logo

IX Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A császár és a költő.

Horatius akkor írja a II. 6. szatírát, mikor már majd nyolc évet élt Maecenas mellett, békés, meghitt barátságban. A költő tekintélye az évek során folyton nőtt, már nemcsak Maecenas, de a származásra oly kényes Augustus is örülne, ha verseiben megemlékezne dicső tetteiről. Horatius nem utasítja vissza a császárt, de nem is válik talpnyalóvá. Mindenesetre őt nem látjuk a császár közelében, mint Vergiliust, legfeljebb Maecenasszal együtt.
Kerényi is megemlíti, hogy a XIX. század végén magyar földön is azzal vádolták a költőt, hogy talpnyaló lett, behódolt a császárnak. E vádakat leginkább azzal háríthatjuk el, ha megvizsgáljuk Horatius vagyoni helyzetét. A költő még Maecenastól sem fogadott el többet, mint amit az első adományozáskor kapott. A császárok bőkezűek voltak, hódolóik dúsgazdagok lettek.

Maecenas mint királyi lovag jelenik meg Horatius verseiben. Bár megválogatja barátait, de a gőgös római társadalom megvetésében az alacsonyabb származású polgárok iránti nem osztozik. Ő nem igazán római, az etruszk szelídség szemszögéből nézi a világot. Csak a szellem, a tehetség lángereje előtt hajlik meg. Horatius sokszor emlékezik meg róla, mi azonban mégsem vagyunk elégedettek, többet szeretnénk tudni erről a barátságról. Titkokat nem árul el, az intim vonatkozásokról hallgat. Tudjuk, nem tehetett másként.
Horatius, valószínűleg Maecenas buzdítására hét ódát írt a császár méltatására. Az első könyvben kettőt, a harmadikban szintén kettőt, majd a negyedikben három Caesarról szóló sort olvashatunk. A költemények időrendjét nem ismerjük, úgy tűnik, általában Actium utániak. A versek nem annyira a hódító vezért, mint inkább a bölcs uralkodót üdvözlik, aki a sok vérontás után békét hozott a földre.
A költő a tengernyi csapásról ír, ami a római népet érte. Jupiternek küldenie kell valakit, aki a bűnöket eltörli. Caesar feladata, hogy megvédje a népet, feje és atyja legyen. A költő a verset 29-28-ban írhatta. Kiessling úgy véli Horatius egy kicsit tisztázni akarta magát politikai nézetei miatt.

„hic ames dici pater atque princeps,
neu sinas Medos equitare inultos
te duce, Caesar."


„itt akarj népünk Feje s Apja lenni;
és ne tűrd, Caesar, hogy a méd betörjön,
míg te vezér vagy."

(Devecseri Gábor fordítása)


A 16. eposz miatt vádolható volt. Horatius az istenek segítségét kéri, leginkább Venusét, aki a Julius-család ősanyja volt. Szép vers, szép sorok, de a költő lelkesedését nem igazán érezzük. Lytton véleménye is az, hogy a hang néha erőltetett. A Carm. I. 12-ben úgy érzem, Horatiusnak keresgélnie kellett, hogyan, miként, milyen gondolatokkal ünnepelje Caesart.
A múlt hőseiről sokkal többet szól, mint a császárról. Ebben a versben emlékezik meg Marcellusról, Octavia-(Augustus nővére) fiáról, leánya, Júlia első férjéről, akinek nagy jövőt jósoltak, és akit Augustus szívesen látott volna örököséül. Az ifjú Marcellus élete virágjában meghalt. Augustusról annyit mond, ő csak őrködjék a törvény felett, az istenek dolga, hogy villámokat szórjanak. Az óda Kiesslinget Pindaros egy versére emlékezteti, melyben a görög költő Theront, Agrigentum uralkodóját ünnepli. Horatius szeme előtt kétségkívül ott lebegtek a görög példák. Augustusnak mindenesetre különösen kedvesek lehettek a Marcellust idéző sorok:


„Crescit occulto, velut arbor, aevo
fama Marcelli: micat inter omnis
Iulium sidus, velut inter ignis
luna minores."

„Mint fa nő némán a ködös jövőnek,
nő a Marcellus neve, híre. Mind közt
Julius fénylik: sűrű csillagok közt
hold ragyogása."

(Bede Anna fordítása)


A harmadik könyv harmadik ódájában a költő szeme megint a múltba tekint. Trója dicsőségéről beszél, talán a császár származását akarta megerősíteni. Priamus vára azonban romba dőlt, de áll helyette a Capitolium, és a törvény hatalma Róma kezében van. A költő érzi, nem igazán jönnek tollára a dicsőítő szavak. A költemény végén bájosan bevallja, nem valók a nagy szavak az ő lírájára, ahol csak „kicsi" dalok szólnak igazán.


„Non hoc iocosae conveniet lyrae.
Qúo, Musa, tendis? Desine pervicax
referre sermones deorum et
magna modis tenuare parvis."

„De ez nem illik könnyű lírámra már...
Múzsám, hová törsz? Hagyj fel az istenek
szavát sorolni önfejűen,
s azt, ami nagy, kicsi dalba fogni."

(Bede Anna fordítása)


Julius Caesar, a merész újító elképzelte, hogy a birodalom fővárosát Alexandriába vagy Ilionba (Trójába) kellene áthelyezni. Suetonius és Lucanus is megemlékezik e szándékáról. Horatius sorai éppen az ellenkezőjét bizonyítják, Róma a birodalom fővárosa. Lytton úgy véli, hogy inkább egy latin kolónia megalapításáról lett volna szó, mely különleges hatalommal, principátussal rendelkezett volna, biztosítva Róma keleti uralmát. Gondoljunk arra is, hogy ezen a vidéken csak görögül beszélő nép élt, ami Kelet és Nyugat későbbi szakadását is megmagyarázza.
A negyedik könyv ötödik ódáját Horatius Augustus távollétében írhatta, Lytton szerint Germániában vagy Galliában; Kiessling szerint Spanyolországban (Hispániában) tartózkodott. A költő ebben a versben „édes szavakat" (dulcissimum carmen) ír a császárról. Augustus a béke, a család őre. A paraszt nyugodtan szánthat, a polgár ihat akár reggelig az istenné magasztosult császár tiszteletére.

Elképzelhető, hogy a költő, az erényes élet hirdetője, valóban értékelte az erkölcsös élet helyreállítása érdekében tett erőfeszítéseket. Ő legalább biztosan tudta, ki áll a háttérben. A 14. ódában Horatius Augustust a föld legnagyobb uralkodójának tartja (maxime principum). A vers Tiberius, Lívia fia győzelmes csatái után keletkezett. Láthatjuk a császár még sokáig él (Kr. u. 14-ig), de az igazi hatalom a fiatal, életerős hadvezér, Tiberius kezében van. Lívia bátran bízhatott tervében.
A következő, a 15. dalban a költő szinte bocsánatot kér, hogy kis vitorláját rászalasztotta a tengerre. Caesar kora (tua, Caesar, aetas) azonban visszahozta a földre a békét, a Janus-templom kapuját bezárták „a római állam fensége messze napkelettó) száll a nap esteli nyughelyéig" (Jánossy István szavai). A költeményt az ódák epilógusának tartják.

Tekintsünk végig az Augustus-ódák során. Láthatjuk, hogy itt a közvetlen hangnak nyoma sincs. A költő azokat a jelzőket, hasonlatokat alkalmazza, amiket a kor hangulata megkívánt. Horatius azonban egyetlen egyszer sem beszél a maga nevében, első személyben. O, aki Maecenashoz mindig egészen közvetlen hangon ír, Augustust nem tudja dicsőíteni a saját szavaival, nem tudja kimondani, hogy én magam is elismerem nagyságodat, fenség!

Suetonius, a gondos levéltári kutató megőrzött számunkra Augustus leveleiből pár sort. Ezekből kiviláglik két szempont. Az egyik: Horatius már teljesen Maecenas köréhez tartozott, olyannyira, hogy a császárnak csalogatnia kellett a már híres költőt, hagyja el a „parazita" asztalt és jöjjön a császári házba. „Azelőtt magam el tudtam látni a barátaimmal folytatott levezést.
Most mivel igen elfoglalt és beteges vagyok, Horatiusunkat szeretném tőled elcsábítani. Jöjjön tehát attól az élősködő asztaltól császári házamba és segítsen a levélírásban." A „parazita" szó nem biztos, hogy becsmérlést takar, a parasitus szó valakivel vagy valakinél való együttlétet jelent. Azt ma már nem tudjuk eldönteni, a császár akart-e gúnyolódni vagy sem.

A másik: Horatius nem adta fel függetlenségét, abban a korban ehhez merészség kellett. Hallatlan előnyöket jelentett volna a költőnek a császári pártfogás, Augustus bőkezű volt, gazdagon jutalmazott. Másrészt Augustust kedvező megvilágításban látjuk, nem vette zokon a visszautasítást. Rábízta a Carmen saeculare, a Százados ének megírását. Suetonius azt állítja, hogy a Carmina IV. könyvét is Augustus biztatására készítette. A sermókban a költő nem említi a császárt, aki így vélekedik: „Talán félsz, az utókor szemedre veti, hogy velem barátságban voltál?

Érdekes önbírálat...


Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas