Amióta Konstantint atyja katonái 306-ban Britanniában kikiáltották császárrá, társuralkodóival szemben folyton növekedett hatalma. Jellemére döntő befolyású volt az a körülmény, hogy atyja Constantius Chlorus emberséges és belátásos fejedelem volt, anyja Ilona császárnő pedig, legalább is későbben keresztény jámborságával hatott fiára. Az üldözések alatt és Galerius udvarában Konstantin mindig jobban hajlott az üldözött, ártatlan keresztények felé ; majd midőn pogány társcsászárai : Galerius, Maximianus Herculeus és ennek fia, Maxentius szándékait is félremagyarázták, úgyhogy erősebb eszközökhöz is kellett folyamodnia velük szemben, akkor már határozottan a keresztények nagy védőjét látjuk Konstantinban.
312 október 28-án a Milviushídnál, Róma mellett, megütközött versenytársával, Maxentiussal, akit csodálatos módon, a szent kereszt jegyében legyőz. így már csak idő kérdése volt, hogy mint az egész nyugatnak ura, kelet császárával, Liciniussal Milánóban megbeszélésre jöjjön össze, amelynek egyetlen lényeges pontja a keresztények sorsának véglegesített megkönnyítése volt. És bár Licinius pogány volt, Konstantin mint a helyzet ura és a közvélemény kedvence, egyenesen diktálta 313 januárjában a milánói rendeletet.

A keresztény üldözések háromszázados folyamatára a milánói ediktum tesz véglegesen pontot. Határozott szavakban beszél, minden kertelés vagy a kereszténység nem ismeréséből származó felemás, pogányos kifejezés kizárásával. Egyenesen kimondja és megköveteli a kereszténység elismerését és az ellenkező törvényeknek, intézkedéseknek hatályon kívül való helyezését. A milánói ediktumból, amelyet Lactantius egész terjedelmében közöl (i. m. 48), ki kell emelnünk a következő mondatokat : «Elrendelendőnek véltük . . . hogy a keresztényeknek és mindenkinek jogot adjunk annak a vallásnak szabad követésére, amelyet éppen akar .. . tehát üdvös és leghelyesebb módon abban véltünk megegyezést kötni, hogy senkinek meg ne tagadjuk azt a jogát, hogy akár a keresztények életmódját kövesse, akár annak a vallásnak adja át magát, amelyiket önmagára nézve a leg-megfelelőbbnek tart . . . azért tudnia kell Címednek, mivel úgy tetszett nekünk, hogy teljesen hatályon kívül helyezve mindazon törvényeket, amelyek előbb írásban hivatalodhoz adattak a keresztények nevét illetőleg és amelyek teljességgel fonákoknak és kegyességünktől elütőknek látszottak, megszűnjenek és most szabadon és egyszerűen mindenki, aki a keresztény vallást akarja megtartani, minden nyugtalanítás és zaklatás nélkül megtarthatja. Ezeket Címeddel a legteljesebb módon közöljük és ebből megtudod azt, hogy mi ugyanazon keresztényeknek vallásuk gyakorlására szabad és föltétlen jogot adtunk ...» A továbbiakban pedig a milánói ediktum a keresztényektől időközben eltulajdonított javakról rendelkezik és megköveteli, hogy mind az elvett gyülekezési helyeiket, templomaikat, mint pedig az egész közösséget mint testületet illető helyeket, amelyeket mások akár úgy vettek meg, akár ajándékképen kaptak, haladéktalanul adják vissza.

Nagy Konstantin tehát már első rendelkezésében nemcsak az üldözést szünteti meg, hanem a kereszténységet ért jogtalanságokat és sérelmeket is igyekszik a legméltányosabban orvosolni. Az ő jó példáját ugyan Licinius társcsászár nem követte, de a saját vesztére, mivel Konstantinnal a kereszténység már föltartóztathatatlanul haladt előre és aki e diadalmas előrenyomulásnak ellenszegült, azt elsöpörte; Konstantin megsemmisítette Liciniust pogányos törekvéseivel együtt (323), miután Licinius már jóval előbb legyőzte a kereszténység másik nagy és utolsó ellenségét, Maximianusus Daiát (313).

A milánói ediktum után Licinius keleten még szaporította ugyan keresztény gyűlöletével a vértanuk számát, de ezzel újra csak annak a hős kornak lebbentette fel fátyolát, amelyre mindig szent büszkeséggel tekintett a Krisztust-hívő.