Az eddig vázolt két ok a keresztény hit és erkölcs belső mivoltából, szentségéből kifolyólag hangolta a pogányokat az Egyház fiai ellen. De voltak egyéb külső okok is, főleg a társadalom egyes rétegei részéről, amelyek már izgatóbb módon léptek fel az evangélium ellen. Ide kell számítanunk a pogány kereskedőket, akik a római világbirodalmat széltében-hosszában beutazták és mint világlátott emberek, a keresztények ellen szórt és hallott rágalmakat a másik vidékre csempészték és így már előre is talajt készítettek a vértanúságra a keresztényeknek.

Azok a kézművesek, akik istenszobrokat faragtak kőből, bronzból, fából, akik jó részben a bálványimádásból éltek, a legveszedelmesebb ellenségei voltak Krisztus követőinek; tudták ugyanis, és sok helyen tapasztalták, hogy ha a kereszténység valahol nagyon elterjedt, ott kevesebben vásárolták a bálványszobrokat és a babonaság egyéb eszközeit, éppen a keresztény egyisten hívés miatt. Ezt a jelenséget látjuk már akkor, amikor Szent Pál apostolt az efezusi Demetrius pogány szobrász lázítására a tömeg a városból valósággal kikergette. Ennek oka a pogány ezüstműves üzleti vesztesége volt, mert az látta, hogy ha Pál apostol tovább is folytatja a térítést, akkor senki sem vásárolja majd nála a nagy Diána istennő szobrát.

A papok, a pogány jósok pedig teljesen a pogányság és bálványimádás melengetésével keresték kenyerüket. Természetes tehát, hogy ezek olthatatlan gyűlölettel viseltettek Krisztus vallása iránt. Izgatták a népet és magáta császárt, rágalmakat szórtak a keresztényekre, amint azt látjuk Septimius Severus, Valérián, Diokletianus uralkodásai alatt. Érthető tehát, amikor a pogányság legyőzetése után a hitehagyott Julián császár újra vissza akarta állítani a pogányság előbbi fölényét, az újraépítést a bálványok papjainak újraszervezésével vélte leginkább megvalósíthatónak.