logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az üldözés kibontakozása

Az előzőekből én úgy vélem, majdnem minden esetben igazat állítanak a kutatók, csak a részleteket kell pontosabban összeraknunk, amelyeket szeretnék a társadalom különböző rétegein bemutatni. Először kezdeném az alsóbb szinteken, a nép összetételével és véleményével. Jelenleg két tényezővel van dolgunk Rómában a keresztényeken kívül: a zsidókkal és a pogányokkal.

Ahogyan már a tanulmány elején kifejtettem, Lukács az Apostolok Cselekedetében is már megírta, hogy a keresztények mennyit szenvedtek a zsidóktól, amit Tertullianus is megerősít: „A tanítványok azonban engedelmeskedtek isteni mesterük parancsának és szétszivárogtak az egész földkerekségen; maguk is tömérdek sokat szenvedtek az őket üldöző zsidóktól, majd ... Rómában, Nero dühöngésekor, mint vetőmagot hullatták el keresztény vérüket.”
A keresztények elkülönítését a zsidóktól csak maguk a zsidók tehették meg. Egy pogány nem látott különbséget egy zsidó és egy keresztény között, azonban a zsidók rá tudtak mutatni, hogy a keresztények nem közéjük (zsidókhoz) tartoznak. Ebből adódóan az első lépés a zsidóké.

A pogányokról szintén bőven szóltam, és én itt helyt adok Canfield állításának, miszerint a pogányok már előítéletekkel álltak hozzá a kereszténységhez. Ezt Tacitus is alátámasztja: „... akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt...”, majd hozzáteszi: „hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá.” Értelemszerűen a népnél kudarcot vallott az, hogy elhitessék: Róma égése a keresztények hibája. Ettől függetlenül gyűlölték őket, ez a gyűlölet táplálkozhatott az előzőekben már kifejtett keleti kultuszok tapasztalataiból. A pogányok ellenszenve lehetett a második lépés.

A senatori rend vélekedését Tacitus és Suetonius írásai mutathatják meg számunkra. Tacitus tudja, hogy nem a keresztények gyújtották fel Rómát, de szerinte „bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték”. Ha nem Róma égésével, akkor vajon mivel vádolja őket?
Rudolf Hanslik szerint még nem ismerhette a vérfertőzést vagy kannibalizmust, mert ezek a vádak csak a 2. század közepétől jelennek meg. Valószínű, hogy ellenszenve abból a forrásból ered, amely a Bacchanáliák pere óta sújtotta a keleti kultuszokat és a keresztényeket is azokkal a vádakkal illette, mellyel a Bacchanália kultusz híveit. Erre utalhat Tacitus azon mondata, hogy az „elfojtott vészes babonaság újból előtört ... a városban is, ahová mindenünnen szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál”

Nyilvánvalóan a sok kultuszra, és közülük egyes kultuszok elfajult következményeire gondol. Suetonius szintén egy babona, kultusz szintjére helyezi a kereszténységet: „... erre a káros, új babonának hódoló népségre...” Szerinte a kereszténység egy káros új babona és úgy is kezeli a keresztényeket, mintha nem is rómaiak volnának, hanem csak egy idegen test a római emberek között. Ebből következtethetünk, hogy a senatori réteg is a római pogány néppel egyazon véleményen volt, miszerint a keresztényekre is vonatkoztatták a más kultuszokból származó tapasztalataikat.

Legnehezebb feladatunk a császár és környezetének feltérképezése, azonban van annyi forrásunk, amelyekből kiindulva talán sikerülhet képet kapni az esetről. Kezdeném a legfontosabb információval: „Az összes uralkodó közül csak Nero és Domitianus, akiket a gonosz emberek vezettek félre...”. Ez alapján tehát Nerót félrevezették. Kik lehetnek gonosz emberek egy keresztény író számára? Vagy zsidók, vagy pogányok. Ezen a két útvonalon kell elindulnunk.

Ami a zsidókat illeti, már előzőekben kifejtettem Római Szent Kelemen álláspontját: e szerint ők maguk féltékeny versengésbe kezdtek, amelybe a többieket is belevonták. A kérdés ezúttal az, hogy a nép alsóbb rétegeiről van szó, vagy ezt értelmezhetjük császár köreire is? Ha a zsidók „bejutottak” Neróhoz - márpedig bejutottak - egyértelmű, hogy gyanússá válnak. Jól tudjuk, hogy Iosephus Flavius milyen jó kapcsolatban volt Poppaeaval: „. barátságot kötöttem egy bizonyos Alityros nevű, zsidó származású színésszel, aki kedves embere volt Nérónak; ennek a közvetítésével megismerkedtem a császár feleségével, Poppaeával, és most egyetlen gondom volt az, hogy eléje terjeszthessem kérésemet a papok szabadon bocsátása ügyében. Miután Poppaea közbenjárása sikerrel járt, hazautaztam.”
Flavius egy másik írásából megtudjuk, hogy „Poppaea kedvéért, aki istenfélő asszony volt, és ezért közbelépett a zsidók érdekében”. Ez a mondata teljes mértékben utalhat arra, hogy
Poppaea a zsidó vallás híve volt.

A másik lehetőség a pogányoké. Ha pogány személy vezette félre Nerót, tisztában kellett lennie a zsidó és keresztény vallás különbségével. Ebből adódóan annak a pogány személynek is valamennyire kapcsolatban kellett állnia zsidó személlyel. Egy forrásunk van, amely Tigellinust hozza fel nyíltan. Ez Iuvenalis már idézett részlete: „Jó, de Tigellinus: ródd meg, ...”
Hogy Tigellinus vezethette félre Nerót, annak nagyon nagy a valószínűsége. Jó kapcsolatban volt Poppaeaval - ezáltal zsidó körökkel - és ahogyan Ürögdi György fogalmaz: „A mindenható kegyenc úgy gondolta, ha minduntalan összeesküvések leleplezésével bizonyítja uralkodójának az ő pillanatra sem lankadó éberségét, nélkülözhetetlennek tüntetheti fel magát” Tigellinus és Poppea a két legvalószínűbb személy, akik félrevezethették Nerót.

Arról, hogy Péter és Pál apostolok előtt mekkora számban voltak keresztények Rómában, nem tudunk biztos adatot. Egy eset van, amelyből az tűnhet ki, elegen voltak ahhoz, hogy egy keresztény-zsidó ellentét megmutatkozzon olyannyira, hogy maga Claudius császár hoz rendeletet ez ellen. Erről Suetoniusnál találunk egy rövid mondatot, aki azt állítja, hogy a zsidók köreiben állandó zavargások voltak, mégpedig egy Chrestus nevezetű személy miatt, ezért Claudius kiűzte őket Rómából: „Iudaeos impulsore Chresto assidue tumultantis Roma expulit".

Ezt a Chrestus nevezetű személyt többen mondták már évezredek alatt Krisztusnak, és próbálták magyarázni, hogy már ekkor előtört egy erős konfliktus Rómában a zsidók és keresztények között, úgy hogy maga a császár kénytelen volt intézkedni. Ez azonban helytelen feltevés, Kr. e. 50-52-ben, amikor ez az eset lejátszódott, nem Krisztusról, és nem is keresztény személyről volt szó, tehát akkoriban még nem sok keresztény élt Rómában. Ez természetesen azonnal megváltozott, mihelyt Pál megérkezett a városba és térítésbe kezdett.

Azt látjuk, hogy amikor Pál megérkezett Rómába Kr. u. 61-ben, a zsidók itt is, mint a legtöbb helyen, negatív fogadtatásban részesítették az apostolt és a terjedő kereszténységet. „Pál bizonyságot tett előttük az Isten országáról, és reggeltől estig igyekezett őket meggyőzni Jézusról Mózes törvénye és a próféták alapján. Egyesek hittek beszédének, mások meg nem hittek. Mivel nem értettek egyet egymással, szétoszlottak...”.
Pál a zsidóknak ezt mondta: „vegyétek tehát tudomásul, hogy a pogányoknak küldetett el Istennek ez az üdvössége. Ők pedig meg is fogják azt hallani. Miután ezt mondta, a zsidók maguk között sokat vitatkozva eltávoztak” Péter és Pál római térítése során valószínűleg elmérgesedett a helyzet a zsidókkal kapcsolatban. Ez az, ami Kr. u. 50-52-ben még egyáltalán nem volt jellemző. Amint az apostolok megérkeztek a városba és térítettek, konfliktus keletkezett a zsidók és keresztények között, mégpedig akkora méreteket öltve, hogy Nero személyiségével megtoldva keresztényüldözésbe torkollott. Ahogyan már említettem Rudolf Hanslik álláspontját: csak a zsidók tudták megkülönböztetni a keresztényeket maguktól, tehát akárhogyan is történt, vagy szándékosan, vagy nem tudván a súlyos következményeit, a zsidók indították el a keresztényeket kirekesztő folyamatot.

Az, hogy mivel vették rá Nerót a keresztények kivégzésére, vagy mi az, amit Nero indoklásul felhozott (hiszen tudta, hogy nem a keresztények gyújtották fel Rómát, de esetleg kellett egy második érv is), erre az egyházi hagyományból meríthetünk. Ezek azok a forrásváltozatok, amelyek szerint a keresztényeknek nincs köze a tűzhöz, sőt teljesen más okból tört ki az üldözés. Az egyik, amelyet már említettem Lactantius, aki úgy véli megsúgták Nerónak, hogy egyre többen válnak kereszténnyé, és a régi vallástól elfordulnak - legfőképpen a császárkultusztól - ezért itt az ideje megállítani a kereszténység terjedését.
A másik változat, ami az Acta Sanctorumban szerepel, hogy Nero ágyasai keresztény hívőkké lettek, ezért Nero feldühödött és pusztítani kezdte az egyházat. Mindkét esetben Péter áll a középpontban. Az elsőnél, hogy Péter az, aki terjeszti a kereszténységet és megalapozza az egyházat a császárral szemben, másik változatnál, hogy Péter az, aki megtéríti és megkereszteli azokat az asszonyokat, akik előtte Nerónak teljesítettek szolgálatot. Erre magyarázat talán - mivel keresztény egyházi hagyományról van szó - Péter felsőbbsége, aki a kőszikla, megalapozza az egyházat, így értelemszerűen ő az, aki Nero legnagyobb ellensége.

Péter kifejezett célpont lehetett a császár és környezete számára, hiszen nem igazán tűrték meg a vándorprédikátorokat, se a filozófusokat, akik fellázítják a népet. Akármelyik is a valódi eset, sikerült Nero figyelmét felhívni a kereszténység térnyerésére Rómában.


Forrás: Fodor Krisztina Dóra - Nero bűne? - Az első keresztényüldözés kitörésének okai és hatása a források tükrében