Vajon mi történik Rómában, miközben Brutus végigkíséri Caesart diadalútján a keleti országokon keresztül? Hogyan fogadják majd visszatérésekor? Milyen körökből fogja kiválasztani barátait? Kik lesznek az ellenfelei? Mielőtt folytatnánk elbeszélésünket, érdemes megvilágítani ezeket a kérdéseket.
Olyan problémához érkezünk, amelyet még nem tanulmányoztak kellőképpen: a római tömeg forradalmi pszichológiája a Julius Caesar meggyilkolását megelőző években. Igaz viszont, hogy a kutatómunka számos nehézségbe ütközik. A történetírók kevés és töredékes adattal szolgálnak. Titus Livius használhatatlan, mert Történetének erre a korszakra vonatkozó_ része elveszett. Appianus csupa tartózkodás. Plutarkhosz csak a legnagyobb elővigyázatossággal forgatható. Suetonius hűségesen, lépésről lépésre végigkíséri hőse útját, de vajmi kevéssé figyel arra, ami nem áll vele közvetlen kapcsolatban.

Végeredményben ki vagyunk szolgáltatva Dio Cassiusnak és néhány másodvonalbeli történetírónak, akiknek jelen esetben nem sok hasznát vesszük. Mindazonáltal, ha Cicero levelezésével és utolsó írásaival kiegészítjük és ellenőrizzük ezt a sovány anyagot, meglehetősen valószerű képet tudunk felvázolni.
Mert bármily szűkszavúak a szövegek, amelyek megőrizték számunkra Róma népi megmozdulásainak históriáját, látjuk, hogy egyfajta típusprogram jelenik meg bennük kitartó szabályossággal. Az első az adóstáblák szétrombolása, más szóval az adósságok általános eltörlése. Mindenkinek volt tartozása, a gazdagoknak is, a szegényeknek is, csupán az volt köztük a különbség, hogy az előbbiek egyszerre voltak hitelezők és adósok, az utóbbiak viszont csak a második kategóriában szerepeltek. De kárpótlásul voltak másfajta gondjaik, amelyeket sokkal súlyosabbnak éreztek.

Az idők során az eladósodás a római proletár számára olyan állapot lett, amelybe végül is beleszokott, és amelyet eléggé derűsen viselt el. Más volt a helyzet, amikor a lakás, a táplálkozás kérdését kellett megoldani. Valahol csak kell lakni; tehát az ember kénytelen lakást bérelni, ami kellemetlen következményekkel jár: fizetni kell a lakbért, amely nincs mindig arányban pénztárcájuk állapotával. Többnyire nagyon szabálytalanul fizették, vagy egyáltalán nem fizették. A tulajdonosok persze nem repestek az örömtől. Válaszul igyekeztek szankciókhoz folyamodni, üldözték a nem fizetőket.
A tulajdonosok és a bérlők konfliktusai egyre csak gyűltek, megoldhatatlanná váltak. Ezzel párhuzamosan megjelenik egy irányzat: általában senki sem akar már lakbért fizetni, és a „szélsőségesek” azt követelik, hogy vegyék társadalmi tulajdonba a lakóhelyeket. Volt még más is: a gond a mindennapi kenyér miatt; azt akarták, hogy a lehető legtöbb és legváltozatosabb legyen. Ezért ismételten követelték, hogy véglegesen szentesítsék az ingyenes állami élelemosztást, aminek viszont előzetes feltétele, hogy az állam foglalja le a magántulajdont.

Mindez nem néhány éhenkórász demagóg féktelen álmodozása volt. Ne feledjük, hogy ebben a korszakban Róma dolgozó osztálya (beleértve a szolgák osztályát) nagyon jól meg volt szervezve. Minden római mesterember, minden munkás tagja volt valamilyen szakmai társulásnak, amelyet kollégiumnak neveztek. Biztonsággal kimutatható, hogy kollégiumuk volt az aranyműveseknek, a koszorúárusoknak, a fazekasoknak, a mészárosoknak, a kötélverőknek, a kőfűrészelőknek, az építőmunkásoknak, a költőknek es a színjátszóknak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a többi szakma dolgozói is hasonlóképpen kollégiumokba tömörültek.

Gaston Boissier nézete szerint „a demokrácia egyfajta reguláris hadseregét alkották, és a római zendülésekben ugyanaz volt a szerepük, mint 1793-ban a francia választókörzeteknek”. Ez kissé túlzásnak látszik, de a kollégiumok vitathatatlanul valóságos erőt jelentettek, amellyel számolni kellett. Támogatásuk nélkülözhetetlenné vált, ha valaki biztos választási többséget akart. Ugyanígy, a demokratikus hitvallású forradalmi kísérletek csak akkor számíthattak sikerre, ha kezdettől fogva biztosították az együttműködést velük.
Fontosságuknak az a tény a legjobb bizonyítéka, hogy i. e. 64-ben a szenátus szükségesnek látta ezeknek az egyesüléseknek a feloszlatását, éppen amikor komoly társadalmi erjedés ment végbe Rómában. Könnyen lehet, hogy Catilina kudarcának az volt az oka, hogy kísérletének kritikus pillanatában hiányzott valamiféle összpontosító szerv, amely irányíthatta volna a proletariátus akcióját. Catilina nem tárgyalhatott olyan szervezett csoportosulásokkal, amelyeknek felbecsülhető súlya és tekintélye van; hanem bizonytalan és egyértelműen anarchista elemekkel volt kénytelen kapcsolatot teremteni. A következményeket ismerjük.

Ezt értette meg nagyon jól i. e. 58. körül egy okos és nagyra törő férfiú, P. Clodius tribunus. Egy kicsit ismerjük már. Ó ügyködött Cato ciprusi küldetésének megszavaztatása érdekében. Az egyik legelőkelőbb római család sarja volt. Ízig-vérig demokratának akart tűnni, ezért módosította neve írásmódját, és az arisztokrata csengésű Claudiusból egyszerű Clodius lett. Tribunusi hivatalának első pillanatától kezdve a nép lelkes védelmezőjének szerepét játssza. Legelőször is azt kéri, hogy az állam késedelem nélkül szervezze meg az ingyenes gabonaosztást. Első kísérlete nem járt sikerrel. De nem veszti el bátorságát.
Nem sokkal később ismét támadásba lendül, de ezúttal ráadásul a feloszlatott kollégiumok visszaállítását is kéri. Végül a tömegek támogatásával eredményt ér el. Személyesen irányítja az egyesülések újjászervezését, sőt sok újat is alakít, tagjaikat főleg a proletárok és a rabszolgák soraiból toborozza.

A Forumon, az aureliusi szószéken telepszik le a jegyzékével. Minden jelentkezőt nyomban fölvesz a listára, csak azt kell megmondaniuk, melyik kollégiumot választják. Cicero szemére hányta Clodiusnak, hogy söpredékkel akarta kitölteni az új kollégiumok létszámát. Valóban, Clodius még a börtönajtókat is megnyitotta, hogy a rabok is beiratkozhassanak.
Waltzing szigorú ítéletet mondott erről az „akcióról”: „Valójában nem kollégiumok voltak, hanem nyomorultak és gazemberek gyülevész hadai, akiket Clodius kollégium néven szervezett meg. Tény, hogy a tribunus nem válogatta meg aggályoskodva azokat, akiknek, legalábbis szerinte, hívei táborát kellett alkotniuk, de el kell ismernünk, hogy egyáltalán nem óhajtott erényiskolákat vagy jó erkölcsöt népszerűsítő egyleteket szervezni.

A verbuvált személyeket nyomban a beiratkozás után százas és tízes csoportokba osztották. Clodius, hogy lássa csapatai forradalmi lázának hőfokát, időnként szúrópróbákkal kísérletezett. Így került sor Cicero házának lerombolására. Ugyancsak az ő emberei kényszerítették rá a népet, hogy megszavazza a Catilina tönkretevőjének száműzetését kimondó törvényt.
Caesar elhatározta, hogy véget vet Clodius forradalmi buzgólkodásának, ezért a klasszikus módszerhez folyamodott: a tribunust magához kötötte, és lám, a harci lendület mintegy varázsütésre azonnal lelohadt. De egy dolog bekövetkezett: a munkásszövetségek új életre keltek. S ezt hamarosan mindenkinek észre kellett vennie.

E kalandnak, amely kis híján igazi társadalmi forradalomba torkollott, M. Coelius Rufus volt a hőse. Ő is előkelő római család sarja volt. Ugyanabba a társaságba járt, mint Brutus, és nyilván nem egy alkalom kínálkozott, hogy a két fiatalember találkozzék. Coelius, aki Cicero lelkes csodálója volt, szintén ügyvédi pályára készült, és szorgalmasan levelezett a nagy férfiúval, akit mesterének tekintett a szónoklás művészetében.
Pompeius kedvelte, lelkesen ügyködött Appius Claudius perében, és értékes szolgálatokat tett Brutus apósának. Ekkoriban lehetetlen kimutatni nála a forradalmár szellem és a fennálló renddel szemben ellenséges érzület bármely megnyilatkozását. Sőt, már küszöbön állt praetorrá választása, és ragyogó karriert remélhetett. De az utolsó pillanatban Caesar alkalmasabbnak találta kollégáját, Treboniust a városi praetor tisztségére. Coelius magatartása nyomban gyökeresen megváltozik. Szakít környezetével. Kapcsolatba lép a kollégiumokkal és meghirdeti akcióprogramját.
A program rövid, de elég merész, hogy megnyerje a néptömeg tetszését: ezentúl ne kelljen adósságot fizetni, a háztulajdonosok ne kapjanak lakbért. Azokat, akik balga módon eleget tettek kötelezettségüknek, teljes mértékben kárpótolni fogják. A fővárosban addig is forradalmi légkört fognak teremteni, amely kedvez a javasolt reformok keresztülvitelének. A pillanat szerencsés. Caesar elutazott Rómából. Semmi biztosíték sincs rá, hogy győztesen kerül ki a Pompeius elleni küzdelemből. Társa, Servilius, a helyén maradt ugyan, de ő nem számít.

Coelius először is ki akarta elégíteni bosszúszomját: egy napon odaállt a szószéken lévő Trebonius elé, és közölte vele szilárd elhatározását, hogy ott a helyszínen, méghozzá azonnal, agyonveri. Treboniusnak nem tetszett az ötlet, és minden iratát eldobva fejvesztve elfutott. Néhány barátja kordont vont. A szerencsétlennek így sikerült átöltöznie és elmenekülnie.”
Coeliust semmi bántódás sem érte hőstette miatt. Azt hitte tehát, hogy ura a helyzetnek. Meg kellene valósítania a csábító szociális reformprogramját. Mivel tudta, hogy nem számíthat a szenátus jóváhagyására, önhatalmúlag kihirdetett egy törvényt, amely elrendeli az adósságok és a lakbérek eltörlését.
A szenátus úgy tett, mintha nem tudna sem őróla, sem arról, amit művel. Ekkor Coelius elhatározta, hogy létét a szenátus emlékezetébe idézi. Megjelent a gyülekezet előtt, és gyalázni kezdte Servilius consult. Nagy kavarodás támadt. Végül sikerült kidobni Coeliust.

Serviliust a kollégái rendkívüli hatalommal ruházták fel, hogy bánjon el a féktelen alakkal.” De Coelius nem fogadta el a kihívást, nem vetette bele magát elszántan a harcba, hanem siralmas kishitűségről tett tanúbizonyságot. Nem jutott jobb az eszébe, mint hogy megjelenjen ugyanazon szenátus előtt, és panaszkodjék, hogy igaztalanul üldözik. Alig hagytak annyi időt neki, hogy kinyissa a száját.
Mint Dio Cassiustól tudjuk,” leráncigálták a szószékről (most rajta volt a sor), és kitették a szűrét. Erre távozott Rómából, és vidékre ment „abban a reményben írja ugyanaz a szerző, hogy lázadást szíthat”. A kollégiumok ridegen a sorsára hagyták, mivel talán észrevették, hogy nem az osztályok összecsapását indítja meg, amelyre oly ékesszólóan lelkesítette őket, hanem főleg a maga ügyeinek intézésével törődik, és egyéni bosszúvágyát akarja kielégíteni. Coelius, mihelyt kijutott a fővárosból, végleg felcsapott igazi banditának, és a római hatóságoktól hajszolva, dicstelenül pusztult el. De nem maradt sokáig üresen a helye Rómában. Szinte nyomban betöltötte a híres P. Dolabella. Híres?...

Beszéljünk világosan. Tudjuk, hogy ezt a személyt mindig is úgy tekintették, mint a bűn és züllöttség megszemélyesítőjét. Valójában nem volt sem rosszabb, sem jobb, mint nemzedékének, a brutusok és cassiusok nemzedékének legtöbb tagja. Csakhogy valamiféle nyegle cinizmussal viseltetett önnön hírneve iránt, ami kétségbe ejtette barátait, és örömet szerzett ellenségeinek. Egyébként nagyon jó modorú, okos, bátor és igazán elbűvölő fiatalember volt, aki nagyon tetszett a nőknek.
Az volt a legnagyobb baja, hogy nem tudott számolni. Mindig pénzszűkében volt. Olyannyira, hogy egy napon elhatározta, hogy gazdag házasságot köt, hogy egyszer s mindenkorra kilábaljon belőle. Csakhogy megint a nehezebb végét választotta. A fejébe vette, hogy Cicerónak lesz a veje, aki Dolabella tudta ezt a legjobban szívből utálta. De a távlat kísértő volt.
A neves ügyvédnek nemcsak csinos vagyona van, hanem nyilván mindent megtenne, hogy tisztségekhez és jövedelmező megbízásokhoz juttassa első urától éppen mostanában elvált szeretett lányának férjét!... Dolabella ki tudta választani a kellő pillanatot. Cicero távol volt, az isten háta mögött, a messzi Kilikiában, amelynek akkor volt a kormányzója. A fiatal Tullia, aki anyjával egyedül maradt Rómában, könnyen megszerezhető zsákmány. Dolabella pár nap alatt meghódította a bájos elvált asszony szívét, és elérte, hogy az anya lelkesen fogadja. Az apát pedig kész tények elé állították.
Így aztán Cicero, akár tetszett neki, akár nem, kénytelen volt elfogadni ezt az égből pottyant vőt, aki egyébként látszatra tele volt jóakarattal, és megígérte, hogy mintaférj lesz. Dolabella néhány hétig állta is az ígéretét, de aztán úgy döntött, hogy ennyi bőven elég, és ne kívánjanak tőle lehetetlent. Így hát szabadnak tekintette magát minden erkölcsi kötelezettségtől új családjával szemben, és jogosultnak, hogy újrakezdje korábbi életmódját.

Nem tudjuk, hová juttatta volna ez az elhatározás őt és az apósa vagyonát; Cicero ugyanis nem tudott ellenállni a Dolabelláért egyaránt rajongó lánya és felesége könyörgéseinek, és kénytelen volt elismerni veje mindenfelé bőkezűen szórt aláírásait. Nagy szerencséjükre Dolabellában hirtelen legyőzhetetlen katonai hivatásérzet támadt, és Keletre ment, hogy csatlakozzék Caesarhoz. Részt vett a pharszaloszi csatában. Majd egyet gondolt, és megint visszatért Rómába, hogy kamatoztassa a frissen szerzett harci babérokat.
Új becsvágy kerítette hatalmába. Pompeiusnak immár kétségtelenül vége. Caesart teljesen lefoglalják a hadműveletek, amelyek megkívánják jelenlétét. Eközben Rómában üresen maradt egy hely. Miért is ne szerezné meg magának? Láthatóan Rómát hasonlóképpen tekintette, mint Cicero lányát: azt hitte, elég, ha megjelenik, máris az ölébe hull. Tehát munkához lát.

Ő is megtagadja származását, és átiratkozik a plebejusok osztályába. Sikeresen megpályázza a tribunusi hivatalt, szoros kapcsolatba lép ugyanazokkal a munkásszervezetekkel, amelyek korábban Coelius tevékenységét támogatták, és szinte szóról szóra átveszi az ő programját. Ám elődjénél energikusabbnak és vállalkozóbb szelleműnek mutatkozik. Propagandájának igazi sikere lehetett, hisz Dio Cassius szerint „az egész, nép Dolabellához húzott”»
Noha feltételezhetünk némi túlzást e történetírónál, mégis meg kell említenünk a következő esetet. Marcus Antonius, aki akkortájt Rómában tartózkodott, látva, mily nyugtalanító mértékben növekedik Dolabella népszerűsége, elhatározta, hogy részt vesz a kialakuló mozgalomban. Bár igen előkelő rangja volt, a magister equitum, mégis habozás nélkül Dolabella mellé állt.” Csak azért, hogy elnyerje a nép kegyét.
Aztán, amikor azt hitte, hogy lépésével már megszerezte a tömeg rokonszenvét, a maga szakállára kezdett dolgozni. Egyébként bizonyos más okok is hozzájárultak, hogy szövetségesével elmérgesedjen a viszonya. Ugyanis Dolabella, aki képtelen volt közömbös maradni csinos nők jelenlétében, amíg meg nem kapta őket, ezúttal Marcus Antonius feleségére, Fulviára vetett szemet, akinek ellenállása csak rövid ideig tartott. A férj elkésve értesült a dologról, őrült düh vett rajta erőt, olyannyira, hogy elűzte a hűtlen hitvest, és nyomban megszakított minden kapcsolatot Dolabellával. Majd pedig, lévén még riválisánál is szélsőségesebb, azt hitte, demagógiájával túllicitálhatja. Hiába. A nép, úgy látszik, nem bízott a kiváló lovassági parancsnokban, és kitartott tribunusa mellett. Olyannyira, hogy végül is Marcus Antonius, akinek lángja jelentősen veszített hevéből, beletörődött, hogy a továbbiakban csak mint egyszerű néző szemlélje Dolabella párthíveinek ténykedését.

Azok pedig, várva a döntő akció napját, gyakorlatoznak és tombolnak. Dio Cassius nem idéz pontos tényeket, de félreérthetetlenül utal rá, hogy „vér folyt”,” hogy „Róma-szerte öldököltek es gyújtogattak”, és hogy „ezernyi rendzavarás történt”.”
Caesar közeli hazatérésének híre arra ösztönözte Dolabellát, hogy jelt adjon a támadásra. Nem tudjuk, vajon a maga fejével döntött-e így, mert „azt remélte, hogy halhatatlanná teheti a nevét”, ahogy Dio Cassius gondolja, vagy csupán engedett társai nyomásának, akik szerint addig kell kihasználni a kedvező helyzetet, amíg még van idő. Egy dolog biztos: a döntő lépést Dolabella teszi meg, aki mint tribunus, hivatalosan javasolta a szenátusnak, hogy a szabályoknak megfelelően jegyezzék be az adósságokról és a lakbérekről szóló törvényjavaslatát.
Érvelése abból állt, hogy egyszerűen megkérte a szenátus tagjait, vessenek egy pillantást kifelé. A látvány valóban megérte. A Forumhoz vezető valamennyi utat mérhetetlen tömeg tölti meg. Úgy tűnik, az ügy érdekében mozgósították Róma egész proletariátusát. Teljes a létszám. Az utcasarkokon barikádokat emeltek. Nem tudni, honnan, egyszerre csak fenyegető fatornyok jelennek meg, és parancsolón a tér fölé emelkednek. Személyzetük kész, hogy ellenállás esetén mindenféle lövedékkel árassza el az ellenfelet. A tiszteletreméltó gyülekezet nem mert szembeszállni a nép akaratával. A szenátorok megijedtek, és meghajoltak a fenyegetés előtt. A népnek nem kellett erőszakhoz folyamodnia.

De a szenátus nem ismerte el vereségét. Erőszaknak engedett. Szerinte csakis az erőszak teheti meg nem történtté vereségét, és mentheti meg a Dolabella akciója által súlyosan megrázkódtatott rendszert. A hagyományos gyógymódot alkalmazták, a katonai megtorlást. A lovasság parancsnoka sóvárgott a nagy tettekre, és kijelentette, hogy örömmel indul az ellen a nép ellen, amelyet nemrég még a legcsábítóbb ígéretekkel igyekezett a maga számára megnyerni. Kihasználta, hogy a tömeg megenyhült a hírre, hogy a hőn várt törvényt most végre kihirdették, és pirkadatkor csapatai élén levonult a Capitoliumról, ahol bölcsen meghúzódott, amíg a zendülés hullámai csapkodtak a városban. Behatolt a Forumra, elővétette a táblácskákat, amelyekre felírták az új törvényt, es darabokra törte őket.
Mikor a tömeg megtudta, mi történt, először ámulat lett úrrá az embereken. Az ámulat csakhamar tehetetlen dühvé alakult át. Ekkor jöttek rá, hogy nem elegendő megfélemlíteni a római szenátust alkotó néhány többé-kevésbé kiváló aggastyánt, hanem azé az utolsó szó, akié a fegyveres erő. Mindent elölről kell kezdeni.

Úgy-ahogy megszervezték az ellenállást. Marcus Antonius tétovázott. Keletről ellentmondó hírek érkeztek. Caesar még mindig távol volt. Ez meghiúsított néhány reményt. Viszont új remények is ébredtek. Rómában még nem tudtak a pharszaloszi győzelemről: a győztes nem akarta hivatalosan jelenteni. Ezért összevissza találgattak.” Még azt is beszélni kezdték, hogy soha többé nem látják Caesart Rómában. Ilyen körülmények között okos dolog-e Marcus Antoniustól, ha szívvel-lélekkel beleveti magát egy ellenforradalmi kalandba? Nem kellene inkább alapot találni a közös megegyezésre? És a politikai meggyőződése? Mit számít: legfeljebb még egyet fordít a köpönyegen.
Időközben nem szűntek meg a rendzavarások. Hiába kerítettek kézre néhány főkolompost, és vetették le őket a Capitolium tetejéről. Nyomban mások álltak a helyükre, és tovább folyt a harc. Haszontalan, unalmas, verekedésekből és orvtámadásokból álló harc, amelynek egyedüli eredménye az volt, hogy alaposan elpáholtak néhány gazdagot. Valamiképpen végét kellett vetni, de senki sem tudta, hogyan lehetne nekikezdeni.

Ezekben a zavaros napokban csupán Marcus Antoniusnak volt valami látszathatalma, csupán neki voltak reguláris csapatai, amelyek, legalább részben, helyre tudták állítani a rendet, és hatásosan védeni tudták a tehetősek osztályát, de őrá nem nagyon lehetett számítani. Bízzuk Plutarkhoszra, mutassa be nekünk ő, hogyan élt ebben az időben Marcus Antonius:
„Általában utcalányok körében tartózkodott kivilágos kivirradtig, aztán egész nap aludt, vagy részegen sétált, hogy megeméssze és szervezetével feldolgoztassa a bort, amellyel éjszaka televedelte magát. Szálláshelyén dőzsöltek, táncoltak, danolásztak. Idejét azzal töltötte, hogy bohózatokat nézett, vagy mimus játékosokkal, akrobatákkal és más effajta népséggel dáridózott. Ezzel kapcsolatban említik, hogy egy Hippias nevű barátja által rendezett lakomán egész éjszaka annyit ivott, hogy másnap reggel, amikor az összegyűlt nép a Forumra szólította, hogy beszéljen előtte, a gyomra még tele volt borral és hússal, úgyhogy kénytelen volt mindenki szeme láttára okádni, és egyik barátja tartotta eléje a köpenyét.”

Ilyen volt a helyzet a fővárosban, amidőn egy reggel áratlanul híre terjedt, hogy Caesar partra szállt Tarantumban, és mindennap várható Rómába érkezése. A gazda kopog az ajtón. A ház elcsendesedik.