Brutus nagyon megrendült, amikor értesült társa haláláról; halotti beszédet mondott fölötte, az „utolsó rómainak” nevezte, de nem részesítette ünnepélyes temetésben, pedig Cassiusnak a hagyomány szerint joga lett volna rá. „Megkérte barátait, titokban adják meg neki a végtisztességet, mert félt, hogy a látvány megkönnyezteti az egész hadsereget”, jegyzi meg Appianus. Valójában mindenekelőtt a hír elterjedését akarta meggátolni, amíg csak lehet, mert félt, hogy nagyon felbátorítaná az ellenséget. Cassius hamvait tehát titokban Thaszoszba szállították: nem tudjuk pontosan, mi történt a holttesttel. Feltehetően elrendelték, hogy ott helyben, feltűnés nélkül temessék el. Pontos adataink azonban nincsenek.
Ugyancsak Appianus szerint, Brutusnak sok fejtörést okozott a Cassius öngyilkosságával bekövetkezett fordulat. Szerzőnk ezt írja: „Szemére hányta, hogy nagyon elsiette, hogy hebehurgyán cselekedett.” De azt állítja, hogy Brutus végül hozzátette: „Mindazonáltal boldognak mondom, mert megszabadult mindazon gondoktól, mindazon bajoktól, amelyek engem, ki tudja, hova vezetnek.”

Valóban, most már csak őrá nehezedett az egész vállalkozás felelőssége. A lezajlott csata végső soron nem hozott eredményt. Amit megnyertek a réven, elvesztették a vámon. A két fosztogatás egyenértékű volt: a legügyesebb, legtapasztaltabb fosztogatók nyertek rajta. Appianus szerint: „A csatából visszatérők inkább hasonlítottak teherhordókra, mint katonákra. De a seregben leküzdhetetlen zűrzavar uralkodott. Néhány egységnek nyoma veszett. Brutus egész éjszakát töltött vele, hogy számba vegye seregét, felkutassa az eltévedt századokat, romjaikból újjászervezze őket. Cassius táborát könnyen visszaszerezte, mert miután Antonius csapatai kifosztották, a zsákmánnyal megrakodva nyomban maguktól eltűntek.
Brutus másnap összehívta Cassius katonáit, megnyugtatta őket jövőjük felől, és mindegyiküknek kétezer drachmát ígért, kárpótlásul az ellenség által elrabolt vagy tönkretett holmijukért. Plutarkhosz szerint „az ígéret visszaadta Cassius katonáinak jókedvét, ámultak nagy bőkezűségén, és amikor távozott körükből, még sokáig éljenezték, fényesen bizonyítva, hogy a négy hadvezér közül csak ő nem szenvedett vereséget.” Ami végső soron igaz is, bár el kell ismernünk, hogy magának Brutusnak vajmi kis része volt benne.

Taktikája akkortájt igen egyszerű volt: védekezni és megvárni, amíg az ellenség, amely egyre nehezebben tartotta fönn a kapcsolatot hátországával, kimeríti minden erőforrását. Végeredményben, mint látjuk, elővette Cassius taktikáját, amelyet eleddig határozottan elutasított. Honnan hát ez a pálfordulás? Nem nehéz megtalálni a gyökeres nézet változás magyarázatát; amióta Brutus átvette az összes csapatok parancsnokságát, tisztába jöhetett a vezetők járatlanságával, és látta, milyen bonyodalmak származtak a két teljesen önálló és független sereg mesterséges összevonásából. Máris heves nézeteltérésre került sor közöttük: Cassius katonái fejenként kétezer drachmát kaptak, Brutuséi egy fillért sem.
Vezérük kilátásba helyezte ugyan, hogy hamarosan jutalom üti a markukat, de fejenként csak ezer drachmáról volt szó, azaz Brutus saját katonáinak be kellett érniük az „idegeneknek” juttatott összeg felével. Ám Brutus tévedett, ha azt hitte, hogy ezen az áron megvásárolhatja Cassius katonáinak ragaszkodását: Plutarkhosz arról tudósít, hogy „nehezen viselték el a vezércserét, és a vereség miatt érzett szégyen gyűlöletet és irigységet keltett bennük a győztesekkel szemben.”

Brutusnak a saját táborában még egy másik, súlyos nehézséggel is szembe kellett néznie; valahogy meg kellett oldania a nagyszámú hadifogoly kérdését. Régebben egyetlen rab őrzését is kínos, terhes feladatnak érezte. Most ezer és ezer fogollyal van dolga, akikre legalábbis vigyázni kell, és meg kell akadályozni, hogy kapcsolatba lépjenek serege katonáival, és demoralizálják őket. Brutus egyszerű és hatásos megoldást választott: a rabszolgasorban lévő foglyokat kivégeztette, a szabadokat visszaküldte az ellenséghez, ami egyben jó módszer volt, hogy Octaviuséknál növelje az éhes szájak számát. Plutarkhosz szerint Brutus ekkor mindent megtett, hogy egyes hadifoglyokat megvédjen egyik-másik tisztje egyéni bosszújától, akiknek hirtelen eszükbe jutott, hogy valamelyik fogollyal régi elszámolnivalójuk van.
A „visszatelepítés” során igen jellemző incidensre került sor. A visszaküldésre kijelölt hadifoglyok között szerepelt egy mimus játékos és egy bohóc, akik Octavius mellett szolgáltak, és mint „magánszórakoztatók” kísérték a hadjáratban. Octavius táborának minapi elfoglalásakor a két vidám cimbora fogságba került, de új helyükön sem hagyott bennük alább a mókázó készség és a jókedv, hanem tovább tréfálkoztak, komédiáztak, csepűrágóskodtak. Attól sem riadtak vissza, hogy kifigurázzák fogva tartóikat, de egy napon ezek a bolondok Cassius emlékét vették célba, s ez már az orcátlanság teteje volt. Elfogatták őket, és nyomban Brutus elé kerültek. A vezér belemerült a munkájába, nem is figyelt oda, s helyette Messala tanácsolta, hogy korbácsolják meg őket azon az emelvényen, ahol produkálták magukat, utána pedig meztelenül küldessenek vissza Octaviushoz és Antoniushoz, „hadd piruljanak, hogy még a háborúban is effajta cimborákra és ivópajtásokra van szükségük”. A jelenlévők jót nevettek ezen.”

Ott volt Casca is, aki elsőnek döfött Caesarba. Ő illetlennek és nem helyénvalónak vélte a tréfálkozást. Kijelentette, hogy nem ezzel tartoznak a nemrég eltemetett Cassius emlékének; felszólította Brutust, adja tanúbizonyságát, milyen emléket őriz szívében fegyvertársáról, és „büntesse meg vagy hagyja életben azokat, akik gúnyolni merészelik”.
Brutus láthatóan zavarba jött: talán irtózott tőle, hogy együgyű tréfálkozásért megölessen két jelentéktelen csepűrágót, akik önhibájukon kívül keveredtek olyasmibe, ami jócskán meghaladja értelmi képességüket. Casca kérdésére viszont csak egyértelműen lehetett válaszolni: állást kellett foglalnia Cassius mellett vagy ellene. Brutus nem tétovázhatott: Cassius emléke meggyalázóinak halállal kell bűnhődniök. Mégis vonakodik, hogy világosan és kereken kimondja. „Miért kéred a véleményemet veti oda gorombán Cascának -, tedd, amit jónak látsz.”

Vajon észrevette-e, hogy kitérő válaszával mégiscsak kimondja a halálos ítéletet? Bizonyára, ha feltételezzük, hogy legalább fél füllel odafigyelt rá, mit beszélnek körülötte. De... ezt nem állíthatjuk határozottan. Való igaz, hogy ki sem látszott a munkából. Teljesen lefoglalták az egyre csak gyűlő fárasztó feladatok. Több mint százezer lélekből álló népességet kellett kormányoznia. És micsoda lelkeket!
Különböző fajtájú és nemzetiségű embereket, akik nem értik meg egymást, mindnek megvan a maga életmódja, meggyökeresedett szokásai, és továbbra is otthoni hagyományaik szerint akarnak élni. Foglalkozni kellett eltartásuk megszervezésével, véget kellett vetni a viszályoknak, ítéletet mondani számtalan perlekedésben, elkülöníteni a betegeket, munkára fogni az egészségeseket, a tolvajlástól megóvni az élelmiszer- és fegyverraktárakat, ami egyáltalán nem volt könnyű dolog, a pénzes ládákat pedig a dézsmálóktól, ami még nehezebb volt. És senki sem segítette a nehéz feladat elvégzésében. Messala, aki hiába áhítozott, hogy megkapja Cassius csapatainak főparancsnokságát, duzzogott.

Fulvius bankár, aki, úgy látszik, annak idején tőkéje jelentős részét áldozta Brutus vállalkozásának támogatására, most a munkáscsapatok parancsnoka volt, és félrevonult: csak a maga dolgával foglalkozott. A vén Favonius, ez a fáradhatatlan és szenilis fecsegő, semmire se volt jó. A nemrég érkezett Casca még mindig idegennek érezte magát ebben a fura környezetben, itt minden annyira más volt, mint Rómában, ahol oly jól tudta kamatoztatni „hivatásos intrikusi” képességeit. A néhány „fiatal”, aki a hadjárat kezdetén csatlakozott hozzá - mint Bibulus, Labeo, Statilius, Cicero, Cato, Horatius, Lucilius, Domitius -, hűséges és rendíthetetlen beosztott tisztnek bizonyúlt, de mindegyikükből hiányzott az ügyek intézéséhez szükséges tapasztalat és a kellő tekintély, hogy érvényt szerezzenek a szavuknak.

Brutus környezetében most is volt néhány filozófus Athénból hozta őket magával, és szívesen eltársalgott velük szabad idejében -, például P. Volumnius, a tudós római és Sztratón, agg epeiroszi tanítómestere... De természetesen nem számíthatott rájuk, mihelyt az érdeklődési körüktől távol eső dolgokról volt szó.
Brutus három hétig kínlódott ezzel a zavaros helyzettel. A dezertálás, ez a krónikus és elkerülhetetlen nyavalya, szünet nélkül pusztította seregét. Már nem elszigetelt esetekről volt szó, az ígéretektől csábítva nemcsak szakaszok álltak át az ellenséghez. Tekintélyes egységek távoztak egyszerre, zárt alakulatban; a helyi nagyságok által annak idején rendelkezésére bocsátott csapatokat most visszahívták, és haza is tértek; leghűségesebb vagy annak vélt szövetségesei szedelőzködni kezdtek.
A hadjárat túlságosan elhúzódott: már késő őszre járt, a zord évszak egyik napról a másikra lehetetlenné teszi a hadműveleteket, ezért jobb, ha visszatérnek honukba, már csak azért is, mert huzamosabb távollétük könnyen felkeltheti valamely rossz szándékú szomszéd vagy rokon mohó étvágyát. Persze, Brutus fenyegetőzhetett „szankciókkal”, de láthatták, hogy teljesen hatástalanok: a „nagy római vezérnek” elég más gondja volt ekkortájt. Tehát elindultak.”

Antonius siralmas helyzetben volt. Utánpótlás alig vagy egyáltalán nem érkezett. A síkságon táborozó katonái nyugtalanul várták a rossz idő beálltát. Egyébként az első esőzések máris elárasztották a sátrakat sárral, latyakkal, vízzel, ami a korán jött hidegben meg is fagyott. Amióta Brutus katonái kifosztották a tábort, Antonius csapatainak semmijük sem volt: pótolni kellett az egész felszerelést, amit az ellenség vagy elvitt, vagy helyben elpusztított. Ez pedig bajos volt, mert Antonius aggasztó hírt kapott: az Italiából jelentős erősítést és nagy mennyiségű hadifelszerelést és élelmet szállító hajókaravánt Brutus flottája megtámadta, és majdnem teljesen megsemmisítette. Plutarkhosz szerint „csak nagyon kevés katona menekült meg, és azok is annyira éheztek, hogy megették még a hajók vitorláit és köteleit is”.
Ez a katasztrófa ösztökélte Antoniust, hogy ne halogassa tovább a cselekvést. Ütközetre akarta kényszeríteni ellenfelét, még mielőtt tudomására jut a kedvező hír. Meghökkentő, hogy Brutus húsz álló napig semmit sem hallott hadiflottája győzelméről, amely éppen az első philippi csata napján történt. Az egyetlen elfogadható magyarázat - amely jobb híján csak feltételezés - az, hogy Domitius Brutushoz küldött futárja útközben eltévedt, és Antonius fogságába esett. Ráadásul, Plutarkhosz szerint, állítólag egy szökevény vitte meg a hírt Brutuséknak Octavius táborából, és közölni akarta Brutusszal Antonius döntését is, hogy hamarosan támadást indít. Szerzőnk azt írja: „De nem akartak hinni neki, nem is vezették Brutus elé; minden tiszt úgy vélekedett, hogy mese az egész, és azért találta ki, hogy mint jó hír hozóját, szívesen fogadják.”

Ebből az elbeszélésből főleg azt a tényt szűrhetjük le, hogy Brutus tisztjei alkalmasint vajmi kevéssé törődtek vele, hogy beszámoljanak vezérüknek a táborban történtekről, és olykor a maguk feje után cselekedtek, anélkül, hogy eszükbe jutott volna előzőleg tájékoztatni Brutust. És ami még súlyosabb: vitatkoztak a parancsaival, és igyekeztek egyéni nézeteiket Brutusra kényszeríteni. Appianus sajnálkozva jegyzi meg: „Cassiustól eltérően, Brutus nem beszélt mindenről parancsolóan. Cassiusnak nyomban engedelmeskedtek, mihelyt kiadta a parancsot. Nem kívánták, hogy megindokolja intézkedéseit. Brutus azonban oly szelíden viselkedett, hogy tisztjei társparancsnokoknak hitték magukat.”
Folytonosak voltak a Brutus és katonai tribunusai közötti viták. Szemükre vetette, hogy pompázatosan öltözködnek, szórják a pénzt, engednek a katonák szeszélyeinek. Tisztjei viszont kifogásolták, hogy lassú, hogy nincs benne kezdeményező erő, aggályoskodik és határozatlan. Azért vannak itt, hogy harcoljanak. Akkor meg miért nem harcolnak?
Octavius és Antonius nagyon jól lehettek tájékozva az ellenség táborának eseményeiről, és minthogy elhatározták, hogy döntésre viszik az ügyet, okosan kiaknázták Brutus seregének lelkiállapotát.
Dio Cassius ezt írja: „Látva, hogy Brutus nem akar csatába bocsátkozni, ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy leveleket dobáltak be táborába, amelyekben ígéretekkel buzdították a katonákat, hogy csatlakozzanak hozzájuk, vagy pedig álljanak ki ellenük, ha van bennük bátorság.” Ez a propaganda elég hamar meghozhatta a gyümölcsét, mert Brutus, engedve munkatársai unszolásának, beleegyezett az összecsapásba.

Egy szürke novemberi napon mindkét táborból hosszú sorokban előjöttek a harcosok, módszeresen és nyugodtan felsorakoztak, mindegyik a maga térfelén, akár a statisztatömegek egy látványos film valamelyik jelenetének beállításakor. Nem siettek, legalábbis Brutusék oldalán nem. Már dél is elmúlt (pedig novemberben rövidek a nappalok), de még mindig csak négyszögeket alkottak, és sorokat rendeztek. Aztán az utolsó pillanatban viták törtek ki.
A parancs szerint a lovasságnak kellett a támadást megkezdenie, (le nem volt hajlandó elsőnek megindulni, mert szerinte az a gyalogság dolga. Először látni szeretné a gyalogságot. Erre Canulatus, a galatai csapatok főparancsnoka, kiugrat a sorból, odalovagol Brutus elé, és kijelenti, hogy elege van az egészből, aztán elvágtat. Katonái követik.”
Ezzel kapcsolatban a következőket olvashatjuk Plutarkhosznál: „Brutust nagyon bosszantotta ez a dezertálás, és részint haragjában, részint félve, hogy még jobban elharapózik az átállási kedv és az árulás, nyomban megindította csapatait az ellenség ellen.” Egyébként nagyon ideje volt már: délután három óra lehetett.

A hadiszerencse kezdetben Brutusra mosolygott. Seregének jobbszárnya, amelyet maga vezetett, legázolta az ellenség vele szemben álló balszárnyát, de a maga balszárnyát, amelyet egy ügyetlen rendelkezés meggyengített (Messala attól félt, hogy bekerítik, ezért túlságosan széthúzta a sorokat, és nagy űrt hagyott középen), Octavius csapatai áttörték. Brutus, miután maga győzedelmeskedett, a balszárny segítségére sietett. Ez a manőver, párosulva a rendetlenséggel és zűrzavarral, amelyet a balszárnyról tömegesen jobb felé menekülők keltettek Brutus jobbszárnyában, eldöntötte a csata sorsát.
Brutus táborának környéke teljesen védtelen maradt, Octavius ezt kihasználta, és elvágta a visszavonulás útját, ezért a megfutamított légiók nem tudtak a táborba menekülni, hanem a tenger vagy a hegyek felé kerestek menedéket.

Antonius döntő csapást akart mérni az ellenfélre. Szerteküldte lovasságát azzal a paranccsal, hogy ne bajlódjanak foglyokkal, kaszabolják le a menekülőket. Az ifjú Luciliusban, a menekülő csapatok egy részének parancsnokában az a nagyszerű ötlet támadt, amikor látta, hogy mindenfelől bekerítették, hogy Brutusnak adja ki magát, mert nem akarta, hogy ott helyben lemészárolják, amikor maga is az ellenséges katonák kezébe kerül. Sikerült elhitetnie velük a személycserét, és követelte, hogy vezessék Antonius elé. A lovasok nyilván elképedtek kissé, de szót fogadtak neki, mert ily fontos zsákmányról nem akartak a maguk szakállára dönteni.
Amikor Lucilius Antonius elé került, magabiztosan bevallotta, milyen fortéllyal élt. A győztes talán csalódott kissé, de nem haragudott meg Luciliusra, és életben hagyta. Az idők során meleg barátság szövődött közöttük, es Antonius több bizalmas feladattal tisztelte meg Luciliust. Bajtársának, az ifjú Cicerónak szintén szerencséje volt. Megmenekült Antonius lovasai elől, kijutott a tengerhez, hajóra szállt Szicília felé, és csatlakozott Sextus Pompeiushoz. Cato fia viszont méltó volt nevéhez.

Plutarkhosz ezt írja: „Halálosan fáradt volt, de nem akart sem menekülni, sem meghátrálni: rendületlen bátorsággal harcolt, fennen hangoztatta a maga és az apja nevét, így esett el egy halom ellenséges halott fölött.” Fulvius és Labeo ugyancsak harcban vesztette életét. Már éjszaka volt, amikor Brutus, akit elsodortak fejvesztetten menekülő csapatai, serege elenyésző maradványaival a szomszéd magaslatokon keresett menedéket, mert látta, hogy táborába nem tud visszajutni. Először arra gondolt, hogy a sötétség leple alatt rajtaütéssel visszaszerzi. De amikor megbizonyosodott róla, hogy Antonius mindenfelé őrszemeket állított, és alaposan figyelik a tábor környékét, le kellett mondania tervéről. Azt mondják, hogy csalódásának egy görög verssorral adott hangot:

Zeusz, ennyi baj szerzőjét ismered, ki az!

Azt is beszélik, hogy a „rossz szerzője”, azaz Antonius, később visszaemlékezett e sorra, és maga is idézte nagyjából hasonló körülmények között. Megvirradt. A nap előtűnt a síkság felett, amelyet halott és haldokló harcosok borítottak, akik belesüppedtek a sárba a felhasított hasú lovak és a széttört fegyverek között. Körös-körül őrszemek vigyáztak. Antonius őrizte, amit meghódított. Octavius viszont éjfél felé megint beteget jelentett, elment, és Norbanusra bízta a parancsnokságot.

Brutus megpróbálta felmérni a rendelkezésére álló haderőt. Hamar végezhetett: tizenkilenc légióból mindössze négy követte, azoknak a létszáma is jócskán megcsappant. Nem mert a katonái szeme elé kerülni. Összehívta katonai tribunusait, és megbízta őket, kérdezzék meg embereiket, akarnak-e tovább harcolni, és megpróbálják-e rohammal bevenni a tábort. A katonák megüzenték Brutusnak, éppen ideje, hogy a személyes biztonságára gondoljon; „ők már elégszer megkísértették a szerencsét, és nem akarják elszalasztani az utolsó kínálkozó lehetőséget, hogy megkössék a békét”.

Úgy tűnt, ezúttal mindennek vége, és nincs más hátra, be kell ismerni a vereséget. De kora délután ismét halvány remény csillan meg. Brutus szemmel láthatóan még mindig küzd a rátelepedő csüggedés ellen, és igyekszik megkapaszkodni az utolsó szalmaszálban is, amit a sors nyújt neki, ő legalábbis mindvégig ezt hiszi. Csatazajt hall az ellenség felől, ezért kiküldi Volumniust es Dardanosz nevű pajzshordozóját - az utolsó csapatok távozása után ők ott maradtak Brutus mellett a barátok szűk körében nézzék már meg, mi történik. Nem tudta pontosan, mi lett a sorsa a csata során szétszóródott tizenöt légiónak.
Lehet, hogy egy részük újra tömörült, és megpróbálja visszahódítani az előző nap elhagyott állásokat?... Ha így van, akkor még nem veszett el minden... Ám Volumnius és Dardanosz hamarosan visszatérnek, és közlik, hogy lehetetlen volt átjutniok az ellenség sorain. Ekkor az ifjú Statilius ajánlkozik helyettük, és fogadkozik, hogy ő bizony bejut Brutus táborába; meg is állapodnak Brutusszal, „ha mindent rendben talál, égő fáklyával jelt ad, majd nyomban visszatér hozzá”.

Statilius elindul, és nemsokára látni, hogy a távolban kigyullad a megbeszélt jel.” Vajon mit jelenthet? Feltételezhető-e, hogy Brutus küldötte útközben az egykori sereg maradványaival találkozott, élükre állt, és rajtaütött az ellenségen; találomra lecsapott rá valahol, ahol nem volt felkészülve a támadásra? Nagyon valószínű. Az is lehetséges, hogy kezdeti sikere mámorában Statilius fáklyát ragadott, és diadalittasan meglobogtatta, hogy hírt adjon győzelméről. De öröme nem tartott sokáig. Antonius ellentámadása visszafordította a szerencsét, és Statilius életével fizetett rövid győzelméért. Brutus sokáig várta küldötte visszatérését. Egymás után múltak az órák. Statilius nem tért vissza. „Ha élne - mondta végül Brutus -, már visszatért volna.” Mást nem mondott. De ebből érteni lehetett.. .

Brutus kissé félrevonult barátaitól, és leült. Legfeljebb négyen-öten maradtak. A többiek egyesével elszállingóztak, tapintatosan, szégyenkezve, elfordított arccal. Nyomasztó, nedves, hideg az éjszaka. Brutus int rabszolgájának, Clitusnak, és néhány szót súg a fülébe. Clitus nem válaszol, de arcáról lerí, mit gondol: nem, ezt az utolsó szolgálatot nem teszi meg gazdájának. Brutus ekkor Dardanoszhoz fordul: újabb suttogó tanácskozás.
A hű pajzshordozó szintén nemet mond. Majd Volumniusra kerül sor: ugyanaz az eredmény. Aztán megint csend. Hirtelen megszólal egy hang: „Minek itt késlekedni, inkább meneküljünk !” Brutus így válaszol: „Igen, menekülnünk kell, de nem a lábunkkal, hanem a kezünkkel”, és mindenkit felszólít az indulásra. Mikor a többiek elvonulnak, Sztratón, az agg epeiroszi filozófus mozdulatlanul a helyén marad. Látja, hogy Brutus feláll, fogja a kardját, és néhány lépést tesz. Szó nélkül Brutus után megy, kinyújtja kezét, átveszi a kardot, összeszedi minden erejét, és vár. Brutus hátralép, aztán egyetlen ugrással beleveti magát a halál karjába. Még utolsó szavai is görög verssorok:

Gyönge erény, hiú ábrándkép! A szerencse urának hittelek, én, és lám, csak a rabszolgája lehettél!

Eltelt az éjszaka. Sápad az égbolt. A reggeli szél elűzi az árnyakat. Egy elhagyott dombón férfi ül, a lábánál holttest. Ők már felkészültek. Jöjjenek, akiknek jönniük kell ... Jöttek is. Antonius, amikor megpillantotta a halott ellenséget, nem titkolta örömét, de komoran és illedelmesen viselkedett. Megparancsolta, hogy Brutus testét takarják drága kelmébe, égessék el, hamvait pedig küldjék Rómába, és adják át Serviliának. Octaviusnak támadt az az ötlete, hogy vágják le a holttest fejét, és tegyék Caesar szobrának lábához. Ragaszkodott ehhez a kegyes gesztushoz, és Antonius engedett. De a komor küldemény nem érkezett meg rendeltetési helyére. A tengeren vihar támadt, hullám söpört végig a hajó fedélzetén, és magával sodorta „az utolsó köztársaságpárti” fejét.