logo

IX Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Horatius jambusai, az epodoszok

A tizenhét vers közül a 16. a legnagyobb jelentőségű. Horatius szegény és elkeseredett, a körülötte dúló viharos változások semmi jót nem ígérnek. Így születik meg a híres horatiusi sziget-legenda:


„Altera iam teritur bellis civilibus aetas,
suis et ipsa Roma viribus ruit."

„Polgárháborúban pusztul már másodíziglen;
ledönti Róma önkezével önmagát."


A kezdő sorok fordítása nehéz, mert Horatius nagyon tömören, megdöbbentően súlyos szavakkal kiált fel és a latin nyelv csodája éppen a tömörségében rejlik. Az altera aetas a második nemzedéket jelenti. Azok az ifjak, akik most a harctéren sorakoznak, a fiai azoknak a veteránoknak, akik Julius Caesar és Pompeius katonái voltak. Horatius félti Rómát, most a teljes pusztulás fenyegeti. Felsorolja Róma rettegett ellenségeit, akiknek nem sikerült a várost porba dönteni, most maga a város népe rombolja le otthonát.


„impia perdemus devoti sanguinis aetas,
ferisque rursus occupabitur solum."

„most mi magunk rontjuk le, mi, átkos vérű utódok,
s e táj megint a dúvadak tanyája lesz."


Az iszonyú sorsot csak úgy kerülheti el Róma népe, ha kivándorol e földről, mint a Phocae-beliek, akik a perzsa igát lerázva, Korzikába, vagyis egy szigetre menekültek. A visszatérést saját esküjük teszi lehetetlenné.


„S esküdjünk meg: amíg ki nem ugrik a tenger öléből a
szirt, hazánkba visszatérni bűn legyen!"

Induljunk el tehát, legalább „a makacs nyájból jobbak" — kiált fel a költő — a boldog hazába, a dús szigetvilágba.

„Nos manet Oceanus circumvagus: arva
beata petamus, arva, divites et insulas,
reddit ubi Cererem tellus inarata quotannis,
et imputata floret usque vinea,..."


„Földölelő tenger, boldogság rétjei várnak.
Legyen miénk a rét, a dús szigetvilág,
melynek földje, habár szántatlan, ad évi gyümölcsöt,
s nyesetlenül is egyre hajt a szólleje."

(Radó György fordítása)


A költő elragadtatásában olyan világot fest, ahol az élet teljességgel gondtalan. Mi, akik átéltük a római polgárháborúk borzalmait a könyv előző lapjain, meg tudjuk érteni, mit jelentettek a boldogságot ígérő szavak a római népnek; nem csodálkozhatunk, hogy Horatius versével egyszerre kilépett a szegénység és ismeretlenség homályából. „Hátat fordítani a pusztulásra ítélt világnak és azt keresni, ami tiszta, szűzi, természetes és boldog: a boldogok szigeteit."

A horatiusi szigetvilágnak itt az első megjelenése. Mi, magyarok, akik a szárazföld kellős közepén élünk, nehezen tudjuk átélni azt a biztonságérzetet, amit a körülölelő óceán ad. Egy szicíliai őslakóval folytatott beszélgetés döbbentett rá, mennyire boldognak érzik ők magukat a dús szigeten, ahol édesebb a gyümölcs, fehérebb, puhább a kenyér, ahová a történelmük folyamán oly sokan vágyakoztak, de itt megszelídültek és boldog szigetlakók lettek. Horatius a boldogság-szigetet meg tudta találni.
„A 16. epodoszban mint növényi magban a későbbi növény minden lényeges vonása együtt van máris, magszerűen Horatius egész költészete. A menekülést nem mindenki várja, ezt Horatius is megmondja: a szigetvilág csak a „jobbak" számára elérhető. A horatiusi szigetvilágot megérteni nem könnyű, ezért próbálom Kerényi ihletett magyarázatait segítségül hívni.
Először is Horatiust nem modern szemmel kell néznünk. Az antik világ költője, az istenek küldötte. A költői nyelv természetes kifejezője a vallásos emberiségnek. A költő vallásos ember. Vates, közvetítő az istenek és az ember között, emberek felett áll, az isteneket engeszteli. Horatius egy világot teremt, melyben a világ még immanens alkotórésze a költészetnek. Horatiusnál a költészet lett alkotórésze a világnak. A mítosz világában él, melynek lényege egy magasabb valóság. Egy szigetet profetizál és ez a sziget utáni vágyódás áthatja egész költészetét.

A világ megromlott, mondja Horatius, Remus, a testvér kiontott vére égbe kiált (mint Abel kiontott vére). Ez a scelus (vétek, bűn), de az istenek nem hagyták el a világot, csak halál-oldalukat mutatják. Kerényi egyik legnagyszerűbb felfedezése a görög istenvilágról, hogy az kétarcú, élet- és halál-oldala van. Apolló például a világosság, a fény, a szépség. Milyen csodálatos megjelenítése márványból a fiatal férfi istennek a Belvederi Apollo a Vatikán udvarában! A márvány él, a karjaival széttárt chiton olyan vékony, hogy az ember azt hiszi, a legkisebb fuvallat meglebegtetné. Ő az „édes lant istene".
Ha halál oldalát mutatja öl, lenyilazza a nyájat, pusztulás jár keze nyomán. Niobé, a büszke asszony, akinek hat fia és hat leánya volt, megsértette Latonát, Apolló anyját. Neki csak két gyermeke volt. A haragos isten Niobé mind a tizenkét gyermekét lenyilazza. Niobé a mítosz szerint a fájdalomtól kővé meredt, ő a kővé vált néma fájdalom.

Kerényi sziget-elképzelése ma már általában ismert. Ez is olyan visszacsengés, mint amit Hölderlinnel kapcsolatban említettünk. Horatius 2000 év után újra elevenen élni kezdett. Horatius híres sora Odi profanum volgus et arceo („Gyűlölöm az avatatlan tömeget és távol tartom magam tőle.") egy új, nemesebb szellemi szféra megteremtését célozta meg.
Ma már, különösen az utóbbi években, amikor keservesen, de legalább egy új levegő reményében küzdünk, változatlanul hiányolva a szellem fölényét, nehéz elképzelni, milyen reménytelenül sivár volt a megcsonkított Magyarország szellemi hangulata. Kerényit nem lehetett eltéríteni. Ő bízott a szellem teremtő erejében, újraébredésében. És az egyetemen, abban a kicsiny körben, a húsz egynéhány ifjú ember között meg is tudta azt valósítani.

A szigetvilág megmozdult, de a tenger igazságtalan volt és elborította sötét hullámaival. Ez is a szigetvilág törvénye, megvalósítható akárhol, mert a szellemnek nem lehet határt szabni. Ez nem a tömegek világa. A híres sor süvölti a világba ezt az igazságot. A sziget a tömegek felett lebeg.
Meg kell említenem, bár ezzel a véleménnyel egyedül állok, hogy Horatius ebben az ifjúkori költeményben még mer lázadni, a megromlott világról beszélni, amelyből el kell menekülni. Később belátja, hogy a lázadás lehetetlen, de bölcsessége megtalálta azt az utat, amelyen továbbra is a maga igazát mondhatja.


Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas