Nem hiába mondotta az Istenember: «Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak (Ján. 15, 20 ; Mt. 10, 24) és : Nem különb a tanítvány mesterénél. Ezek a szavak azt jelentették már az őskeresztények előtt is, hogy nagyon sok megpróbáltatás vár rájuk. Különben ezt már az Üdvözítő életében is észrevehették az ő tanítványai. A Mester halála után pedig hamarosan helyt is kellett állniuk Krisztus tanításának védelmében. A gyűlölt «Názáreti» tanítványainak az volt már Jeruzsálemben a legnagyobb bűnök, hogy hirdetni merték Krisztust. Mikor ezt megtiltották nekik, az apostolfejedelem és társai mégsem hajoltak meg e tiltó parancs előtt, mivel arról nem hallgathattak, amiket láttak. (Ap. Csel. 4, 9.)
Ezután megfenyegették, majd bebörtönözték őket; mikor pedig az angyal kiszabadította onnan, megvesszőzték őket. Nemcsak az a nagyobb mérvű zendülés támadt a jeruzsálemi keresztények ellen, amelynek bevezetése Szent István szerpap megkövezése volt, majd meg idősb Jakab apostol életének vetett véget Heródes király keze által, hanem később ugyanő a nép tetszéséért Szent Péter apostolt is elfogatta, hogy kivégeztesse, őt azonban az angyal a börtönből kivezette és az apostolfejedelem elment másik helyre, valószínűleg Rómába.
64 után ugyancsak Jeruzsálemben az ifjabb Jakabot is meggyilkolták. A zsidók nagyon sokszor üldözték Szent Pált is, akinek igen sok kellemetlenséget és bajt okoztak apostoli útjaiban (Pisidiai Antiochiában, Iconiumban, Lystrában, Thesszalonikában, Boereában, Korintusban). Az Egyháznak tehát legrégibb ellenségei a zsidók voltak!
Néró idejéig a pogányoktól nem igen kellett félniök Krisztus híveinek. Ennek oka főleg az, hogy összetévesztették őket a zsidókkal, mert még nem látták a két vallás között a nagy különbséget. Szent Pál apostol nem a pogány hatóságoktól, hanem inkább a magánvállalkozóktól állott ki sokat Filippiben és Efezusban (Ap. Csel. 16, 12-40 ; 19, 23-40.) Ezek ugyanis érdekeiket védték és a pogányságból származó jövedelmüket féltették. A hivatalos pogány világ a keresztényeket Néróig nem ismerte. Azonban a zsidó vallás Rómában már ismeretes volt és különösen Zsidó országnak Pompeius által történt meghódítása óta (Kr. e. 64.)
Rómának kedvencei lettek; Julius Caesar pedig szintén a zsidók kezére játszott, azért érthető Suetonius megjegyzése, hogy t. i. a római zsidók görcsös, fuldokló zokogásban törtek ki a diktátor meggyilkolásakor. Az első császár alatt szintén békésen éltek és szaporodtak. A zsidókkal egyetemben, a velük összetévesztett keresztények is beszivárogtak lassacskán az örök városba és miután ott megvetették lábukat, számuk is rohamosan megnövekedett. (Tertull. Apol. 21,1: sub umbraculo insignissimae religionis certe licitae.)
Az első keresztényüldözésig tehát merészség lenne azt állítani, hogy Krisztus híveit zaklatták volna a pogányok. Viszont az is igaz, hogy minden addigi bántalmazás, ami a császárok részéről a zsidókat érte, nem vonulhatott el nyomtalanul a keresztények fölött sem.
Suetonius pl. ezt írja Tiberius császárról (Tib. 36.) :
«A külföldi szertartásokat, egyiptomi és zsidó vallási szokásokat megfékezte azáltal, hogy mindazokat, akik ezekben a babonaságokban éltek, rákényszerítette a szent ruhák és összes fölszerelések elégetésére. A zsidók ifjait katonai hűségeskü ürügye alatt a nehezebben elviselhető éghajlatú provinciákba szórta szét, ugyanabból a nemzetből a többi fönnmaradtakat, vagy akik hozzájuk hasonlókat követtek, a városból (Róma) kiutasította örökös rabszolgaság terhe alatt, ha nem engedelmeskednek)). E szavakban mindenesetre figyelemreméltó az, hogy a zsidókat vallási gyakorlatuk miatt űzte ki a császár. Ez érthető is, ha megfontoljuk, hogy a zsidók egyistenhívők voltak és rajongó követői a mózesi törvénynek.
Amennyiben a keresztényeket összetévesztették a zsidókkal, annyiban reájuk is vonatkozik ez a császár rendelet. Sőt Suetonius azt engedi következtetni, hogy már valamelyes különbséget is tudtak tenni a kettő között; legalább is annyit, hogy a kereszténység a zsidók vallásához hasonló. Ezek a szavak azonban a légrosszabb esetben mint föltehető csak a zsidókból lett keresztényekre vonatkozhatnak. Hogy ez a zaklatás nagyobb port nem vert föl, annak az az oka, hogy a zsidók nem voltak olyan sokan, továbbá nem egyenesen halálbüntetést róttak ki rájuk. Éppen azért itt inkább csak nagyobb mérvű kitoloncolásról lehet szó.
Claudius császárról (41-54) ezt írja Suetonius (Claud. 25) : «A zsidókat, mivel Chrestos (Krisztus) bujtogatására folyton zavarognak, kiűzte Rómából)). Látszik, hogy a pogány Suetoniust nem igen izgatja az a kérdés, hogy vájjon ki is volt az a Krisztus, Rómában volt-e, nem-e; a zsidóknak vezére volt-e; a zsidók és pogányok között csinált-e zavart, vagy csak maguk a zsidók között? Ez őt egyáltalában nem érdekli. E szavakból azonban arra következtethetünk, hogy a zsidók és a keresztények valószínűleg Krisztus személyéről vitatkoztak, vagy még inkább arra, hogy a zsidók még a hatóságoknál is fenekedtek a keresztények ellen. Ezért kergette ki azután a császár a zsidókat és a zsidókból lett keresztényeket is. Ennek a kiutasításnak áldozata: Aquila és Priscilla, akik Rómából Korintusba menekültek és akikről az Apostolok Cselekedeteiben is olvashatunk. (18, 2.)
Lassan azonban már a pogányok is kezdik megkülönböztetni a keresztényeket a zsidóktó, de ezzel meg is kezdődött az ő rendszeres üldöztetésük Néró alatt.