Caesar szükségesnek véli személyes jelenlétét Rómában, ezért félbeszakítja körútját az apró kis-ázsiai fejedelemségekben, sietve a tengerpartra megy, és Bithüniában hajóra száll Itália felé. Brutus vele tart. Leszbosz szigete előtt megáll a hajó. Brutus partra száll. Caesar egyedül folytatja útját. Mire véljük ezt?
A küldetés, amellyel Brutust megbízták, meglehetősen kényesnek ígérkezett. Az volt a feladata; hogy megnyerjen a győztesnek bizonyos fontos személyeket, akik Pompeius ügyét támogatták, és vezérük végső bukása után nem voltak hajlandók Caesar kegyelmes jóindulatát kérni. Közülük Marcellus egykori consul és Sulpicius Rufus, a tudós jogász volt a legjelentősebb. Lemondtak ugyan a Caesar elleni fegyveres harcról, de makacs passzív ellenállást fejtettek ki, elszántan az önkéntes visszavonulást választották, és megvetették a rómaiak új urának kegyeit, aki pedig késznek mutatkozott, hogy mindennel elhalmozza őket. Caesar, akit hidegen hagyott Cicero sietős meghódolása, úgy látszik, nagyon szívesen látta volna a hívei között a két illusztris „protestálót”.

Marcellus Leszboszban lakott. Sulpicius Rufus Szamoz szigetén. A két sziget útba esett. Elsőnek Leszbosz. Tehát Marcellusszal kell kezdeni. És Brutusszal elküldi hozzá ajánlatát: kössenek fegyverszünetet, békéljenek meg.
„Caesar nem akart megállni Mitülénében, mert képtelen volt elviselni e nemes balsors látványát”, mondotta lésőbb Brutus. Nem kell okvetlenül szó szerint elfogadni ezt ,a magyarázatot. Könnyen elképzelhető, hogy a győztes diktátor helyénvalónak találta, ha nem ő fáradozik, hanem egyik helyettesével képviselteti magát annál a személynél, aki végeredményben a legyőzött helyzetéből tárgyal. Különben sem volt veszteni való ideje: az események sürgősen Rómába szólították. Egyébként választhatott-e jobb követet? Marcellushoz Cato unokaöccsét küldte, azt a férfiút, akiről, legalábbis hivatalosan, elmondható, hogy Pompeius seregének soraiban harcolt... Ilyen küldöttet nem lehet szó nélkül kidobni.

Tehát Brutus elmegy Marcellushoz. Úgy látja, a kiváló államférfi „oly boldogan él, amennyire csak ember boldog lehet”. Megjegyzi, hogy „az addiginál is lelkesebben foglalkozik a nemes tanulmányokkal”. Beszélgetésük részleteit nem ismerjük. Csupán feltételezhetjük, hogy ha Brutus valóban megpróbált felajánlani bizonyos dolgokat Marcellusnak Caesar nevében, visszautasításba kellett ütköznie, mert Brutus távozása után semmi változás sem tapasztalható Marcellus életében, aki a múlthoz hasonlóan továbbra is visszavonultan él Leszbosz szigetén.
Brutus, ha igaz, nem túl szívesen hagyta ott neves házigazdája békés hajlékát. Később azt írja, hogy búcsúzáskor úgy érezte, „ő maga megy száműzetésbe, nem Marcellust hagyja száműzetésben”.
Szerintem helytelen, hogy túlzott fontosságot tulajdonítottak ennek a mondatnak, és hogy e néhány szó alapján elképzeltek egy Brutust, akit heves lelkiismeret-furdalás gyötör, és undorral folytatja tovább tevékenységét Caesar mellett. Persze, azért sajnálhatta őszintén, hogy távoznia kell a napsütötte szigetről, ahol a bölcs férfiú derűsen éli napjait kedves könyvei között. Brutus mindig is vonzódott az ilyen élethez. A világ legtermészetesebb dolga tehát ez a mindennapos reagálás, de lelkét nem készteti lázadásra „a szomorú hétköznapi valóság” ellen, és nem ébreszt vágyat benne, hogy kitörjön a „fogságból”, amely végső soron bizonyos nem lebecsülendő anyagi előnyöket ígér, melyeket különben kellőképpen meg is becsül.

A következő állomás Szamosz, itt találkozik Sulpicius Rufusszal, azzal a férfiúval, aki, Cicero közlése szerint, Pornpeius táborában új római szenátust akart alakítani. Úgy tűnik, Brutus ezúttal nagyobb szerencsével járt. Részleteket erről a találkozásról sem tudunk. Mindössze egyetlen említés maradt ránk, Cicero örökítette meg Brutus válaszaként: „Legutóbb, amikor Szamoszon jártam, sokszor és a legnagyobb érdeklődéssel hallgattam Sulpicius Rufus fejtegetéseit pontifexi jogunk alapelveiről a polgári joggal való kapcsolatában.”
Feltételezhető, hogy e tudós beszélgetések során más, kevésbé elvont kérdések is szőnyegre kerültek, hisz nem sokkal később Sulpicius Rufus Görögország kormányzója lett, amiből természetesen arra lehetett következtetni, hogy végleg csatlakozott Caesarhoz. Ezzel véget is ért Brutus „diplomáciai” küldetése, és Egyenesen Italiába hajózik. Ha ez idő alatt valami lelkiismeret-vizsgálatot akart volna tartani, frissen kialakult helyzete számos okot adhatott volna az emésztő töprengésre.
Köztársaságpártiként indult el, Caesar embereként tér vissza. Mit mondanak majd barátai és politikai társai? Persze, most már nem kell félnie Cato villámaitól, aki odalent, egy afrikai kisvárosban, makacsul folytatja hősi és értelmetlen ellenállását. Viszont megmaradt az, amit „közvélemény”-nek szokás nevezni: megtestesítői azok voltak, akik Pompeius életében ünnepélyesen megesküdtek, hogy gyűlölni fogják Caesart, és „a végsőkig” védelmezik a köztársasági intézményeket. Hogyan lehetne elfogadtatni velük ezt a „megtérés”-t?

Rómába érkezve Brutus kellemesen meglepődött, amikor valamennyiükett kitűnő állásban, és az új rendszer buzgó, sőt odaadó kiszolgálójaként látta viszont. Csak Cicero duzzogott: szíven találta az a vajmi kevéssé lelkes fogadtatás, amelyben Caesar a közeledését részesítette. A diktátor nagyon elégedett volt szíves hajlandóságától, de közvetve értésére adta, hogy nincs égető szüksége ragyogó szellemére. Ily módon Brutus minden különösebb nehézség nélkül állhatott az új gazda szolgálatába. Egyébként nem sokkal visszatérése után megbízták Gallia Cisalpina kormányzásával, ezért kénytelen volt otthagyni a fővárost és Mediolanumba költözni.

Caesar részéről ez kétségtelenül a legnagyobb jóindulat jele volt, mert Brutus mind ez idáig nem töltött be igazi felelősséggel járó közhivatalt. Caesar nagy bizalmának adott kifejezést azzal, hogy egy provincia élére állította. Ez a hely fontos volt, jóllehet nem igényelt különleges ismereteket és nagy közigazgatási szakértelmet. Ekkortájt Gallia Cisalpinában nem táboroztak nagyobb katonai egységek,” és az ország belső helyzete nem adott okot nyugtalanságra. Brutusnak nem kellett félnie, hogy megbízatása túlzott bonyodalmakkal és gondokkal jár, vagy hogy túl sok dolga akad. És ennek csak örült.
Valójában nem tudjuk, milyen kormányzója volt Brutus a provinciájának a mediolanumi tartózkodás tizenkét hónapja alatt, és hogy milyen kézzelfogható eredményekkel járt tevékenysége.” Csupán azt tudjuk, hogy Cicero lelkesen gratulált neki, hogy alárendeltjeitől szobrot kapott, hogy megbízatásának lejárta után Caesar elismerését fejezte ki.” De hát jól ismerjük Cicero dicséretének igazi értékét, és a mediolanumiak gesztusa csupán szokásos udvariasság volt, mert alig akadt provinciakormányzó, aki nem részesült effajta megtiszteltetésben, Caesar szerencsekívánatai pedig a szokásos protokolláris rítushoz tartoztak, ami mindig egyforma volt, amikor egy fontos funkcionárius megbízatása lejárt. Csupán egyvalamit állíthatunk hozzávetőleges bizonyossággal: Gallia Cisalpinában végzett kormányzói munkája nem adhatott okot különösebb panaszra és kifogásra.

Noha nem tudjuk; mennyire kiterjedt kormányzói tevékenységet folytatott Brutus ebben az évben, más a helyzet irodalmi es filozófiai munkásságával. Feltételezhető, hogy mediolanumi tartózkodása idején mindkettővel igazi buzgalommal foglalkozott. Persze, kedvezőek voltak a feltételek: nyugodalmas és kiegyensúlyozott élet, sokat ígérő jövő, rengeteg szabad idő... Figyelembe kell vennünk azonban bizonyos rendkívüli hatásokat is, amelyek szintén működhettek. Elsősorban Cicero hatását.

Amióta hivatalosan behódolt Caesarnak, ő is írásra adta a fejét. De lelkiállapota gyökeresen különbözött Brutusétól. Ez idő tájt Cicero súlyos pesszimista válságon ment keresztül. Levelei csordultig teltek keserű panasszal, kiábrándult megállapításokkal, cinikus megjegyzésekkel az új rezsim ellen, amelynek szerinte az a legfőbb hibája, hogy nem tud kellőképpen értékelni egy olyan embert, mint ő. Minthogy a politikai tevékenységből ki van rekesztve, fontos irodalmi munkába kezd, amely legalább erkölcsi kielégülést szerezhet neki.” Így születik meg a nagyszerű freskó: a római ékesszólás valamennyi mesterének felvonulása a leghíresebb bemutatásában. E művét Brutusnak ajánlja. Sőt az ő nevét választja címnek. Cicero nyilvánvaló szándékáról a Brutusra vonatkozó hízelgőnél hízelgőbb célzások, a mértéktelenül vaskos bókok, a szövegben ügyesen elszórt dicshimnuszok tanúskodnak.

Ez nyílt felajánlkozás volt. Nem csupán kezet nyújtott Brutusnak, szinte térdre hullt előtte. Mi volt a célja ezzel a magatartással? Magyarázatul két feltételezés között választhatunk. Az egyszerűbb, amely szinte önként kínálkozik, a következő. Cicero szemtanúja volt Brutus gyors felemelkedésének, aki hamarosan az állam egyik első embere lesz. Alig tért vissza Rómába, máris kinevezték egy provincia kormányzójává. Szó van róla, hogy hamarosan megkapja a praetorságot. Ha ez ilyen iramban folytatódik és pillanatnyilag úgy látszott, semmi sem szól ellene - , Brutus rövidesen a diktátor bizalmi embere lesz, talán, alkalomadtán utódja is... Cicerónak tehát érdeke, hogy megszerezze magának a barátságát, amely igencsak hasznára lehet mostani szerény helyzetében. Ha ügyesen hízeleg Brutus irodalmi ambícióinak,” ha a nyilvánosság előtt magasztalja írói munkásságát, ezzel olcsón megszerzi magának Brutus háláját, aki nagyon érzékeny az effajta dicséretre.
Lehet, hogy ez volt Cicero első és közvetlen célja, de nyilván lehetett még egy másik is, sokkal messzebbre tekintő. Túl sok politikai tapasztalattal és túl nagy emberismerettel rendelkezett, hogy ne érthette volna meg: amíg Caesar van hatalmon, addig ő nem remélheti, hogy beleszólása lesz a kormányzás ügyeibe. Csak valamilyen személyi változás emelhetné ki a kényszerű nyugállományból. Amíg Caesar dönt Róma sorsáról, addig Cicero politikailag nem létezik. Mi mást tehet: várja a diktátor bukását, és amennyire lehet, aláássa az új rezsim alapjait, elővigyázatosan a háttérből mozgatva a többieket. Az egyik legfontosabb feladat kétségtelenül a pillanatnyilag megsemmisültnek látszó régi ellenzék módszeres felépítése volt romjaiból.

A terepet ügyesen puhatolva, ki kellett próbálni, mennyire szilárd néhány újkeletű pálfordulás. Brutus nagyon megfelelt a kísérletsorozat megkezdéséhez. Cicero művészien manőverezik. Kezdetnek kicsiholja Brutusból, hogy néha homályos sajnálattal emlékezzék a múltra. Aztán a kilőtt nyíl, gondosan tiszteletteljes hízelgésbe burkolva, célba röppen:
„Téged szemlélve - írja Cicero Brutusnak - nyugtalanul tűnődöm, ugyan miféle pálya nyílik majd meg e csodálatra méltó tehetség, ez alapos tudás, e páratlan cselekvőkészség előtt? Miután a legnagyobb ügyekben tündököltél, amidőn korom átengedte neked helyét, és meghajtotta előtted a vesszőnyalábokat, akkor láttuk, annyi országos bajnak közepette, hogy eme ékesszólást hallgatásra kárhoztatják.”
Nyilvánvaló a túlzás. Brutus egyéni szerepe ezekben a „legnagyobb ügyekben”, amelyekről Cicero beszél, a lehető legszerényebb volt, és ezt Cicero maga tudja legjobban. De nem számít. Csak az eredmény érdekes. És el kell ismernünk: a híres ügyvéd nem csalatkozott reményeiben.

Hálából Brutus elküldi neki erényről szóló, nemrég írt értekezését. Túl kevés anyag áll rendelkezésünkre, hogy véleményt mondhassunk a mű értékéről. Mindazonáltal az a benyomásunk, hogy Brutus elítéli benne a csillogó és csinált dicsőség hiábavalóságát, és minden rokonszenvét a békés, a tűnődésre alkalmas életformának tartja fenn. Az igazi bölcs önnön erényében találja meg dicsőségét: ez a tétel, amelyet már kora ifjúságában megtanult görög mestereitől, és amelyet nagybátyja energikus és fáradhatatlan hatása csak megerősített, most úgy bukkan fel ismét ebben az írásban, mintha Brutus tényleg azt akarná sugallni, hogy alapjában véve megmaradt annak, aki valaha volt, és hogy jelenlegi ragyogó pozíciója mit sem változtatott eszméin és beállítottságán. Cicero ezt nyilvánvalóan igen kedvezőnek ítélte. Ettől fogva igyekszik rendszeres levelezést folytatni Brutusszal, és megerősíteni egyre szorosabbá váló kapcsolatukat.
Csakhamar kiváló alkalom nyílt rá. A 46-os esztendő elején, amikor Rómában híre terjedt Cato tragikus végének, mindenki nagyon megrendült. Megsiratták a kiváló római halálát, akinek neve egyike volt a legdicsőbbiknek. Brutus, Pharszalosz óta, mintha teljesen elszakadt volna tőle, de most ő is a többiekkel tartott. A legelemibb illendőség megkövetelte tőle, hogy legalább úgy tegyen, mintha leróná tiszteletét nagybátyja emléke előtt.

46 májusának végén vagy júniusának elején levelet küld Cicerónak, és azt javasolja neki, hogy írja meg Cato dicséretét. Első pillantásra furcsa lépés. Miért nem csinálja meg ő maga? Túlzott szerénységből? Nem mer ilyen jelentős témához nyúlni? Nagyon kevéssé valószínű. Brutus nem hitte magáról, hogy nagy író, de nem volt rossz véleménye önnön írói képességeiről. Valószínűbb, hogy akkori hivatalos helyzete nem engedte meg, hogy dicsőítse annak a rendszernek a kérlelhetetlen ellenfelét, amelynek ő az egyik legközismertebb képviselője lett.

Cicero számára csábító volt az ajánlat. Megtehetné, hogy hatalmas freskóvá duzzasztja a témát, mert ezernyi értesülés és személyes emlék áll rendelkezésére Catóról és életművéről. De félt, hogy bajba keveredik. Nem akart újabb kellemetlenségeket szerezni magának. Atticushoz írott leveleiben bevallja tanácstalanságát. „Igazi arkhimédészi feladat! - kiált fel. - Ha kizárólag csalhatatlan bölcsességéről és körültekintéséről beszélnék, talán már akkor is rám fognák, hogy túlzásba esem!”
Végül is elfogadja a megbízást, de egy feltétellel. Brutus vele együtt vállalja a felelősséget a műért. A szövegben világosan benne lesz, hogy Cicero kizárólag azért vállalkozott e munkára, mert Brutus ragaszkodott hozzá. Úgy látszik, Cicerónak ekkor is megvoltak a maga hátsó gondolatai. Ha Brutust mint sugalmazóját mutatja be, bizonyos fokig biztosítja együttműködését, és, legalábbis erkölcsileg, a vállalkozás részesévé teszi. Így aztán, ha Caesar megismeri a művet, és olyan megállapításokat talál benne, amelyek ellentétesek vagy kevéssé egybehangzóak nézeteivel, akkor szemrehányása nem csupán Cicero ellen irányul majd. Brutus is meg fogja kapni a magáét, mivel nem tudta okosan irányítani azt a tollat, amelyet ő választott és védelmezett.
A valószínű eredmény: Caesar megdorgálja Brutust. Brutus önérzete megsérül. Néhány keserű gondolat, amelyek felélesztik a múlt emlékeit. Talán a megbánást is. Cicero tehát lassan és elővigyázatosan folytatja földalatti munkáját, mert ki tud használni minden kínálkozó alkalmat, sőt, teremt is, ha kell.

A mű 46 júliusának elejére készült el. Schmidt szerint Cicero mindvégig igyekezett ugyan megőrizni a semleges és mérsékelt hangot, mégsem tudta elfojtani szabadságszeretetét, és nemegyszer meglehetősen elővigyázatlanul írt, amivel könnyen kihívhatta a diktátor haragját. Fogadjuk el. Bár eléggé nehéz azt állítani, hogy csupán az említett „szabadságszeretet” ösztökélte az ügyes cselszövő harci hevét. Mindenesetre egy dolog biztos, és csakis ezt érdemes megjegyezni: Caesar nem találta kedvére valónak Cicero írását, és szükségesnek tartotta, hogy megjelenjen egy válasz a már forgalomban levő Cato ellen.
Caesar okos ember volt, és talán megsejtette Cicero fortélyát, ezért Brutust bízta meg e feladat elvégzésével. Így egyik pillanatról a másikra megváltozott a helyzet, Cicerónak nem sikerült összeugratnia Brutust Caesarral, sőt, kiváló ürügyet szolgáltatott Caesarnak, hogy csattanósan visszavágjon, méghozzá egyenesen Cicerónak.

Brutus Catójának szövege sem maradt ránk, de az a kevés, amit erről az írásról tudunk, bizonyítja: azzal a nyilvánvaló törekvéssel készült, hogy ne sértse Caesart. Ezért elsősorban Catónak a Caesar hatalomra jutását megelőző években kifejtett munkásságáról szólt, pontosabban, a Catilina-féle összeesküvés idején játszott szerepéről. Brutus, amikor felidézte ezeket az eseményeket, a kényszerítő tényeknek engedve kitért Cicero magatartására és tevékenységére, de oly barátságtalanul (felmerül a kérdés, vajon ez esetben Brutus nem Caesar kifejezett kívánságára járt-e el így), hogy a nagy szónok, amikor elolvasta a művet, mélységesen felháborodott.
Szokása szerint ezúttal is a hűséges Atticusra zúdítja panaszait. Ha hihetünk Cicerónak, Brutus műve igencsak gyenge. „Pirulnia kellene tudatlansága miatt.” Rámutat a pontatlanságokra, a kihagyásokra. Úgy találja, hogy az események során vitt szerepét a szöveg nem értékeli kellőképpen: „Brutus csak azért dicsér, mert megörökítettem (az összeesküvés leleplezését), nem azért, mert lelepleztem, azért, mert mozgósítottam (a szenátorokat), és főként azért, mert mielőtt véleményt kértem volna, már magam meghoztam az ítéletet. Mindezt Cato az égig magasztalta... Ez meg azt hiszi, nagy tiszteletben részesít, mert azt írja: a »jó konzult«, de ugyan melyik ellenségem beszélt rólam ennél szárazabban?”
Cicero annyira megsértődött, hogy még a levelezést is meg akarta szakítani Brutusszal. De haragja nem tartott sokáig. Kapóra jött Brutus levele, amelyben könyörög a mesternek, folytassa az írást, és alkosson remekműveket.

Lehet, hogy Brutus feledtetni akarta Ciceróval a Dicséret kínos hatását, ezért sietve elébe vág a dolgoknak, ezernyi nyájasságot mond, új értekezési témát javasol, sőt még erősködik is.

Cicero sokáig habozik nem a mi feladatunk eldönteni, hogy őszintén-e vagy sem - , végül enged Brutus sürgetésének, és sértettségét félretéve munkához lát. Új írásának rögtön a legelején szükségesnek tartja megmagyarázni a helyzetet.
„Kedves Brutusom - olvashatjuk, sokáig ingadoztam: sürgetésed után oly kínos volt a visszautasítás, másfelől az elkötelezettség súlyos veszéllyel járna.”

A továbbiakból arra a következtetésre juthatunk, hogy nem sokáig haragudott Brutusra: „Nemet mondani a legkedvesebb, és semmi kétség sem fér hozzá, a leggyengédebb jó barátnak... elképzelhető-e számomra nagyobb erőfeszítés !” Nem fontos tudnunk, vajon Cicerót valóban áthatották-e ezek az ünnepélyes hangon kifejezett érzelmek. Csak arra kell fölfigyelnünk, hogy szüntelenül és egyre nyíltabban igyekszik legyezgetni Brutus hiúságát.
„Mindig kedveltem jellemedet, ízlésedet, életmódodat”, jelenti ki. Ha hihetünk Cicerónak, ez az érzés nap mint nap egyre erősebb szívében, mert élteti gyakori találkozásaik, közös szokásaik emléke. „Ezt az érzést csak táplálja az emberek csodálata, amelyet annyi, látszólag összeegyeztethetetlen erény szerzett neked, de amelyeket mély bölcsességed meg tudott békíteni egymással.” És makacsul, fáradhatatlanul folytatja, s mint valami refrént ismételgeti: „Hol az a férfi, aki nyájasabb és szigorúbb?” Brutus „meghódított minden szívet”. Bármit tesz, „egyetemes rokonszenv fogadja”.
Galliai kormányzósága „a bölcsesség és a megfontoltság példája”. És mintha mindez nem bizonyítaná eléggé csodálatát a rendkívüli férfiú iránt, befejezésképpen még ezzel a záró strófával ajándékozza meg:
„És mily nagyszerű még irodalomszereteted, amely soha, egyetlen pillanatra sem hagy el, a legsúlyosabb gondok közepette sem! Írnod kellene mindig, engem írásra sarkallni. Alig fejeztem be Cato dicséretét, és lám, a te szavadra máris új munkába kezdek.

Amikor Brutus mindezt elolvasta, hogyan is ne született volna meg benne az a meggyőződés, hogy Cicero személyében a legbiztosabb, a leghívebb jó barátot mondhatja a magáénak?...
Kormányzói megbízatásának lejárta után Brutus nyomban visszatér Rómába. Azonnal bejelenti szándékát, hogy válni akar.” Unokahúga, Porcia, elvesztette férjét. Most. Özvegy. Brutus még mindig szereti. Feleségül fogja venni. Hogy Claudiával mi lesz, nem számít. Brutus szemében házasságuk mindig is csak érdekügylet volt. Most, hogy már ura cselekedeteinek, és immáron nem kell félnie rettegett apósától, Brutus úgy érzi, joga van hozzá, hogy engedjen szíve természetes hajlandóságának. Porcia a felesége lesz.
Brutus válásának híre hamarosan elterjedt a városban, és 45 június-júliusában némi visszhangot keltett a főváros nagyvilági köreiben. Pártok alakulnak. Egyesek igazat adnak Brutusnak, csodálják, mily hűségesen szereti Porciát. Mások szánják a szerencsétlen Claudiát, aki végeredményben semmi szemrehányást nem tehet magának mint feleség. Egyszóval szünet nélkül tárgyalják az ügyet, ami végül lehetetlenné teszi, hogy Brutus Rómában maradjon. A temérdek pletykába beleunva vidékre menekül, birtokaira, először Cumae-ba, onnan Tusculumba, itt várja meg anyját, hogy megvitassa vele új terveit.

Ez idő tájt Servilia már jócskán elmúlt ötvenéves. Végre élvezhette a jólétet. Miután meglehetősen jól férjhez adta három lányát, kényelmesen megélt magánjövedelméből. Caesar nem feledkezett meg róla. Legutóbb is, amikor elkobozták Pompeius párthíveinek javait, jelentős értékű készpénzzel és ingósággal ajándékozta meg Serviliát. Az özvegy anyagi helyzete tehát bőségesen biztosítva volt. De ez a válási história komolyan bántotta Serviliát. Hiszen Claudiát ő maga választotta feleségül a fiának! Meg aztán, ami a legfontosabb, itt van Caesar... Mit szól, ha megtudja, hogy Brutus Cato lányát akarja feleségül venni? Nem fogja-e kihívásként értelmezni ezt a lépést? Végső soron persze majd Serviliát teszi felelőssé, amiért nem tudta megakadályozni, hogy a fia ilyen ostobaságot kövessen el..
Ezért akarja meggyőzni Brutust, hogy másítsa meg elhatározását. Brutus Tusculumba ment. Servilia követni fogja. Brutus különösebb lelkesedés nélkül várja, hogy egy nap betoppan. Mindenesetre kényelmetlen helyzetben van, és a jelek szerint egyelőre még nem nagyon tudja, miképpen fog ellenállni anyja érvelésének. Csakis így magyarázható az a kísérlete, hogy Cicerónál keres támogatást vagy legalábbis tanácsot. Mindenesetre eléggé jellemző, hogy Tusculumba érkezve azonnal hozzá siet. Szemmel láthatóan szüksége van rá, hogy döntését egy biztos és szerető jó barát támogassa, helyeselje. Az ömlengések, fogadkozások után kételkedhetett-e érzelmeinek őszinteségében?

Mint várni lehetett, Cicero elragadtatást mutatott, amikor megtudta Brutus tervét. Ez az új frigy különben is csak örömmel tölthette el. Hiszen szükség esetén úgy is értelmezhető, hogy Brutus bizonyítékát adja köztársasági érzelmeinek. Ha feleségül veszi az elhalt vezér lányát, ezzel tulajdonképpen kinyilvánítja szándékát, hogy be akar állni a zsarnokság ellenfeleinek sorába, méghozzá a legelsők közé, sőt, talán az élre, ami házassága révén jogos is. Noha ez lehetett - és kétségtelenül ez is volt - Cicero álláspontja, Brutusé olyan indítékokra épült, amelyekből talán hiányzott ez a komor nagyság, de amelyek sokkal közelebb lehettek a valósághoz és emberibbek voltak.
Brutus csupán azon fáradozott, hogy megvalósítsa ifjúkori álmát, amelyet a rajta kívül álló körülmények mindeddig kérlelhetetlenül meghiúsítottak. Most különösen kedvezőnek látta a helyzetet, úgy tűnt, tökéletesen alkalmas terve megvalósításához. Porcia szabad. Brutus már senkitől nem függ. Caesar távol van. Marad még Servilia... De Brutus elérte azt a kort, amelyben az anya akarata már nem lehet törvény. Valóban szerette Porciát. Porcia is, aki pedig három fiúgyermek anyja, túl az első fiatalságán, még mindig szereti. Az ő felfogásuk szerint tehát semmiképpen sem valamiféle köztársasági hitvallásra készülődtek, hanem szentesíteni akarták azt a mély és őszinte érzelmet, amely diadalmasan kiállta az idő és az események próbáját.

Nagyon érdekes, ahogy Cicerónak 45 július-augusztusában Atticushoz írott levelei alapján nyomon követhetjük ennek az ügynek a különböző fordulatait. Brutus júniusban értesíti Cicerót: Tusculumba készül, és nagyon fontos dolgokról szeretne beszélni vele. Cicero nyomban ír Atticusnak, és sürgeti, jöjjön minél hamarabb. „Próbálj meg még Brutus előtt Tusculumba érni, javasolja neki, vagy legalább intézd úgy, hogy együtt fogadhassuk, amikor megérkezik. Jelenléted fontos nekem.” A találkozás megtörténik. Brutus elnyeri Cicero és Atticus lelkes helyeslését. Aztán a dolgok kissé elhúzódnak.
Múlik az idő. Brutus napról napra halogatja a döntést. Cicero türelmetlenkedik. Nem érti a sok huzavonát. Legyen már vége. Ha Brutus végleg döntött, miért nem jelenti be határozottan? Cicero néhány napra kénytelen elutazni Tusculumból, de a távolból is nyugtalanul figyeli az eseményeket. Levelek tömegét zúdítja Atticusra, aki a helyszínen maradt. „Mi van Brutusszal? Ha már döntött, járjon a végére!” Tudja, hogy várják Serviliát. De hát miért nem jön? „Megérkezett-e Servilia? Brutus továbblépett-e már? Határozott-e? Majd pedig: „Mit beszélnek Serviliáról? Megérkezett? Mit csinál Brutus? Mikor köt házasságot?”„
Végre megtudja, hogy Brutus visszavonhatatlanul határozott, és hogy hiába anyja ellenkezése, feleségül veszi Cato lányát. Cicero erre diadalünnepet ül, bár sajnálja, hogy Servilia és Porcia nem tudja megérteni egymást. „Mily kétségbeejtő”, írja ezzel kapcsolatban Atticusnak, aki sztoikusan és rendületlenül játssza a mindenki bizalmasának szerepét. „Lám, milyen az élet, teszi hozzá Cicero, semmi sem indokolja ezt a sok keserűséget a két nő között, hisz mindegyikük csak a kötelességét teljesíti.”

Nem sokkal a 45 augusztusának végén megtartott házasságkötés után Brutus arról értesül, hogy Caesar, miután befejezte a hispániai háborút, és most Gallia Cisalpinán keresztül tér haza Rómába, kifejezte azt az óhaját, hogy „elmondj a neki, mily elégedett kiváló kormányzói működésével.” Brutus tehát azért kelt útra, hogy átvegye gazdája dicséretét. Legalábbis ez a hivatalos változat. Nincs pontos adatunk, amelynek alapján megcáfolhatnánk. De feltételezhetjük, hogy Caesar, miközben kifejezte elismerését a provincia volt kormányzójának áldásos működéséért, talán nem mulasztotta el az alkalmat, hogy fölvilágosítást kérjen tőle a frissen kötött házasságról.
Az is feltételezhető, hogy Caesar és Brutus ez alkalommal tartott megbeszélése nem végződött közös megelégedésükre. Különben mivel magyarázhatnánk, hogy a szokásokkal ellentétben a megdicsért tisztviselőt nem szólították fel, hogy foglaljon helyet Caesar kocsijában, és a diktátor oldalán tegye meg az utat hazafelé. Brutust megfosztották ettől a megtiszteltetéstől, és amikor búcsút vett urától, talán nem minden meghökkenés nélkül vett észre mellette egy nyápic kamaszt, akinek a neve akkor még semmit sem mondott neki: Octavius.”