Appianus elég részletesen felsorolja, milyen egységekből állott Brutus és Cassius összevont serege. Együttesen tizenkilenc légiót tett ki (ebből nyolc volt Brutusé és kilenc Cassiusé), igaz, egyiknek a létszáma sem volt teljes. Appianus még két további és teljes légió jelenlétét említi, de nem mondja meg, hogy kihez tartoztak, sem hogy honnan jöttek. Mindenesetre a teljes állományt 80 000 gyalogosra becsüli. Brutus lovassága (gallok, thrákok s párthusok) 9000 lovat számlált, Cassiusé, amely kevésbé volt homogén, hiszen vegyesen voltak benne arabok, gallok, perzsák, ibériaiak, párthusok, hatezret. Ezenkívül Galícia királyai és tetrarkái küldtek nekik 5000 lovast és egy jelentős gyalogos hadtestet, amelynek pontos létszámát nem tudjuk. Valamennyien megjelentek a nagy melani szemlén.
Ragyogó látvány volt. Tágas mező közepén dúsan feldíszített tribünt építettek. Itt foglalt helyet Brutus és Cassius, társaságukban csupán a táborban tartózkodó szenátorok voltak. Körülöttük sorakozott fel az egész sereg, a római és a szövetséges csapatok. A hagyományos tisztító szertartással, a tisztító víz széjjelhintésével kezdték, a katonák jó képet vágtak hozzá, már csak azért is, mert tudták, hogy a szemle végén kellemes „meglepetés” várja őket. Aztán tiszteletteljesen elviselték Cassius beszédét: mint idősebbet, őt illette meg a kiváltság, hogy buzdító szavakat intézhet a csapatokhoz.

Appianus tolmácsolásában ez a „kis mű” nagyon, talán túlságosan is hosszú: olyan, mint egy elmélyült történész tudós tanulmánya a március 15-i válságról, politikai és gazdasági következményeiről, a napirenden levő kérdésekről, amelyek megoldásra várnak. Szinte bizonyosak lehetünk, hogy csak igen távolról hasonlít a Cassius által valóban elmondott beszédhez, amely kétségtelenül azokra a szokásos szólamokra korlátozódott, amelyekkel a római hadvezérek hasonló esetekben élni szoktak, azaz: Jó ügyet szolgálunk... Erősek vagyunk... Ellenségeink el vannak csigázva... Győzelem vár ránk... satöbbi, s ez bőségesen elég is volt a harcosoknak, akiknek legalább a fele nem hallotta a szónokot. Viszont okkal feltételezhetjük, hogy Cassius beszédének befejező részét elég pontosan tükrözi az Appianus által közölt verzió, amelyet az alábbiakban foglalunk össze:
„Gondosan beváltottuk a korábbi ígéreteinket, bőkezűen megjutalmaztuk eddigi hűségeteket, és az istenek segedelmével meg fogjuk jutalmazni most következő, még nagyobb győzelmeiteket is; és elismerésül türelmetlen és heves kiáltásaitokért, amelyekkel kifejeztétek, hogy már most rohannátok a csatába, e tribünről lejőve nyomban pénzt osztunk nektek, minden katonának ezerötszáz italiai drachmát, a centurióknak ennek az ötszörösét, a katonai tribunusoknak a kétszer ötszörösét.”
És megkezdődött a pénzosztás. Sőt, úgy látszik, egynémely katonának, aki kétségtelenül ügyesebb diplomatának bizonyult társainál, különböző címeken jelentősen megemelték a részét. A harcosokat, miután felvették a jutalmat, sorba állították, és kihasználva kedvező hangulatukat, elindították őket a Doriszkoszba vezető szűk és kanyargós úton: Thrákiának ez a tengerparti városkája volt az első cél a kezdődő hadjáratban. Amikor megérkeznek, széthúzódnak a part mentén, egész a Serrhius-hegyfokig.


Milyen volt ekkora két ellenfél helyzete, milyen erőforrásaik voltak, mennyi esélyük volt a győzelemre? Nagyjából azonos létszámú gyalogság állt szemben a két oldalon. Ám Brutus és Cassius lovassága és tengeri hadereje számbeli fölényben volt Octavius és Antonius egységeivel szemben. Brutusék hátulról biztonságban voltak, mert kellő számú helyőrséget hagytak mindenfelé maguk mögött.
Octaviuséknak állandóan félniük kellett, hogy az ellenség elvágja összeköttetésüket Italiával. Folyton nyugtalanította őket a Szicília környékén portyázó Sextus Pompeius, valamint Murcus és Domitius Aenobarbus, akik az Ióni-tengert ellenőrizték, lecsaptak minden Macedóniába tartó hajóra, és vagy elvették a rakományát, vagy minden teketória nélkül elsüllyesztették. Másfelől Octaviusnak és Antoniusnak, legalábbis pillanatnyilag, nem volt pénze.
A sok proskribálás és az elkobzott javak áruba bocsátása nem hozta meg a remélt mesés summákat. A gazdagok nem merték megvásárolni az elkobzott vagyonokat. Hiszen szembeszökően bizonyították volna, hogy még van némi tartalékuk, és fel hívták volna az államkincstár figyelmét. Pedig Antoniusnak és Octaviusnak a hadi költségvetés sokkal lényegesebb volt, mint Brutusnak és Cassiusnak; Brutusékat nem terhelték a tengeri szállítás költségei, és olyan vidéket tartottak megszállva, amelynek még szinte épek voltak az erőforrásai, ellenfelük azonban olyan országban szállt partra, amelyet teljesen kimerített Brutus katonáinak hosszúra nyúlt „látogatása”.

A csapatok értékét illetően, Brutus és Cassius egységei (különösen Cassius csapatai, amelyeknek túlnyomó része Caesar harcedzett légióiból állt) semmiben nem maradtak Octavius és Antonius hadereje mögött, amelyik nagy sietve összeállított kétes minőségű expedíciós sereg volt, és Octaviusék főleg abban reménykedtek, hogy majd önként és lelkesen csatlakoznak hozzájuk a helyi fejedelmek és a Brutus és Cassius kényszerű „védnökségét” megunt városok.
Cassius legalább olyan ügyes és hozzáértő vezér volt, mint Antonius. Brutus stratégiai ismeretei némileg hézagosak voltak ugyan, de nem fért kétség jó szándékához és buzgalmához. Octavius viszont, úgy tűnik, igyekezett, amennyire csak lehet, félrehúzódni. Nyomban megérkezése után beteget jelentett, és ezzel az ürüggyel később többször is elvonult hosszabb időre a bájos és megnyugtató falusi környezetbe, távol a hétköznapi gondoktól. Távollétei egyre sűrűsödtek, ahogy közeledett a hadműveletek döntő szakasza; napokra elhagyta táborát, és tisztjeire bízta, hogy megegyezzenek Antoniusszal a szükséges intézkedések ügyében.”

Ilyen körülmények között Cassiusnak kétségtelenül minden oka meglehetett, hogy optimistának mutatkozzon csapatai előtt, és higgyen a vállalkozás végső sikerében. Csakhogy már az elején súlyos nehézségbe ütközött. Mire katonái elfoglalták a Serrhiust, Antonius előőrse már megszállta az Európába vezető átkelőhelyet védő szorosokat. Szóval más utat kellett keresni, ami aligha volt lehetséges: nem lévén más. Ekkor, Brutusszal egyetértésben, merész döntést hoz: egy teljesen új utat kell készíteni, külön erre az alkalomra, a környező hegyek oldalát borító erdőkön keresztül.” Munkáscsapatot alakítanak, parancsnokává Bibulust, Porcia fiát nevezik ki, és melléje rendelik a thrák Rhaszküpoliszt mint útikalauzt és műszaki tanácsadót.”
A munkálatok három napig rendben folynak. A negyediken a hangulat borússá válik, egymást követik az összetűzések. A munkások elégedetlenkednek, és felpanaszolják, hogy berángatták őket egy olyan vállalkozásba, amelyik tulajdonképpen csapda, és mindnyájan halálukat lelik benne. És sztrájkba lépnek. Rhaszküpolisz hiába igyekszik jobb belátásra bírni őket, hiába magyarázza nekik, hogy nincs sok hátra, egy utolsó erőfeszítéssel elérhetnek a folyóhoz, ahol már a rendes, akadálytalan út kezdődik; meg se hallgatják, „szitkokat szórnak rá, és kővel dobálják meg.”
„ Szerencsére napnyugta felé az előmunkások megpillantották a távolban az annyira várt kék szalagot, erre újrakezdték a munkát, amely ezúttal gyorsan is ment. Mihelyt elkészült az ösvény, Cassius nagy sietve átvitte rajta az egész sereget. Az akció tökéletesen sikerült; Norbanus, amikor hírt kapott a kísérlet eredményéről, a bekerítéstől félve visszavonult Amphipolisz felé, hogy csatlakozzon Antoniushoz; Brutus es Cassius pedig kijutottak a sorsukat eldöntő philippi síkságra.

Philippi városát, amely még megvolt a bizánci korszakban is, és név szerint említik a XIV. századi háborúkban,” először Datosznak nevezték, és mivel Krenidész ásványlelőhelyeinek közelében feküdt, központja lett a Pangea-hegységben felfedezett aranybányák meglehetősen nagyszabású kiaknázásának. Appianus jól ismerte a vidéket, bízzuk őrá részletesebb leírását:
„Philipposz (Nagy Sándor atyja), aki kedvező őrhelynek tekintette a thrákok ellen, megerősítette, és a maga nevét adta neki. Egy eléggé meredek dombon fekszik, s pontosa akkora, mint a domb teteje.
A dombot észak felől borítja az az erdő, amelyen keresztül Rhaszküpolisz átvezette Brutust és csapatait. Dél felől mocsár húzódik egész a tengerig. Keleten a szapeioszok és a korpiloszok szorosai vannak. Nyugaton háromszázötven sztadionnyi síkság terül el, a föld termékeny és szép. Azt beszélik; hogy Perszephoné ezen a síkságon szedett virágot, amikor Plutón elragadta. A síkság úgy lejt, hogy segíti azokat, akik Philippitől ereszkednek alá Amphipolisz felé, és nehezíti az Amphipoliszból Philippibe menők útját.”

Tizennyolc sztadionra a város előtt két másik domb emelkedik, köztük a távolság körülbelül nyolc sztadion. Itt táboroztak le Brutus és Cassius seregei: az első északon, a második délen. Stratégiailag kitűnő helyzet. A síkság csatára alkalmas terepnek látszott, az elfoglalt magaslatokról pedig könnyű volt őrizni a tábort, amelynek környékét a Sztrümon folyóig húzódó tavak és mocsarak védték. Hátuk mögött a tenger, amelyet a fronttól hetven sztadionra, Neapoliszban, a mai Cavallában állomásozó hajóhaduk ellenőrzött. Thaszosz szigetén, száz sztadionra a várostól, kaptak helyet a gazdasági egységek, a felszerelésraktár, a munkásszázadok készlettára stb.... külön e célra épült fal védte a két tábor közt levő folyosót.
Antonius megérkezett Amphipoliszba, ott hagyta élelmiszer- és hadianyag-készleteit, és mintha fittyet akarna hányni az ellenfélnek, nem törődve a megerősített várossal, a síkság kellős közepén ütött tábort, Brutus és Cassius orra előtt, alig nyolc sztadionra sáncaiktól, de annál messzebb a maga bázisától, hisz Philippi és Amphipolisz között háromszázötven sztadion a távolság.

Néhány nap tétlenségben telt el. Antonius nagyon szeretett volna a lehető leghamarabb ütközetbe bocsátkozni, még mielőtt a fáradtság és az elégedetlenség úrrá lesz rosszul elszállásolt, rosszul ellátott, rosszul fizetett katonáin. Brutus és Cassius viszont jól berendezkedtek a sáncok mögött, megvolt mindenük, tehát csak hagyniuk kellett, hogy a dolgok haladjanak a maguk útján, hogy dolgozzon helyettük az idő.
Plutarkhosz szerint ezúttal Brutus harciasabbnak mutatkozott Cassiusnál; erélyesen sürgette szövetségesét, hogy a lehető leghamarabb tegyék meg a döntő lépést, „mert -- mondta (a Párhuzamos életrajok szerzője szerint) - sürgősen vissza kell adni a haza szabadságát, de legalábbis meg kell szabadítani a sok bajtól mindazokat a népeket, amelyeket tönkretettek a háborús kiadások és a háború különféle csapásai”.

Úgy látszik, egy újabb esemény a tanács elfogadására késztette Cassiust: tudomást szerzett róla, hogy Antonius munkálatokat kezdett, hogy ellenfelét elvágja tengeri bázisától. Talán Cassius legutóbbi gyors intézkedéséből merített Antonius ihletet, amikor munkáscsapatokat küldött az erdőkbe és mocsarakba, hogy tegyék szabaddá a használható ösvényeket, amelyeken egységei végigmehetnek.
Sürgősen elébe kellett vágni ennek a próbálkozásnak, mert ha sikerül, kellemetlen következményei lehetnek. A két hadsereg legfőbb katonai vezetői haditanácsra ültek össze. Egyetlen kivétellel mindenki elfogadta Brutus javaslatát: harcba kell indulni, mégpedig késedelem nélkül. Csupán Atillius javasolta, hogy várják meg a következő telet.

„De hát mit nyersz, ha még egy évet várunk?” - kérdezte meghökkenve Brutus. Mire az óvatos harcos ezt a csodálatos feleletet adta: „Ha mást nem is, legalább egy évvel tovább élek...”

Plutarkhosz szerint ez a jámbor megjegyzés általános felháborodást váltott ki a jelenlevő tisztekből, es úgy döntöttek, hogy másnap megütköznek. Késő este váltak el.

Érdekes megfigyelni, mily különbözőképpen viselkedett a két vezér a megbeszélés után. Brutus jókedvűnek látszik, vidám, bőbeszédű, mintha lelkiismerete valóban megkönnyebbült volna a ránehezedő súlyos tehertől. Jó étvággyal megvacsorázik, közben filozófiai problémákról társalog, majd lefekszik, es el is alszik, pedig ez régóta nem történt meg vele.” Cassius visszavonul a sátrába, Ott. vacsorázik szűk baráti körben; egész étkezés alatt komor es hallgatag, ami pedig nagyon ritkán fordul elő nála. Aztán amikor a vendégek távozni készülnek, az egyiket, kedvelt munkatársát, Messalát, visszatartja, es görögül ezt mondja neki:
„Te légy a tanúm, Messala, hogy akárcsak a nagy Pompeiust, engem is kedvem ellenére kényszerítenek, hogy egyetlen ütközetre tegyem fel hazám sorsát.” Legalábbis így ismétli Cassius szavait Plutarkhosz, aki Messala saját visszaemlékezései alapján idézi őket.” Lehet, hogy a kettős átírás során útközben a szöveg kissé megcsinosodott es kibővült, de mindenesetre kitűnik belőle, hogy Cassius némi aggódásnak adhatott kifejezést a körülmények által rákényszerített csata előestéjén.

Ezek után kezet szorított barátjával, akivel másnapra búcsúzáskor derűlátóan közös vacsorában egyezett meg: éppen az lesz a születésnapja is. Elmúlt az éj. Hajnalodott. A nap első sugarai megpillantották a Brutus és Cassius táborában kitűzött, a csatát jelző bíbor khitónt. Miközben a katonák befejezték előkészületeiket, és magukra öltötték a harci felszerelést (ami abban a korban különösen kényes es bonyolult munka volt), a vezérek találkoztak a két tábor közötti térségen. Brutus és Cassius párbeszédét Plutarkhosz örökítette meg, kicifrázta vitatható értékű retorikus virágokkal, de a beszélgetés lényege hitelesnek tűnik.
Cassius megkérdezte Brutust: mit szándékozik tenni, ha vereséget szenvednek. Brutus így felelt: „Amikor fiatal és tapasztalatlan voltam, magam sem tudtam, miért, hosszú elmélkedést írtam, amelyben elítéltem Catót, mert önkezével vetett véget életének; azt mondtam, vallásellenes és nem méltó bátor emberhez, ha valaki nem fogadja el a dolgok rendjét, és nem állja bátran az élet minden eseményét, hanem elmenekül előlük. Mostani helyzetünk megváltoztatja a véleményemet. Ha az istenek nem engednek győzni, nem akarok új reménységekbe kapaszkodni, sem új háborúkra felkészülni. Meg fogok szabadulni minden gyötrelemtől, es dicsérem szerencsémet, hogy amióta március idusán a hazának szenteltem életemet, annyi szenvedés ellenére szabadon és dicsőn éltem.” E szavak nagyon tetszettek Cassiusnak, aki kijelentette, hogy pontosan ez az ő véleménye is. Ezután megvitatták a csatarendet, es hozzáláttak lebonyolítása megtervezéséhez.

Cassius, akiben aznap tényleg nem dúlt a harci kedv, Brutusnak engedte át a támadás megindítását, es átadta neki a parancsnokságot a sereg jobbszárnyán, ahol pedig saját csapatai voltak. Plutarkhosz hozzáteszi: „Sőt azt kívánta, hogy a legharcedzettebb légiót vezénylő Messala ezen a szárnyon harcoljon.”
Brutusnak, miután csatarendbe állította a gyalogságot, az volt az első tennivalója, hogy mindegyik katonai tribunusnak táblácskát osztott ki, rajta a jelszó, amely a támadás kezdetét jelzi.” Brutus jelszava a Szabadság volt. Aztán végiglovagolt a felsorakozott katonák előtt, és buzdította őket, hogy bátran verekedjenek. Ezek után felhangzott a megbeszélt jel.
Leírhatatlan zűrzavar támadt. Brutus terve szerint mindegyik légiónak a maga vezetője parancsára kellett volna megindulnia (a parancs a vezető kezében volt), így a kibontakozó támadás egységes és rendezett lett volna. Valójában szó sem volt ilyesmiről. A jeladást csak igen kevés katona hallotta.
A legtöbben nem várták meg, hanem minden parancs nélkül, rendezetlen sorokban, előrezúdultak, mint egy sereg kiéhezett vad, ádázul ordibáltak, a fegyverükkel hadonásztak, halomra taposták egymást, végigtiportak rajtuk saját lovasságuk lovai, mert a lovasok, meg akarván előzni a gyalogosokat, keresztültörtek a rendezetlen és kusza sorokon. Tulajdonképpen még azt sem tudták pontosan, hova igyekeznek, mi a céljuk. Egyszerűen azt gondolták, hogy valahol csak belebotlanak majd az ellenségbe, aki kénytelen lesz felvenni a harcot. De az ellenség csak nem mutatkozott. Már majdnem elérték tábora sáncait: senki sem állt előttük, hogy szembenézzen a fékevesztett hordával, amely mindjárt elözönli a tábort.

Ez az első pillantásra paradox helyzet abból adódott, hogy Antonius serege, amelyet a szükség utászhadtestté alakított át, nyakig belemerült a vezér által kiötlött útépítési munkálatokba. Octavius seregének pedig eszébe se jutott az ütközet Vezére, mint mindig, most is távol volt, „egészségi okokból”. Később a legnagyobb komolysággal azt írja hogy álmában figyelmeztetést kapott: e napon vigyázzon személyére.
A táborban a katonák békésen szunyókáltak, vagy kisebb házimunkákat végeztek; amikor meghallották a váratlanul felharsanó pokoli zsivajt, amikor a bástyafalakon lustán őgyelgő néhány lógós a távoli porfelhőkben mozgó embertömegeket pillantott meg, senki sem nyugtalankodott különösebben: egyszerűen azt hitték, hogy Antonius egyik hadteste, amelyet munkája közben meglepett az ellenség, veri vissza a támadást. Így aztán általános volt a döbbenet, majd nyomban a fejvesztett menekülés, amidőn Brutus csapatai elözönlötték a tábort. Octavius katonáinak eszükbe sem jutott, hogy fegyvert ragadjanak és megpróbáljanak védekezni.
Ki-ki felkapta személyes holmiját, és szedte a lábát; az volt a legfőbb gondja, hogy meneküljön az ellenség elől, és mentse, ami menthető. Néhány tiszt megpróbálkozott az ellenállás megszervezésével. Nagy üggyel-bajjal, három légió töredékeiből összeállt egy csapat, és harcba akart szállni a táboron kívül. Szétzúzták, és a maradék bemenekült a sáncok közé, ahol ha lehet, csak növelte a zűrzavart és a káoszt.

Amikor Antonius értesült a katasztrófáról, meg tudta őrizni hidegvérét. Az a merész, egyben okos ötlete támadt, hogy nem vegyíti embereit Octavius teljesen szétesett és kedveszegett csapataival, nem próbálja megmenteni a teljesen reménytelen helyzetet, hanem inkább megkísérli az ellenséggel szemben saját módszerét alkalmazni, más szóval a maga táborában rohanja meg. Nem tudni, miképpen értesült róla, hogy Cassius tábora szinte teljesen kiürült, úgyszólván védtelen, hisz a csapatokat mind bevetették az ütközetbe. Egyáltalán tudta-e? Nem bizonyos. Antonius kétségtelenül szerette a kockázatot, nem volt ellenére, hogy néha a véletlenre bízza magát, és jobb híján csupán a sors jóindulatára hagyatkozva próbáljon meg valamit. De akármi is a magyarázat, lássuk, mi történt:
Cassius táborát pillanatok alatt bevették, a védőket megfutamították. Cassius a helyén maradt, és megfigyelőállásából szemmel tartotta társa hadműveleteit. Úgy látszik, feldühítette az „offenzíva” alakulása, és amikor megtudta, hogy miután Brutus serege elfoglalta Octavius táborát, csak a fosztogatásra gondol, és nem üldözi, nem semmisíti meg végleg az ellenséges csapatok maradványait, keserűen kifakadt. Miközben bosszankodott, saját légióit bekerítés fenyegette. Erre akkor jött rá, amikor látta, hogy lovasai lóra pattannak, és fejvesztve menekülnek a tenger felé. A gyalogság is készült, hogy kövesse őket. Ráadásul még Cassius testőrsége is szeretett volna a nyomukba eredni.

Cassius minden tőle telhetőt megtett, hogy megfékezze a kavarodást. Hiába. Senki sem hallgatott rá. Ekkor, néhány barátjával együtt visszavonult egy szomszédos halomra, nehogy elfogja a táborba behatolt ellenség. Azt remélte, hogy bevárhatja Brutus csapatainak visszatérését? Nagyon valószínű. Ha átveszi a parancsnokságot az újdonsült győztesek serege felett, amelynek biztos kitűnő a hangulata a dús zsákmányú nap után, könnyen visszahódíthatja a táborát, és kiűzheti a betolakodókat.
De az idő múlt, és Brutus nem jött. Lehetetlenség felismerni egymást a mindent beborító porfelhőkben. Végre lovascsapat bukkan fel, es közeledik a halom felé, amelyen Cassius menedéket talált. Brutus az? Vagy az ellenség? Cassius nem tudja eldönteni, ezért elküldi egyik tisztjét, hogy derítse fel. A tiszt elindul feléjük. Valóban, baráti csapatok. De a küldött nem nagyon siet, hogy megnyugtassa vezérét. Miért? Nem tudjuk.. .

Cassius vár, türelmetlenkedik, megrémül. Küldötte minden bizonnyal az ellenség kezébe került... Szóval minden elveszett. Szóval meg kell halni.” Könnyedén int egyik szabadosának, hogy kövesse. A két férfi bemegy egy elhagyott sátorba. Cassius letérdel, odaadja a kardját a némán és beletörődve álló férfiúnak, tógájával beborítja fejét, és kurta parancsot ad. Az acél megvillan, a fej lehull, a férfi elmenekül. Aztán egy rabszolga lopakodik be a sátorba, összeszedi ura ruháit és fegyvereit, majd ő is eltűnik. A lefejezett test ott fekszik a földön, a fej nem messze a hullától.
Így talált rá a késlekedő tiszt, amikor győzelmi koszorúval a fején megjelent Brutus előőrsének élén, hogy közölje vezérével az örvendetes hírt. Elkeseredett a szeme elé táruló látványtól, amelynek végeredményben ő volt a legfőbb, talán az egyetlen okozója, ezért szidta-átkozta önmagát, majd öngyilkos lett.”