Mielőtt rátérnék a tulajdonképpeni tárgyra, be kell mutatnom e szövevényes század történelmi arculatát, hogy közelebb férkőzhessünk az események megértéséhez. Hőseim a római birodalomban, jobbára Rómában, a Kr. e. I. században éltek, a birodalom e legmozgalmasabb és legvéresebb időszakában.
A régi, dicsőséges római köztársaság, melyben a szabadság eszméje olyan tisztán csillogott, ingadozni látszott. A fő tisztségeket, az évenként megválasztott két consuli, a praetori (a mai belügyminiszteri), a censori (a mai pénzügyminiszteri) és a questori (a hivatalok vezetője) hivatalokat főleg arisztokraták foglalták el, akiknek volt pénzük a polgárok szavazatának megszerzésére.
Az előkelő családok fiai az előző háborúkban, a tartományi hivatalok viselése alkalmával óriási gazdagságra tettek szert, és a régi római erkölcsöt megvetvén, kezükbe akarták kaparintani a hatalmat. A legegyszerűbb római polgár szavazati jogának eladásával beleszólhatott az állam életébe és szabadnak érezte magát. A legfőbb döntéshozatal a szenátus („öregek tanácsa") kezében volt.
Ha meggondoljuk, hogy ebben a korban Róma a brit szigetektől Észak-Afrikáig, keleten a parthusokig6 terjesztette ki hatalmát, be kell látnunk, hogy ekkora terület kormányzása még a mai technikával is nagy feladat lenne. A régi, tradicionális köztársaság a folyton változó tisztviselőkkel erre gyengének bizonyult. Azé a hatalom, akinek kezében van az erő, a hadsereg! Két nagy római család játszik szerepet a Kr. e. első században: a Corneliusok és a Juliusok.
A Corneliusok színrelépése már sokkal előbbi. Ők adták Rómának az afrikai háborúkban kitűnt Scipio Africanus Maiort, P. Scipio Aemilianus Africanus Minort, Numantia és Karthágó legyőzőjét. A Gracchusok anyja, Cornelia, a legnemesebb római matróna alakja, szintén ebből a nemzetségből való. A család a becsület, a régi római erkölcsök hordozója volt.
Lucius Cornelius Sulla azonban egy újabb kor gyermeke. Gátlástalan világfi, aki ráébred arra, hogy a hadsereggel egyedül is kormányozni tudja a hatalmas birodalmat, ha nem válogat az eszközökben. Kr. e. 38-ban született. Az ő gyermekkorában a család már elszegényedett, de azért biztosítani tudta a fiú kiváló neveltetését.
Az ifjú Sulla beleveti magát Róma mulatozó társaságába, vakmerő és feltűnésre vágyó, nem veti meg a színészek, bohócok társaságát sem. Mindemellett ügyel arra, hogy a kicsapongó élet testét ne puhítsa el. Kr. e. 107-ben Afrikába, Marius táborába megy, felváltva hol a hadszíntéren, ahol mulatozással tölti idejét. Rendkívül éles elméjű, mindig tudja, hogyan kell felülkerekedni ellenségein.
A harcra bőven nyílt alkalom. Itáliában a különböző törzsek lázongtak Róma ellen. Keleten is forrongások törtek ki. Mithridates próbált Rómának ellenszegülni. Mivel Sullának pénze nincs, végigrabolja a keleti tartományokat, lerombolja a gyönyörű görög városokat. Katonáinak szabad rablást engedélyez. Ezek aztán kifosztják a városokat, a falvakat, a lakosságot megtizedelik.
A múlttal szemben Sulla semmi tiszteletet nem érez, még az Akademos híres kertjében álló fákat is kivágatja, hogy hajókat építtessen. Mikor minden ellenségét legyőzte - hosszú lenne mindet felsorolni - diktátorként, a hatalom egyedüli birtokosaként vonul be Rómába. Szörnyű vérengzés kezdődött nemcsak a szerencsétlen városban, de egész Itáliában is.
Ismeretes az az eset, amikor a falakon kívül álló Bellona templomában Sulla a szenátussal gyűlésezett, miközben a templom előtt álló téren több ezer katonáját leszúratta. Mikor a szenátorok a jajkiáltásokra felugráltak rémületükben Sulla csak ennyit mondott: „Ne törődjetek vele! Csak néhány gazember büntetését rendeltem el."
A Sulla-féle proscriptiók alkalmával Itáliában kb. 100 ezer ember esett áldozatul.
Nagyvonalúságára jellemző, hogy mikor minden valós vagy vélt ellenségét eltüntette a föld színéről, az optimaták (az előkelők) hatalmát biztosította (leges Corneliae), a nép szavát teljesen elhallgattatta; mint egy nagy színész, aki eljátszotta szerepét, és kivonult a színpadról. A hatalomról önként lemondott, Puteoliba költözött, ahol vadászattal, mulatozással töltötte napjait. Kr. e. 78-ban halt meg ágyban, párnák közt, ahogy mondani szoktuk. A hagyomány szerint testét a férgek emésztették el.
Sulla véres szereplésével meg kellett tanulnia Rómának, hogy a köztársaság elöregedett, a szenátus tekintélyének vége, azé a hatalom, akinek kezében van az engedelmes hadsereg. A Római Birodalom további története tulajdonképpen ezen az elven alapul. A század sorra szűri ki a nagy egyéniségeket, mind a köztársaságpártiak, mind az egyeduralmat kezükbe kaparintani akaró, korlátokon átgázoló hadvezérek soraiból.
A következő szereplő, aki feljut a bíborpolcra:
Caius Julius Caesar
(Kr. e. 100-44)
A Julius-család a trójai Aeneastól származtatja magát. Aeneas alakja a távoli ködbe vész, de Lavinium környékén árulták ebben a korban is az apró Aeneas-szobrocskákat. Így senki sem csodálkozott, hogy a Julius-család ragaszkodott az isteni eredethez, hiszen Aeneas anyja Venus istennő volt. A Juliusok büszkesége így könnyen érthető. Caius Julius Caesar ősei nem játszottak jelentős szerepet a római életben.
Caesar éli a római nemes ifjak életét, de vigyáz arra, hogy szellemének és testének rugalmassága, frissessége megmaradjon. Rendkívül éles esze volt, nagyszerű memóriája. Epilepsziában (morbus comitialisban) szenvedett, azonban még ez sem akadályozta hihetetlen teljesítményét. Cinna, a szintén hatalomra törő, de kevésbé sikeres hadvezér lányát, Corneliát veszi feleségül, ezért Sulla neheztel rá. Ha veszély fenyegette ebben a pártviszályoktól terhes levegőben, Caesar eltűnt Rómából. Rodoszon görög mesterektől tanulta a megnyerő, elegáns szónoklat tudományát.
Politikai pályája 73-ban kezdődött. Először papi hivatalt (pontifex) szerez, majd katonai tribunus, 68-ban quaestor lesz. Ez volt az első lépcső a consuli rang elnyeréséhez. 65-ben aedilis curulis (azaz kocsit használó hivatalnok), 63-tól pontifex maximus, Róma főpapja, jelentős hatalommal. A népszerűség elnyerésére játékokat rendez a mindig szórakozni vágyó római népnek; adósságai rendezésében a milliomos Crassus segíti ki.
A köztársaság csillaga még egyszer felragyog. 63-ban a szintén lovagrendi családból származó M. Tullius Cicero, a köztársaság szerelmese kerül consuli székbe. Ő a „homo novus", az új ember a családjából, aki ilyen magas rangra jutott. Ténykedését hálaünneppel tisztelik meg, a haza atyjának (pater patriae) nevezik.
60-ban azonban már Caesar az új consul. Úgy látja, hogy a pártviszályokban senyvedő Róma csak a monarchiában remélheti a jövő útját. Bár nem mondja ki, de valójában az egyeduralom heves elkötelezettje. A két hatalmas férfiút, Pompeiust és Crassust kibékíti, megalakul az első triumvirátus, a hármas hatalom. (A szövetség majd Crassus halálával bomlik fel.)
Caesar elindítja hadisikereinek sorozatát, amit még mai szemmel is csodálnunk kell. Legnagyobb haditette, mellyel a mai napig hatóan megváltoztatta egész Európát, a gallok (saját nyelvükön a kelták) felett aratott győzelme. A harc nyolc évig (Kr. e. 58-51) tartott. Caesar az eseményekről naplót (Commentarii de hello Gallico) vezetett, melyet a sokszor mostoha idő megőrzött számunkra.
A könyv nyelve egyszerű, világos (bizonyára azért maradt meg, mert a tanárok régtől kezdve szívesen adták a diákok kezébe). A gallok elkeseredetten harcoltak Caesar ellen, de a diktátor ravaszsággal, hadvezéri tudományával egyenként hódította meg a sokféle törzset. (Ma minden francia város egy-egy gall törzs nevét viseli.) Caesar csapatai a brit területre is áthajóztak, de ez a vad föld Caesart nem érdekelte. Csak meg akarta akadályozni, hogy a brit gallok a kontinensen élő rokonaikat segítsék; túszokkal megrakodva tért vissza Galliába.
Rendkívül fontos tényezőnek tartom, hogy Caesar azonnal elkezdte a csodálatosan gazdag, kellemes éghajlatú, hatalmas terület megszervezését, romanizálását. Utakat építtetett, megindult a kereskedelmi élet, megjelentek a kiváló római iparosok - az országrész száz év alatt teljesen átalakult. A gallok ez idő alatt elfelejtették saját nyelvüket és latinul beszéltek (tulajdonképpen mind a mai napig).
Rómában azonban a szenátus nem örül Caesar sikereinek, fél tőle. Jobban bízik Pompeiusban. Caesarnak döntenie kell, ha szép szóval nem megy, erőhöz folyamodik. A kis Rubico folyónál hadseregével átlépi Itália és Gallia határát (ezzel megsértette az alkotmányt!), nem teszi le a főhatalmat (imperium) a szenátus kezébe, a helyzet korlátlan ura. Róma népe pompás diadalmenetben ünnepli az isteni Caesart. Ő nem folytatja Sulla kegyetlenkedéseit, nem mintha nem tapadt volna vér a kezéhez. Ellenségeivel számító kíméletlenséggel bánt. Az ellenálló katonákat fegyver nélkül hazaküldte. Azoknak a családoknak, akiket Sulla számkivetett, visszaadta jogait.
Caesar Lepidus segítségével diktátorrá nevezteti ki magát. Triumvir társa, Pompeius jelenléte még veszélyezteti biztonságát. Kr. e. 48-ban Pharsalosnál Caesar a túlerőn a csodával határos módon lesz úrrá. Pompeius Egyiptomba menekül. Ahogy az lenni szokott, a vesztes mellől menekülnek a barátok. Az egyiptomiak Pompeiust lefejezték. Amikor az egykori társ - akinek egyébként Caesar apósa is volt - fejét elébe vitték, az akkor már korlátlan győztes sírva fakadt.
Nem szándékozom Caesar összes haditettét, a polgári életre vonatkozó törvényeit, rendelkezéseit felsorolni. Bizonyos, hogy a régi korlátokat szétzúzó, lángeszű, nagyvonalú, óriási hibái ellenére nagyszerű hadvezér és államférfi volt. Nem rendezett olyan vérfürdőt, mint Sulla, az ellenségeit nem vette komolyan. A Pompeius-színházban tartott gyűlésen a köztársaságpártiak 23 késszúrással megölték. Brutus (Caesar nevelt fia), az elkötelezett köztársaságpárti a gyilkosok között volt. Még Julius Caesar életében feltűnik egy másik férfiú, Marcus Antonius (Kr. e. 83-ban született).
Az Antoniusok is Róma nemesi családjaihoz tartoztak. Antonius anyja révén rokonságban volt Caesarral. Caesar ellenezte kicsapongó életét, de elfogadta segítségét a hadszíntéren. Antonius a pártviszályokban mindig Caesar oldalán állt, részt vett a gall hadjáratban is. Mikor Caesar meghalt, elmondta híres gyászbeszédét, ügyes politikájával megnyerte a szenátust és a népet.
Caesarnak nem volt fiú utóda. Végrendeletében az ifjú Julius Octavianust jelölte meg örököséül. A Julius-család tehát ismét szerephez jut, ez a szereplés több mint száz évig tart, dicsőséget hozván a hazának, rabságot a népnek.
Róma első császára
Julius Caesar hamar felfigyelt a rokon fiúra, Octavianusra, akit korán elhunyt szülei helyett nagyanyja nevelt. Octavianus Kr. e. 63-ban született. Augustus, a jövendő császár, egy gazdag lovag és Julius Caesar nővére, Atia fia.
Születési helyét illetően két feltételezés van: az egyik szerint a Palatinuson született (az Ökörfejek utcájában), a szoba szent hely lett; a másik, valószínűbb feltételezés szerint Veltraeben (Velletri) egy kis volscus faluban, a család ősi fészkében látott napvilágot. Veltrae városát a volscusok nemzetsége alapította; bizonyára Octavianus családja ebbe a nemzetségbe tartozott. Veltrae-ben sokáig mutogatták a szerény kis helyiséget Octavianus szülőhelyeként, ahová senki se léphetett be.
A csillagok állásából a látnokok megjövendölték, hogy a világ uralkodója lesz. Később az apja Thrákiában Dionysos papját kérdezte meg fia jövőjéről. Az oltáron a bor ráöntése után lángoszlop keletkezett, mint Nagy Sándor esetében. Nagybátyja korán gondjaiba vette, 18 évesen követte Caesart Spanyolországba, Mundába. Itt egy pálma hirtelen új ágat növesztett és galambok ültek rá. Ez a jel nyugtatta meg Caesart, hogy bízhat Octavianusban. Adoptálta és örökösévé tette. Érthető, hogy Antonius, aki mindig Caesar oldalán állt, irigykedve (később ádáz gyűlölettel) figyelte a vetélytárs növekedését.
Octavianus Caesar örökségét Antonius mesterkedése miatt hivatalosan soha nem kapta meg. Az előkelő ifjak korabeli nevelésében részesült. 49-ben felveszi a fehér tógát, bekerül a polgárok sorába, sőt egy papi testületbe is. A katonai táborok kemény életével hamarosan megismerkedik. Ez a keménység jellemző későbbi meg nem alkuvó ifjúságára is.
Amint Caesar meghal, Antonius elmondja ugyan híres gyászbeszédét, de Octavianus nem hagyja egyedül Rómában, hamarosan visszatér az apolloniai táborból. Felveszi a Caius Julius Caesar10 nevet, és Caesar örökösének vallja magát. Antonius, a húsz évvel idősebb, már befutott hadvezér, gyűlölettel szemléli ténykedését.
Az első összeütközés Mutinánál (Modena), Gallia Cispadana virágzó városa mellett történik. Octavianus ekkor még csak a két consul oldalán harcol. Antonius négy hónapig tudja tartani magát. A consuli csapat győz, azonban a két consul halálosan megsebesül, így a dicsőség Octavianus ölébe hullik. A bellum Mutinense az első győzelem, ami a nagyon fiatal Octavianust a császári, az egyeduralmi trónra segíti.
A mesterkedések, ravaszságok, alkudozások ideje következik a két rokon, a két hadvezér, Antonius és Octavianus között. Bononiában (Bonn), a Rajna szigetén, szövetségre lépnek, maguk mellé állítva Lepidust, megalkotva így a második triumvirátust. Nagy sereggel Rómába vonulnak, ahol a tehetetlen szenátus öt évre rájuk bízza a hatalmat. Ezután Róma újra iszonyatos vérfürdőt él át: 300 szenátor, 2000 lovag, sok ezer egyéb római polgár neve kerül a szenátus falára (proscriptio).
Ha valaki bárhol meglátta a szerencsétleneket, levághatta a fejüket. Appianus A római polgárháborúk című könyvében leírja, hogy minden egyes fejet be kellett mutatni, ezekért aztán természetesen megkapták a vérdíjat. Octavianus részese volt ennek a szörnyű vérengzésnek, és szinte bizonyos, hogy később sem válik a béke apostolává, ha nincs mellette valaki, aki más irányba tereli gondolatait.
A régi szabadságért, a köztársaságért küzdők tábora még nagy volt. Brutus és Cassius Macedóniában gyűjtötte össze seregét. A köztársaság csillaga végül Philippinél bukott le. Antonius és Octavianus a harctéren elsöprő győzelmet aratott. Octavianusnak ez volt a harmadik győzelme. Brutus, a hű köztársaságpárti látta, hogy a szabadság végleg megszűnt, nem akart tovább élni, ahogy írják róla és a kardjába dőlt. A köztársaságpártiak Pompeiushoz szöktek Hispániába, de a legtöbben a győztesek oldalára álltak.
Úgy tűnik, mintha Antonius megelégelte volna a sok háborút. Mivel a hatalom megosztásánál az övé lett a birodalom keleti része, elkápráztatta annak varázsa, Kleopátra, egyiptomi királynő szépsége. A szenátus hiába hívta vissza, nem törődött Róma érdekeivel, a parthus háborúval. Octavianus annál nagyobb buzgalommal próbálta megalapozni hatalmát. Katonáinak osztogatta az elkobzott földeket.
A volt földbirtokosok fellázadtak, de eredménytelenül. Antonius öccse, L. Antonius az etruszk városba, Perusinumba (Perugia) menekült testvére híveivel. Marcus Agrippa, Octavianus hűséges hadvezére L. Antonius seregét megverte, a szerencsétlen várost felgyújtotta. A harcban sok etruszk esett el. E győzelemmel Octavianus egy lépéssel megint közelebb jutott az egyeduralomhoz. Rómában folytatódtak a kivégzések. Újra 300 szenátort és lovagot gyilkoltak meg. Octavianus kegyetlen és kérlelhetetlen volt.
Antonius azonban váratlanul visszajött Keletről. Brundisium-nál megtörtént a kibékülés, a két hadvezér ünnepélyesen bevonult Rómába, újra vérfürdőt rendeznek. Ne kérdezzük, melyiknek volt itt nagyobb szerepe.
A borzalmakat azonban elképzelhetjük. Ha tömeggyilkosságokat rendeztek, karddal vagy tőrrel szúrták le a szerencsétleneket. A leghumánusabb kivégzés a méreg vagy az érvágás volt. Ha kínozni akarták az elítéltet, még lassították is a vér elfolyását.
Az első triumvir fia, Sextus Pompeius Szicíliában még elég nagy haderőt tartalékolt. Octavianus a szicíliai csatában negyedik sorsdöntő győzelmét aratta. A triumvirátus harmadik tagja, Lepidus már megöregedett, Octavianus mégis száműzte. Így már csak a két farkas nézett szembe egymással.
A helyzet megnyugodni látszott: Antonius feleségül veszi Octaviát, Octavianus nővérét, akiről a történelem mint nagyon derék, jóságos szívű asszonyról emlékezik meg. Egyébként a Julius-család történetének további folytatása is azt igazolja, hogy tigrisek vagy bárányok, vérszívók vagy a jellem magaslatán álló egyéniségek voltak.
Antonius a békekötés után visszamegy Keletre, hol Athénben, hol Egyiptomban időzik. Teljesen elbűvöli Kleopátra szépsége, henye mulatozással tölti idejét, megfeledkezik Rómáról, feleségéről. A parthusokkal vívott csatákban többször is szégyenletes vereséget szenved. Kleopátrának két gyermeke is születik, de e kapcsolatot Róma nem fogadja el. Antonius csak Kleopátrára gondol, római tartományokat adományoz neki. Róma felszólításának nem engedelmeskedik. 32-ben végrendeletét is megírja, melyben örökösül Kleopátrát jelöli meg. Rómában ez akkora felháborodást kelt, hogy már a nép is Antonius ellen fordul.
Ekkor a szenátus tulajdonképpen Kleopátrának üzen háborút. Antonius szívesebben venné a szárazföldi harcot, de Kleopátra a tengeri csatában bízik. A két tábor Actiumnál, egy homokos földnyelvnél találkozik (La Punta, Epirosszal szemben). Antoniusnak 500, Octavianusnak 250 hajója volt. A szárazföldi hadserege is 20 ezer katonával kevesebb, mint Antonius 100 ezres serege. Csodálatos látvány lehetett a rengeteg fehér vitorlás hajó a déli tenger kék vizében. A hagyomány szerint a csatát az döntötte el, hogy Kleopátra 60 hajóval elmenekült. Antonius kardjába dől és a királynő karjai közt fejezi be életét.
Nem csoda, hogy Shakespeare-t megihlette a tragikus szerelem története. Kleopátra még bízik abban, hogy Octavianust is meghódítja, de a fiatal, ekkor még csak 32 éves hadvezér könyörtelen. Kleopátra, hogy elkerülje a szégyent, hogy a triumphuson rabnőként vezessék, híres kígyójával halálra maratja magát.
A 700 éves római demokrácia végleg meghalt. Egyetlen ember, egy katona kezébe került a hatalom gyakorlása. A győztes hadvezér (imperátor) a főhatalmat (impériumot) most nem adja át a kapunál várakozó szenátusnak, bevonul Rómába és végleg megtartja azt. A Caesar (császár, németül Kaiser) nem tartozik felelőséggel senkinek, a hatalmat nem az istenek kezéből kapja (ezért nem is örökölhető). Caesart a hadserege emelte fel, így ez az egyetlen erő, amitól tartania kell. Néró annyira félt a veteránjaitól, hogy a coeliusi aranypalotáját úgy építtette meg, hogy testőrei szobájából még a suttogást is hallotta a lakosztályában".
Octavianus tehát a nagy győzelem után bevonul Rómába. A nép ujjongva ünnepli - mi mást tehetett? - a pompás diadalmenetben a Capitoliumra vonuló győztes hadvezért. Az ünnepség azonban véget ér, jönnek a hétköznapok, merőben más feladattal. Hogyan kell megszervezni az új, most már egyeduralkodó, monarchikus államot? Felkészült-e erre a feladatra az ifjú, 32 éves uralkodó? Octavianus azonban nincs egyedül. Már eddig is feltűnt mellette egy titokzatos, általában háttérben álló személy, ifjúkori barátja: Maecenas.
Fel kellett idéznünk az ismert tényeket, hogy közvetlenül lássuk, milyen korba született érdeklődésünk fő alakja, Maecenas. Az életrajz nem tartozott az ókor irodalmi műfajai közé. Róma korabeli irodalmi élete vetekedik egy mai város kulturális életével. Amikor az elégia jött divatba, boldog-boldogtalan gyártotta a jól-rosszul sikerült dalokat. Ez a kor a latin nyelvű irodalom fénykora.
A kiváló költőkről-írókról mégis úgy kell összeszedni az adatokat (életrajzukat kevesen írják meg), hogy valamit megtudjunk magánéletükről, a további következtetéseket pedig éles kritika alá kell vetni. A római császárok annyira kiemelkedtek isteni mivoltukkal, hogy az ő hivatalos és intim életüket mégis megírták az írók, általában haláluk után.
Tizenkét császár életrajzát - Julius Caesart is ideértve - Suetonius, majd Tacitus írja meg. C. Suetonius Tranquillus körülbelül Kr. u. 75 és 160 körül élhetett. Egy darabig Hadria- nus udvarában titkár (epistularum magister).
Később kegyvesztett lett és csak az irodalommal foglalkozott, ennél sokkal többet róla nem tudunk. Suetonius nem ír mély pszichológiai jellemzéseket, egyszerű nyelven, egyszerű stílusban közli azokat az adatokat, melyeket valószínűleg a császári udvarban tudott összegyűjteni. Az elfogultság nem befolyásolja annyira, mint Tacitust, aki ugyan „sine ira et studio" (azaz harag és érdemszerzés nélkül) szeretne írni, de határtalan gyűlöletét nem tudja eltitkolni.
Az ókor írói, még ha hízelgésből vagy gyűlöletből írtak is, mégis hitelesebbek, mert az eseményekhez közelebb álltak. Az utókor, minél távolabb esik az eseményektől, annál kevésbé lát világosan. (E kérdésben az irodalom óriási, én azonban csak a két latin író megjegyzéseit szeretném taglalni.)