Sokat foglalkoztunk a politikai helyzettel, Maecenas államférfiúi tevékenységével.. Láttuk Fortuna kegyeltje, Augustus gyengeségét, mennyire a két kiváló férfiúnak - Marcus Agrippának és Maecenasnak - köszönhette a dicsőséget. Kettejük között éles az ellentét, mégis kiegészítették egymást: Agrippa, a katona kardjával, hadvezetési tudományával szerezte meg Augustusnak a hatalmat, míg Maecenas a politikai kérdések megoldásában volt páratlan segítőtárs. Frandsen így mondja: „Az első Augustus állandó fegyvertársa volt, míg a másik Rómában sok érdemes munkát végzett el és a császárnak fontos szolgálatokat teljesített, különösen amikor Augustus és Agrippa a hadjáratokban távol volt."
Azt is megállapítottuk, hogy az új típusú birodalom megteremtésében, amennyiben a szinte észrevétlen átmenetet sikerült biztosítani, Maecenas feltétlen tanácsadó volt. Azonban ez a szerep csak az erőviszonyok megszilárdulásáig tartott. Maecenas nem hívta ki a sorsot néma ellenségei elől, inkább bölcsen visszavonult. Kr. e. 31-től, az actiumi győzelem után Maecenas már nem a császár bizalmasa, nem őrzi a szfinxes pecsétet, nem könyörög neki Róma népe, hogy járjon közben a császárnál. Horatius költeményeiben sem találunk semmi visszhangot.

Akármilyen szerény, határozott, rangjával megelégedett férfiú volt is Maecenas, lehetetlen, hogy ez a nagy mellőzés ne fájt volna neki. Augustusszal a titkos barátság valószínűleg végig megmaradt; hiszen Augustus betegségében barátja Várába menekült. Frandsen véleménye szerint - bár semmi bizonyítékot nem tud mondani - Maecenasnak a későbbi években Augustusra már semmi befolyása nincs. Erről beszélni annyi, mint regényt írni és nem történelmet.
Csengery Jánosnak az a véleménye, hogy Maecenas, aki szinte Augustus alteregója volt, mindenható minisztere, késóbb talán csalódást okozott a császárnak. Erre sincs semmi bizonyíték. Tacitus Annalesének III. könyvében (3. 30) megemlíti, hogy Maecenas további hatalmának már nyoma sincs. Tacitus Sallustius Crispusról szól.
A nagy történetíró unokaöccséről van szó (a nevük ugyanaz), aki Maecenas után a császári ház bizalmasa. Dúsgazdag ember volt, bátyja minden vagyonát ráhagyta. Aluszékonyságot tettetett, nyílt kártyával nem lehetett játszani, de valójában hihetetlen éberen és feltűnés nélkül minden feladatot megoldott. Barátsága a princeps iránt nem volt őszinte.

A későbbiekben Tacitus Augustus és Maecenas barátságát is csak látszatnak tartja. A bölcs Tacitus, bár jó pár évtizeddel később élt, mint Maecenas, mégis túl közel, hogy történelmi rálátása lett volna. Vannak, akik Maecenas és Horatius barátságát az utolsó időkben elhidegülésnek fogják fel, mert Horatius már keveset szól. Mégis elmondja ezeket a fontos szavakat: „Prima dicte mihi, summa dicende Camena... Maecenas..." „Kit legelőbb zengett Múzsám s kit a végszava zeng majd, Maecenas..."

Maecenas nem vállalta a színjátszást, inkább csendben visszavonult. Gaston Boissier, akinek objektív felfogásával már találkoztunk, a következőket írja: „A továbbiakban semmi sem akart lenni, makacsul visszautasította, hogy a szenátus tagja legyen; élete végéig egyszerű lovag maradt, és elszenvedte, hogy alatta maradjon a nagyurak fiainak, akiket a családjuk neve és apjuk érdemei olyan hirtelen a legmagasabb tisztségre emeltek." Boissier is ugyanazon a véleményen van, mint mindenki, aki mások lelkivilágába bele tud érezni: Maecenas bizony fájlalhatta a mellőzést.

Frandsen nem tud megszabadulni a gondolattól, hogy Maecenas betegségét kicsapongó életmódja okozta. Erre azonban nincs semmi bizonyíték. Maecenas házában finom ételeket, nagyszerű borokat szolgáltak fel. Eleinte gyakran hívott magához nagyobb társaságot. Azonban arról soha nincs szó, hogy Maecenas mértéktelenül evett-ivott volna, vagy túlzottan hódolt volna a szép nemnek. Horatius csak komor, melankolikus hangulatairól ír, és mi nehezen tudjuk elképzelni, hogy az arany középszer költője ilyen mély barátságban tudott volna lenni, egy kicsapongó, dőzsölő Maecenasszal. Az idősebb Plinius, a természettudós említi, hogy Maecenast állandó láz gyötörte. Meibom ismer eseteket 30, sőt 50 évig tartó lázról, de ő is csak Maecenast nevezi meg. Erre a kérdésre az orvosok tudnának válaszolni.

Suetonius, aki Horatius rövid életrajzát úgyszólván levelekből, régi írásokból gyűjtötte össze, a számunkra értékes sorokat Maecenas egyik munkájából meríthette, sajnos nem említi, hogy honnan: „Mennyire szerette őt Maecenas, kiviláglik a következő epigrammából":


„Ni te visceribus meis, Horati,
Plus iam diligo, tu tuum sodalem
Hinnulo videas strigoriorem."

„Nem szeretlek téged, Horatius,
jobban, mint saját magamat (belső részemet), te pedig lásd
barátodat,
a szarvas bikánál aszottabban (soványabban)."


Ezt az egyetlen írást tudom csak bemutatni annak bizonyítására, hogy nemcsak Horatius, hanem Maecenas is hitet tesz baráti szeretetéről. Ezeknek a soroknak kétszeresen is örülhetünk, mert Maecenas külsejéről, testi valóságáról nem találtam másutt megjegyzést. A strigoriosus jelzőt a latin nyelv ritkán használhatta, kisebb szótárakban nem is található; a nagy Georges-szótár így magyarázza jelentését: oboesus, a kövér ellentéte. Maecenas tehát nem örökölte az etruszk kövérséget.
Maecenas visszavonulásáról a latin írók nemigen szólnak. Tacitus Seneca szavait idézi, aki vesztét érezvén, nyugalomba akart vonulni: „Szép apád, Augustus, Marcus Agrippának a mytilenei magányt engedélyezte. C. Maecenasnak magában a városban, mintegy idegenben levőnek nyugalmat biztosított. Egyikük háborúban volt társa, a másik, akit Rómában rengeteg fáradság zaklatott, óriási, de roppant érdemeihez méltó jutalmat kapott. A jelenet Néró császár udvarában történik, mikor a szigorú bíró, az éles nyelvű Seneca, a császár tanítója, 14 év után nem érezte magát biztonságban az uralkodó mellett, távozni akart az udvarból.

Az az érdekes, hogy Maecenas érdemeit az utókor elismeri, de nem fogja fel kegyvesztettségnek a nyugalomba vonulást. Közelegnek Maecenas utolsó napjai. A császári palotában nem jelenhetett meg, nem volt - mai szóval élve - kívánatos személy, de tudta, hogy Augustus lelkében nem távolodott el tőle.
Frandsen említi, hogy Albinovanus szerint Maecenas életében és halálában Augustus barátja maradt: Maecenas utolsó szavai megerősítik, boldognak tartja magát, hogy életben-halálban Caesar barátja lehetett» Bár Tacitus ebben kételkedik, éppen Augustus a szép Terentiához való vonzódása miatt, de ez a kapcsolat még jóval előbb, Augustus fiatal korában szövődött, mikor Hispániában járt. Lívia, a kemény etruszk asszony, akinek Augustustól nem született gyermeke, csak akkor érezte magát biztonságban, ha Augustus minden támaszát messzire eltávolította.

Seneca igazolja azt a feltételezést, hogy a császár végig hű maradt az ő Maecenasához. „Horum mihi nihil accedisset, si aut Agrippa, aut Maecenas vixisset." Ezek nem történhettek volna meg velem, ha akár Agrippa, akár Maecenas még élt volna - Augustus akkor mondta ezeket a szavakat, mikor egyetlen leányát, Júliát száműznie kellett. Júlia öt gyermeket szült M. Agrippának, de a házasság inkább politikai okokból jött létre.
M. Agrippa sokkal idősebb volt, Júlia az utolsó gyermekét Agrippa halála után szülte, azért hívták Agrippa Postumusnak. Sokkal fiatalabb volt Agrippánál, férje halála után lehetett valami szerelmi viszonya, mérhetetlen kicsapongással vádolták, ezért kellett elhagynia Rómát. A legkegyetlenebb körülmények között tartották. Egyesek szerint Ovidiusnak, a csodálatos elégiaköltőnek valami köze lehetett az esethez, Augustus halála után Tiberius sem bocsátott meg neki. Ez is egy bizonyíték arra, hogy a fő szempont a császári házban a jogos örökösök eltávolítása volt.

Maecenas minden vagyonát Augustusra hagyta. Suetonius a Horatii poetae vitaban a végrendeletből a következő szavakat közli: „Horati Flacci, ut mei, esto memor." Horatius Flaccusról úgy emlékezz meg, mint énrólam.
A tyrrhén királyok utóda, a nemes lovag, a szeretett Maecenas (dilecte Maecenas) élete utolsó napjaiban sokat szenvedett, leginkább a lelki fájdalomtól: Horatius ezekről a napokról már nem ír. Seneca egyik elégiájában ezeket a szavakat mondja:

„Sed manifestus erat moriens quaerebat amatae
Coniugis amplexus, oscula verba, manus."

„De nyilvánvaló volt, hogy haldokolva kereste
Szeretett felesége öleléseit, csókjait, szavait, gondoskodását."

Talán vigasztalásul szolgált a meggyötört léleknek, ha visszagondolt Horatius ódájára, melyet sok évvel azelőtt írt. (Carm. I. 1, 17.)

A barátság szálai az idő múlásával a két nagyon is különböző, de egyformán gondolkodó férfiút mind jobban összefűzték. Horatius, a szabin parasztivadék erősebb idegzetű, a sikerek is önbizalommal töltik el, anyagi gondjai nincsenek, mint a világirodalom annyi csodálatos tehetségének, melankolikus hangulat nem talál fészket lelkében. Annál gyakrabban bizonytalanodik el Maecenas, és ami ilyenkor történni szokott, a halál gondolata foglalkoztatja.
Az ódák második könyvének 17. költeményében - amit Horatius Maecenas halála előtt körülbelül húsz évvel ír - Maecenas ilyen kétségbeesését tárja fel neki, mint kissé flegmatikus költőnek. A költő éles szavakkal kiált fel, miért gyötri őt már megint Maecenas keserves panaszaival. Nem tudhatjuk meg, mi volt a halálfélelem oka (Horatius diszkrét), de nagyon komoly vigasztalást akar nyújtani, melytől mi is megdöbbenünk.
Ezek a szavak valóban az örök együttlétet jelentik. Maecenas panaszkodik, talán a halál szele fenyeget, Horatius szívet tépő szavakkal szól, mennyire bántja barátja szomorúsága. „Cur me querelis exanimas tuis?" Miért gyötörsz engem panaszaiddal? Az exanimo latin ige szinte lefordíthatatlan, mellbevágó szó.

Elveszed az animámat, a lélegzetem, az életem. Miért akarod elrabolni életemet panaszaiddal? Szent esküvést mond: Ne félj Maecenas, ha téged, lelkemnek felét (partem animae meae) elrabol a halál, veled megyek a hosszú útra... Egy csillagzat alatt születtünk, a vég is együtt vár.


„Ille dies utramque
ducet ruinam. Non ego perfidum
dixi sacramentum: ibimus, ibimus,
utcumque praecedas, supremum
carpere iter comites parati."


A mértékes magyar fordítást közlöm, de a latin szavak döbbenetes erejét nem lehet visszaadni. Horatius „megyünk"-öt mond (ibimus, ibimus), ami az elválaszthatatlanságot jobban kifejezi. Kerényi azt ajánlja, csak olvassuk a nyelv zenéjét, akkor is hat ránk, ha nem is tudunk latinul.

„Kettőnk halálát egy nap okozza majd,
esküm nem álnok; tudd: megyek én, megyek,
akármikor vezetsz előre,
végutadon nyomodon követlek."

(Csukás Zoltán fordítása)


Horatius utolsó éveiről sem tudunk semmit. Boissier úgy véli: „Mivel Horatius nem beszélt nekünk utolsó éveiről és mivel ő utána senki sem mesélt ezekről, csak arra szorítkozhatunk, hogy néhány utalást tegyünk és a legkevésbé lehetségest szőjük bele egy olyan ember életébe, aki annyira szerette az igazságot."