logo

IX Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Szellemvilág a krisztus előtti első században

Maecenast akarjuk megismerni, ezt a kétezer éve emlegetett férfit, akiről a mai ember legfeljebb annyit tud, hogy támogatta a tehetségeket. Eddigi kalandozásunk talán feltárta, hogy Maecenas ennél sokkal több. Megismerkedtünk emberi mivoltával, mindennapjaival, amennyire a szűkös források engedték. Végigéltük vele együtt a század véres eseményeit, amikor nemcsak a csatazajban kardot forgató katona élete forgott kockán, hanem ezrével hullottak porba Róma nagyjai, a legelőkelőbb családok tagjai, a hatalom politikai ellenfelei.
A legnemesebbek maguk vetettek véget életüknek, mert nem akartak az annyira drága szabadságról, a római köztársasági életformáról lemondani. Maga Brutus, aki azt hitte, hogy Julius Caesar eltiprásával megmenti a köztársaságot, a philippi-i csata után öngyilkos lett; ugyanígy az uticai Cato, aki szintén nem tudta túlélni a köztársaság végleges bukását. Nagy bölcsesség, éleslátás, okosság biztosíthatta csak a továbbélést.

Ebben a bizonytalan időben, ami nemcsak Rómát fenyegette, hiszen a görög állam is széthullott, az embereket már nem foglalkoztatta a görögség világméretű platóni és arisztotelészi filozófiája. Előtérbe lépett az egyén, akinek meg kellett oldania, hogyan élheti le mindennapjait az állandó változás, az általános zsarnokság közepette. A filozófusok a „boldog életet" keresték a művelt világban. Rómában a görög filozófia nem ütött tanyát, a nagy filozófusok munkáit le sem fordították latin nyelvre, így nem is alakulhatott ki latin filozófiai nyelv.

„A közéleti tevékenységet mindennél többre becsülő rómaiak sokasága határozottan idegenkedett az előtte haszontalannak látszó elvont gondolkodástól."

Az első T. Lucretius Carus volt, aki a De rerum natura (A természetról) című munkájában versbe szedte Epikurosz filozófiai rendszerét. A nyelve még akadozó. Ez a munka latinul szólaltatta meg a filozófiát. Cicerónak, a legnagyobb római szónoknak, sőt talán a világénak, ez jobban sikerült.
Cicero latin nyelve maga a tökéletesség, az örök példa. A triumvirek hatalomra jutása idején teljesen vissza kellett vonulnia a politikától, hiszen szenvedélyesen védte a köztársaságot. Kr. e. 63-ban még a haza atyjának (pater patriae) nevezik, 43. december 7-én, az Octavianus-Antonius-féle proscriptiók idején porba hullott a feje, mikor gyaloghintójából kihajolt. A visszavonultság napjaiban több filozófiai munkát írt. 45-44-ben még megírta az Epikuroszról és a Stoáról szóló tanításokat.

A filozófiát e kor tudósai három részre osztották: dialectica, a helyes gondolkodás, a megismerés lehetőségének tudománya; physica, a természet szabályai és rendszerezése; etika, az erkölcsi élettel összefüggő kérdések, azok szabályozása. Cicero sokrétű munkái közül minket most az etika érdekel. A kor két nagy filozófusa Epikurosz és Zénó. Zénó a stoa-tan megalapítója. (Athénben a stoa poikile-ben, a tarka csarnokban tanítottak a filozófusok, innen nevezték el Zénó filozófiáját). Ez a két, valójában ellentétes filozófia uralkodik a kor Rómájában. E két irányzatot a lebbővebben Cicero: A legfőbb jóról és rosszról (De finibus bonorum et malorum) szóló munkájában fejti ki.
Cicero tanítója Athénben Antiochus volt, akit Epikurosz hívének tartottak, több irányzatot akart kiegyenlíteni, filozófiáját eklektikusnak, válogatónak (peripatetikusnak) nevezték. Cicero nem foglal állást, ő szigorúan a vállalt kötelesség mellett marad, ismerteti a filozófia kérdéseit latinul.

A fő kérdés: hogyan lehet az ember boldog, mi a boldog élet titka, hogyan érhetjük el minden ember vágyát, a boldogságot, más szavakkal a lélek állandó nyugalmát. E kor filozófiája már elfordul az állam és a társadalom kutatásától. Tisztán az egyén használatára szánt művészet, a jól és boldogul élés (ars bene atque beateque vivendi) kérdések feltevéséből is láthatjuk, hogy a filozófia nagy problémái teljesen az egyéni létre koncentrálnak. A mű öt könyvében Cicero ismerteti az epikureus (első két könyv), a sztoikus (harmadik, negyedik könyv) és végül a peripatetikus iskola rendszerét.
Cicero munkájának formája dialógus, beszélgetés. A platóni módszertót eltér, a dialógus többször előadásba megy át. Beszélgetőpartnerei akkor már elhunyt, nagy római férfiak. Az első és második beszélgetés Cicero Cumae melletti villájában történik, a harmadik, negyedik könyv színhelye az ifjabb Lucullus tusculumi villája. Ez a színhely különösen érdekes, mint tudjuk, etruszk ház, melynek könyvtárában annyi könyv volt, hogy az öreg bölcs Cato tobzódhatott a választék gazdagságában.

Epikurosz (Kr. e. 306-270) meg akarja szabadítani az emberiséget a vallásos előítéletektól, a haláltól való félelemtől. A Kr. e. VI. századi Démokritosz Physicáját fogadja el. A világ atomokból és ezek kapcsolataiból áll, atom a test és a lélek is. Az atomok, ahogy egyesülnek, úgy szét is bomlanak. Ezzel megszűnik a lét. Ha ezt tudjuk, nyugalom száll belénk, nem félünk sem a haláltól, sem az istenektől.
Minden az élvezetet kívánja, a fájdalmat kerüli. Az élvezet múló dolog, követi a kiábrándultság, tartós állapot a fájdalommentesség. A negatív élvezet a boldogsághoz. A fő erények: az okosság, a mértékletesség (a helyes élvezetre), a bátorság (a halál és a fájdalom elviselésére), az igazságosság, mely az emberek szeretetét biztosítja; és így félelem nélkül élhetünk.

Az epikureizmus nem az élvezet keresése, hanem küzdelem a fájdalom, a nyugtalanság ellen. „Epikurosz élete az önmegtartóztatás példaképe volt" - mondja Némethy Géza.19 Az epikureus kerüli a tömeget, nem csábítja a pénz, a dicsőség, igyekszik elrejtve élni. „Aki jól rejtőzött, jól élt." (Bene qui latuit, bene vixit.)
E tanok hívői nem szívesen nősültek, mert a család gondjai megzavarják a lélek nyugalmát. A barátságot tartják a legszebb emberi kötődésnek, így lehet élvezni a szelíd örömöket, a csendes művelődés forrásait. A fő cél a szép élet, de ha kell, nyugodtan fogadták a halált. A két nagy, Horatius és Vergilius epikureus volt.
Ennek a filozófiának szöges ellentéte a sztoicizmus. Zénó szerint a világ anyag, az istenség tüzes lehelet, gőz (pneuma). A gőzből levegő, a levegőből víz lesz, abból jön létre a világ és a föld. Majd ugyanazon törvények alapján minden elég és újra kezdődik. Halasy-Nagy József példája: Az új világban ismét lesz Szókratész, aki elveszi Xantippet (a házsártos asszonyt!), és akit az athéniek újra meg fognak mérgezni.

Az emberi ész is tüzes lehelet, a világlélek egy része, azonos az istenség alakjával. A boldog élet feltétele az ész megismerő tevékenysége. Az ész tökéletessége az erényben, a tudásban nyilvánul meg. Az erény az ember egyedüli java, amit a természet szerinti bölcs élettel lehet elérni. Ez a természet szerinti élet, amit a sztoikus állandóan hangoztat. Aki így él, hasonló lesz az istenséghez és cselekszi az isteni akaratot. A legnagyobb sztoikus Marcus Aurelius császár így szól: „Csak egy nagyság van: Mindent ész szerint cselekedni s ekkor minden sorscsapást el tudunk viselni".
A sztoikus célja a lélek teljes nyugalma. Nem érdekli dicsőség, pénz, gazdagság, élvezet, öröm, fájdalom, szenvedés, tehát minden jó és rossz, ami a lélek nyugalmát megzavarhatja. Ez a híres sztoikus apátia, az érzelem- és szenvedély nélküliség állapota. Így első látásra elég ridegnek, kilátástalannak tűnik ez a filozófia, de a régi római felfogásnak megfelelt, ebben a kegyetlen korban sok nemes, nagyszerű jellemet adott Rómának. A továbbiakban el is búcsúzunk tőle, mert bizonyára látjuk, hogy az etruszk életben nincs mit keresnünk e komor világgal. Bizonyos, hogy a Stoa szigorú erkölcsi tanításai valahol találkoztak a kereszténységgel, de túl szigorú szeretet nélkülisége nem tett rá jó hatást. A kereszténység ezt a rideg felfogást csak évszázadok múltán tudta levetni.

A társasági élet kezdett kibontakozni, a fényűzés mindennapos lett. Az első ilyen gazdag úr, mint említettük, a Licinius-családból származó Lucullus volt, akinek a neve fogalommá vált. Feltételezhetjük, hogy a nagyszabású, rafinált ételekhez kötött vendégeskedés kezdetben főleg az etruszk házakban folyt. Azonban a lakoma nem öncélú lehetett; Cicero csodálattal beszél az ifjabb Lucullus könyvtáráról, amelybe bárki bemehetett, olvasóterműl is szolgált.
Maecenast is vádolták a sztoikusok, hogy túlságosan szereti az asztal örömeit. Az ilyen vendéglátásoknál elmaradhatatlan volt a zene, az ének; bohócok, histriók szórakoztatták az egybegyűlt társaságot. Nagyon pontos híradás szól arról, hogy Maecenas udvarában nemcsak ilyen könnyebb szórakozásra került sor, beszédeket, prózai írásokat, költeményeket is felolvastak.

A „mecenatúra", a halhatatlan pártfogó szerepe honnan ered? Talán többet tudott nyújtani, mert nagyon gazdag volt? Maecenasnál gazdagabbak is voltak ebben a hadigyőzelmektől ittas, harácsoló században.
Frandsen felteszi a kérdést, vajon Maecenas egyetlen pártfogó volt a római új államban? Azt hiszem, ezt csak a kevésbé jártas olvasói kedvéért teszi. Láttuk például, hogy Propertius az elégiák első kötetében egy Tullus nevű pártfogóról beszél. Minden tehetősebb nagy embernek megvoltak a védettjei, mert ez hozzátartozott a méltóságához. E szokás főleg a francia irodalmi életben öröklődött a századok folyamán. Maecenas asztalához nem volt könnyű odaférkőzni.
Elsősorban említsük meg azokat a férfiakat, akik igaz barátainak számítottak. Ez a dicsőséges kis csapat Varius Rufus, Vergilius és Horatius, a latin irodalom fejedelmei. (Frandsen a három nagy költőt a lóhere három leveléhez hasonlítja. Ezt azért említem meg, mert ebben a kedves hasonlatban oldódik kissé porosz merevsége.)

Varius Rufus (Kr. e. valószínűleg 74-tót 14-ig élhetett) ebben a korban hasonló elismerésnek örvendett, mint két szerencsésebb társa, Vergilius és Horatius. Augustus udvarában is megfordult, de emlékét különösen a két barát, Vergilius és Horatius őrizte meg, munkái lényegében elvesztek. Vergilius halála előtt neki adta át az Aeneis kéziratát, az első kiadást ő rendezte sajtó alá, bevezető tanulmányt is írt hozzá. Julius-párti volt, Julius Caesar nagy tisztelője, írt is róla egy epikus költeményt. Így valószínű, hogy Caesar halála után Octavianus híve lett.
Csak idézetek maradtak fenn munkáiból, főleg Vergilius és Horatius költeményeiben. Legfőképpen mint kiváló tragédiaírót emlegetik. Egyetlen darabjának címét ismerjük: Tyestes, az actiumi csata emlékére adták elő. Augustusnak annyira tetszett a darab, hogy egymillió sestertiusszal jutalmazta meg a szerzőt. A mű a VIII. század körül kallódhatott el.

Varius egészen Vergilius fellépéséig az eposz fejedelme volt. Vergilius elhomályosította egy kissé a szerepét, de tragédiáját Ovidius is dicsérte. Az ókoriak szerint felért a nagy görög tragédiákkal. Elvesztését mélyen sajnáljuk.


Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas