szerezni, nehogy hátulról veszélyeztesse őket, amikor megindulnak Octavius és Antonius seregei ellen. Annál is inkább, mivel a két város szemmel láthatóan valóban rokonszenvez a triumvirekkel, és támogatni szándékozik hadműveleteiket. Az ő véleménye győzött. Cassius vállalta Rhodoszt: elég jól ismerte a várost, hisz ifjúkorában ott tanult filozófiát. Brutusnak a lükiaiakat kellett jobb belátásra bírnia.

Arra a hírre, hogy rövidesen megérkeznek Brutus csapatai (senki előtt sem volt titok, hogy mit akarnak), a lükiai városok szövetségre léptek, hogy megvédjék szabadságukat és gazdagságukat a betolakodóktól. Xanthosz és Patara volt a legfontosabb e városok között. Az előbbi kezdettől fogva a legellenségesebb volt Brutusszal. Brutus úgy határozott tehát, hogy fegyverrel igázza le.
A xanthosziak eltökélték, hogy ellenállnak, talán mert reménykedtek, hogy rövidesen megérkezik az Octavius és Antonius által küldött erősítés, ezért megerősítették városuk falait, és várták az ellenséget. Az nem is késlekedett, és megkezdődött az ostrom. Appianus és Plutarkhosz terjedelmes leírást hagyott ránk róla. A két történetíró egy csomó iszonyú részlettel szolgál, amelyeknek lehetetlen megállapítani a hitelességét, de sokban hasonlítanak azokhoz a közhelyekhez, amelyeket az ókori szerzők egy-egy ostromlott város kegyetlen szenvedéseinek érzékeltetéséhez használnak. Állítólag valamennyi lakos, aggastyánok, nők, gyerekek határtalan hősiességről tettek tanúbizonyságot, és kitartottak szilárd elhatározásuk mellett, hogy inkább szülővárosuk romjai alá temetkeznek, de nem hódolnak meg a győztes előtt.
Amidőn Brutus katonái sok-sok roham után végre behatolhattak a városba, a polgárok mind hazaszaládtak, és házuk küszöbén megölték szeretteiket, „akik önként álltak a kard elé”. Appianus legalábbis ezt állítja.30 És Plutarkhosz még megtoldja:
„Láttak egy nőt, aki nyakában halott gyermekével, maga már egy kötélen lógva gyújtotta fel a házát.”

Brutust, úgy látszik, nagyon megrendítették azok a szomorú jelenetek, amelyeknek a csapatai által kifosztott város a színtere lett. Ugyancsak Plutarkhosz szerint „nem volt ereje, hogy megnézze a szörnyűséges látványt” és „könnyekre fakadt”, amikor megtudta a részleteket. Appianus szintén azt meséli, hogy Brutus megparancsolta: a lehetőség szerint kíméljék a templomokat. Ám ugyanakkor megtiltotta a szomszéd városoknak, hogy befogadják a xanthoszi menekülteket es segítséget adjanak nekik. Később a foglyok kegyelmet kértek Brutustól (nagy számuk, mellesleg szólva, eléggé elveszi a hitelét Appianus és Plutarkhosz tragikus leírásának), de ő kereken megtagadta, mégpedig kérlelhetetlen szigorral. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ez esetben csupán látszólagos az ellentmondás: Brutus hiába volt érzékeny lelkű, engednie kellett a hadviselés kemény követelményeinek, melyeket tisztjei nyilván nyomatékosan hangoztattak előtte.
Xanthosz bevétele nagy hatással volt a szomszéd városállamokra. Rádöbbentek, hogy Brutus módszere, hadviselése semmiben nem különbözik elődeiétől, és hogy csapatai tökéletesen tudják alkalmazni a hagyományos jelmondatot:
„Jaj a legyőzötteknek !”

Patara mégis valamiféle ellenállással próbálkozott - ez a város volt Xanthosz tengeri kikötője, mint Peiraieusz Athénnak. Brutus megjelent a város kapui előtt légiói élén, és megadásra szólította fel. A lakosság tehetősebb része, félve a xanthoszihoz hasonló pusztítástól és fosztogatástól, hajlandónak mutatkozott a meghódolásra, de Dio Cassius szerint „a rabszolgák és a szabad szegények, akiket felszabadítottak, illetve akiknek elengedték az adósságait (a fenyegetett városok hatóságai ehhez a módszerhez szoktak folyamodni, hogy a rabszolgákat és a városi proletariátust bátor védekezésre biztassák), ellene szegültek ennek a megegyezésnek.”

Brutus ezúttal, mielőtt fegyvert fogott volna, megpróbált egyezkedni. Dio Cassiustól és Plutarkhosztól tudjuk, hogyan viselkedett a pataraiakkal. Dio Cassius szerint: „Brutus először elküldte hozzájuk a xanthoszi hadifoglyokat, akik közül beházasodás révén sokkal rokonságban álltak, mert azt remélte, hogy a pártjára állítják Patarát; látva azonban, hogy a pataraiak így sem hajlandók kapitulálni, jóllehet váltságdíj nélkül mindenkinek kiadta a rokonait, a városfalak tövében piacot létesített, és oda vezettette a fontosabb foglyokat, hogy így hassa meg a pataraiakat. De ez a módszer sem hozott több sikert, pedig néhány foglyot áruba is bocsátott, ezért aztán úgy döntött, hogy a többit szabadon bocsátja. Ezt látván a pataraiak felhagytak az ellenállással, és átpártoltak hozzá.”
„ Plutarkhosz leírásában Brutus az emberi lélek alaposabb ismerője és tapasztaltabb diplomata: „Amikor látta, hogy Patara városa erőteljes védekezésre készül, habozott ostrom alá venni, mert hasonló kegyetlenkedésektől félt. Néhány foglyul ejtett asszonyt váltságdíj nélkül visszaküldött; és minthogy a férjek és az apák a város előkelőségei voltak, a nők annyira magasztalták Brutus szerénységét és igazságosságát, hogy rá tudták beszélni a férfiakat, adják át neki a várost.”

Akárhogy történt is, Patara „a maga jószántából” megnyitotta előtte kapuit, és Brutus, csapatai élén, bevonult.

Majd nyomban munkához látott. Sürgősen meg kellett tennie a körülmények által diktált intézkedéseket, azaz be kellett hajtania minden hasznát ennek a hódításnak, amely sem katonáinak, sem az ellenségnek egyetlen csepp vérébe nem került. Irgalmasnak mutatkozott: senkit sem ítéltek halálra, nem is száműztek senkit. Viszont elvett minden fellelhető aranyat és pénzt.
Appianus ezt írja: „Megparancsolta a polgároknak, hogy mindenki vigye el hozzá, amije van, az engedetleneket megfenyegette, a feljelentőket pedig jutalommal buzdította.”„ Ez a módszer teljes sikerrel járhatott, és Brutus azzal hálálta meg a pataraiak igyekezetét, hogy a jövőben elengedte nekik a hadiadót, és (az egyébként tőlük behajtott összegekből) ötven talentum támogatást kaptak középületeik helyreállítására.” Erre a vidék többi városai úgy döntöttek, hogy jobb barátságosan megegyezni Brutusszal; összeadtak és elküldtek neki százötven taléntum „ajándékot”. Ezután Brutus békében hagyta őket, és másfelé vette útját.

Megérkezve akciói új színterére, első gondja az volt, hogy kiáltvánnyal fordult azokhoz a városokhoz, amelyeket fel akart keresni, és felhívta figyelmüket az ellenszegülő Xanthosz és a meghódoló Patara épületes példájára. Most rajtuk a sor, melyik város sorsát választják. A legtöbb egyetlen szó nélkül engedett. Néhány azonban megpróbálta elhúzni a dolgokat, reménykedve, hogy legalább időt nyerhet.
Brutus kénytelen volt a vonakodó városok emlékezetébe idézni a be nem tartott ígéreteiket, és erélyesen felszólította őket, hogy „tegyenek valamit érette”. Külön küldöttséget kellett Kószba menesztenie, a város ugyanis hajókat ígért, amelyek csak nem érkeztek meg: a küldöttség a helyszínre érve azt látta, hogy a flotta felszerelését pontosan megérkezésük napján kezdték meg. A küzikosziak viszont lelkiismeretesebbnek bizonyultak, és a kitűzött határidő alatt szállították a Brutus által követelt felszerelést és fegyverzetet. Brutus jutalmul engedélyezte nekik a prokonesszoszi kőbányák haszonélvezetét.”

Ez idő alatt Cassius befejezte Rhodosz meghódítását, amely, bízva hatalmas flottájában, eleinte védekezni akart a támadás ellen. A város elvesztett két tengeri ütközetet, és elszenvedett egy kemény ostromot, amelynek során Cassius bevetette az adófizetésre kötelezett municipiumokkal külön e célra készíttetett híres összeállítható tornyokat; Rhodosz végül meghódolt a győztesnek, aki olyan vérfürdőt rendezett, hogy a sziget lakosai hosszú évszázadokon keresztül csak iszonyattal említették Cassius nevét. Appianus némileg talányos kifejezésekkel írja le Cassius későbbi tevékenységét: „Megelégedéssel töltötte el, hogy ily gyors sikert aratott Rhodoszon, és hogy ekkora summa pénzt sikerült összeszednie, ezért megparancsolta Asia valamennyi többi népének, hogy tíz esztendőre előre fizessék meg az adót, és ezt a rendelkezést szigorúan végre is hajtották.”
A két vezér pénzes ládái immáron kellőképpen megteltek, ezért hasznosnak vélték, ha újból találkoznak. Valóban, Brutus és Cassius megbeszélésére nagy szükség volt. Miközben mindegyik a maga szakállára hadakozott, valamiféle kölcsönös bizalmatlanság jött létre a mindkettőjük környezetében terjengő rémhírek és rágalmak következtében. Cassiust hívei óva intették Brutus „veszélyes” politikájától, aki, mondogatták, túlságosan irgalmas és nagylelkű az általa meghódított városokhoz, mert Cassius rovására növelni akarja a maga népszerűségét, hogy végül az egyszerű alárendelt szerepét játszassa el vele, és magának szerezze meg a vállalkozás minden dicsőségét.

Brutus viszont szemlátomást helytelenítette Cassius erőszakos és kérlelhetetlen bánásmódját a legyőzöttekkel, és nyíltan kifejezte rosszallását, amikor tudomására jutott, hogy Cassius alvezérei mily kegyetlenül hajtják be az adót, és milyen hivatali visszaéléseket követnek el, amit lehet, hogy csak eltűrtek nekik, de az is lehet, hogy ösztönözték rá őket.
A találkozást Brutus kezdeményezte.” Szardeiszben tartózkodott, oda hívta Cassiust. Cassius elfogadta a meghívást. Brutus a rangjának megfelelő teljes tiszteletadással fogadta, először megjelentek egy ünnepélyes díszszemlén, amelynek során katonáik megéljenezték és imperatorként köszöntötték mindkettőjüket. Aztán késlekedés nélkül kettesben bezárkóztak a számukra külön fenntartott szobába, ahová a tanácskozás egész ideje alatt senki nem léphetett be. Egyetlen munkatársuk sem lehetett jelen, csak a ház környékén strázsálhattak, és talán az ajtóknál próbáltak fülelni, ami nem volt könnyű dolog, hisz mindegyik bejáratnál őrök álltak, akiknek keményen megparancsolták, hogy senkit ne engedjenek közel.

Miért volt e nagy elővigyázatosság, és mi lehetett az oka, hogy Brutus és Cassius ily bizalmas jelleget adott a megbeszélésnek? Kétségtelenül eléggé kényes dolgokról lehetett szó, amelyeket nem volt tanácsos világgá kürtölni, és az is biztos, hogy mindkettőjüknek volt elég szemrehányni és számon kérnivalója. Alkalmasint azért sem tartották helyénvalónak bizalmi embereik jelenlétét, mert egyikükről-másikukról is szó volt, és többek között róluk is véleményt akartak mondani. De bárhogy volt is, a kimagyarázkodás módfelett viharos lehetett. Harsogó szitkok szűrődtek ki a zárt ajtókon, és Brutus kétségbeesésében egyszer idegrohamot is kapott és könnyekre fakadt.

Plutarkhosz ezt írja: „Barátaik, akik hallották őket, elcsodálkoztak a heves es indulatos szóváltáson, és féltek, hogy kínosan szélsőséges magatartásra ragadtatják magukat.” Végül az öreg Favonius, aki március idusa után csatlakozott Brutus pártjához, és nagyon komolyan állította, hogy ő képviseli Brutusnál a római szenátust, szembe merészelt szállni a paranccsal, és félrelökve az őröket, betört a szobába, azzal az ürüggyel, hogy le akarja csitítani a fékevesztett szenvedélyeket. Talán némi személyes oka is lehetett, hogy érdekelje a beszélgetés, amelynek adott pillanatban esetleg éppen ő volt a témája. Különben mivel magyarázhatnánk, hogy mihelyt megjelent az ajtóban, Brutus vállon ragadta, és nem tisztelve sem korát, sem szenátori méltóságát, kidobta, és álcinikusnak nevezte. Cassius csupán nagyot nevetett...
A vihar végül mégis lecsendesedett, és illő módon váltak el. Cassius estére lakomára hívta sógorát. Brutus nem kérette magát, és elvitte főbb munkatársait is. Plutarkhosz azt állítja, hogy „a vacsorát kellemes tréfálkozás fűszerezte, és helyet kapott a filozófia. is”. Mindazonáltal a lakoma elejét apró incidens zavarta meg. Az említett Favonius, megfeledkezve iménti kudarcáról, szintén megjelent, sőt díszhelyen akart letelepedni. Brutus, akinek akkoriban kétségtelenül volt valami baja az öregemberrel, hevesen tiltakozott, és azt kiabálta, hogy soha esze ágába se volt meghívni ezt az alakot, hogy eleget látta már satöbbi, satöbbi ...
Favonius azonban nem nagyon hederített rá, feltűnés nélkül elvegyült a legalacsonyabb rangú vacsorázók tömegében, kivárta azt a pillanatot, amikor elterelődött róla a figyelem, odasündörgött a hőn áhított helyhez, és ismét helyet foglalt; ekkor már békén hagyták.

Másnap a két vezér megint majdnem ölre ment. Ítéletet kellett mondani L. Gellius Poplicola, Brutus bizalmi embere felett, akit ő ültetett Szardeiszben valami nagyon fontos hivatalba. Gellius ténykedése alkalmasint némi kívánnivalót hagyott maga után, mert a szardeisziek egyszer csak panaszt emeltek Brutusnál, és megvádolták alárendeltjét a közpénzek elsikkasztásával. Brutus bebörtönöztette. Gelliusnak azonban jó kapcsolatai voltak Cassius környezetében. Közbenjárt érdekében féltestvére, Messala Corvinus, aki az első helyek egyikét, sőt, talán a legelsőt foglalta el.
Cassius, amikor tájékoztatták az ügyről, légből kapottnak nevezte, és kijelentette, hogy Gellius semmiféle szigorú megtorlást nem érdemel. Néhány nappal azelőtt neki magának kellett ítéletet mondania két munkatársa felett, akik ugyanilyen helyzetbe kerültek. Ő beérte azzal, hogy magához rendelte a vádlottakat, és miután „atyai” intelmekben részesítette őket, minden további nélkül elküldte mindkettőjüket, s hivatalukat is megtarthatták. Amikor tudomására jutott, hogy Brutus a legkeményebb szigorral akar lesújtani a kötelességszegő tisztviselőre, és a legsúlyosabb büntetést fogja kiszabni rá, Cassius nagyon bosszús lett. Közölte vezértársával: „nem kell túlzó aggályossággal eleget tenni a törvényeknek és az igazságnak, amikor olyan sokat számít a politika és az emberség”.
Brutus eléggé megbántódott, és először azt felelte, hogy „ha vannak tisztes ürügyek az igazság megsértésére, akkor még mindig jobb lett volna elszenvedni Caesar barátainak igazságtalanságát, mint cinkosan leplezni saját barátaink vétkeit”, de végül is engedett, és Gellius életben maradt.

Így aztán minden alkalommal egyre világosabban kitűnt Brutus és Cassius ellentéte, amelyet a hivatalos nyilatkozatok derűlátása vajmi kevéssé tudott elrejteni. A két férfiú nem volt olyan, mint akik a kormányzás területén egyetérthetnek. Jól meglehettek együtt az összeesküvés szűk keretei között, és mint összeesküvők elég szerencsésen kiegészítették egymást. De ahhoz, hogy megosszák egy olyan szerteágazó vállalkozás vezetését, amelyben a legkülönbözőbb és gyakran a legellentétesebb érdekek csapnak össze, ahhoz hiányzott belőlük az a nézetazonosság, az a határtalan kölcsönös bizalom, amelyre egyébként mérhetetlenül kevés példa van az emberiség történelmében.
A régi történetírók nem mulasztották el hangsúlyozni ezt az ellentétet. Plutarkhosz kiemeli Brutus „erényét”, amelyet még ellenségei is csodáltak, „határtalan kedvességét”, „becsületes gondolkodását”, „szelleme kivételes emelkedettségét”, és szembeállítja vele Cassius „indulatosságát” és „haragvó természetét”, őt „az érdek gyakran letéríti az igazság útjáról”, „csak megfélemlítéssel tud kormányozni”, és ami bosszantja szerzőnket, „túl sokat tréfálkozik”.

Appianus felfogása más és kedvezőbb Cassiusra nézve. Így ír: „Ami vállalkozásaikat és katonai ténykedésüket illeti, Cassius beleadta szívét-lelkét. Olyan volt, mint a gladiátor, aki szemben áll ellenfelével: csak az ellenséget látta. Brutus viszont alkalomadtán szívesen nézte a látványosságot, és hallgatta a filozófusokat.” Azt hiszem, Velleius Paterculus foglalta össze legtalálóbban az általános felfogást: „Cassius ügyesebb hadvezér volt, Brutus derekabb ember. Az ember szívesebben vállalná Brutus barátságát, mint a Cassiusét, és jobban félne Cassius gyűlöletétől, mint a Brutusétól. Az egyikben több volt az energia, a másikban több az erény.”
Nyilván észrevették, mily határtalan idegesség vesz erőt Brutuson, amikor Cassiusszal vitázik. Könnyen megmagyarázható a fizikai megpróbáltatásokkal teli, hányatott élettel, amelyre nem volt felkészülve, mégis hónapok óta derekasan állta. A könnyű és derűs élet után egyik napról a másikra az élére került egy nagyszabású vállalkozásnak, amelyhez különleges állóképesség szükséges, amely megkívánja, hogy az ügyintézésben járatos, tökéletes közigazgatási szakember és a mesterségét töviről hegyire ismerő katonai vezető legyen, más szóval éppen az, ami a legkevésbé volt. Megfeszített munkával, emberfeletti iparkodással igyekezett feledtetni gyakorlatlanságát. Szinte dühödten vetette bele magát a munkába. Ezért látszott rajta az agyonhajszoltság, ezért volt állandóan túlfeszített idegállapotban. Szinte le se hunyta a szemét, és Plutarkhosz szerint „csak vacsora után aludt valamicskét, utána egész éjszaka intézte a legsürgősebb tennivalókat”. Amikor pedig elvégezte munkáját, álmatlanság gyötörte, és úgy húzta ki hajnalig, hogy elnehezült fejjel valami filozófiai művet forgatott. Egyik ilyen éjszakai virrasztás során lepte meg az a híres érzékcsalódás, amelyről Plutarkhosz, Appianus és Florus tudósít, és amelyet - véleményem szerint minden alap nélkül - kétségbe vont Gardthausen és legújabban Gelzer.

Persze, a Brutus és a „rossz szellemeként” megjelenő látomás „beszélgetése” elejétől a végéig kedves kitalálás, de az a nagyon határozott érzés, hogy hirtelen megjelent valami idegen test, amely egy természetfölötti jelenés alakját vette magára, kellőképpen megmagyarázható Brutus beteges érzékenységével, akit elgyengített a nappali rekkenő hőség (július közepe volt, a szíriai síkvidék száraz és égető júliusa), és aki körül az éjszaka megtelt félelmetes csenddel. Ugyanez Cassius megnyugtató válasza is, akinek másnap beszámolt a nála lezajlott „éjszakai látogatásról”: mindez a túlfeszített munka eredménye, „amely ingatagabbá teszi az elmét”. A dolgok ennyiben maradtak. Egyébként, amikor fölkelt a nap, a sok és sokféle gond óhatatlanul más irányba terelte Brutus figyelmét.
Decidius Saxa és Norbanus Flaccus, akiket Octavius és Antonius előreküldött Macedóniába, megindultak Thrákia felé, alkalmasint abban a reményben, hogy ott élelmet találnak; Brutus seregének távozása óta ugyanis semmi táplálék sem volt Macedóniában. Útjuk egyben komoly fenyegetést is jelentett, mert a hadmozdulatok iránya a korpilioszok és a szapeioszok stratégiailag nagyon fontos apró államai felé mutatott: rajtuk keresztül vezetett az egyetlen járható út Asia provinciából Európába. Brutusnak és Cassiusnak feltétlenül meg kellett szerezniük e városokat, még mielőtt megérkezik az ellenség. Seregeik tehát parancsot kaptak, hogy késlekedés nélkül induljanak el. Erőltetett menetben elérték a melani öblöt. Brutus és Cassius itt kíván szemlét tartani a csapatok fölött a végső összecsapás előtt, amelyből kikerülni csak győztesen vagy holtan lehetett.