A kereszténység terjedésével a nép túlnyomó része gyűlölettől fűtött ráfogásoknak, rosszakaró besúgásoknak és lappangó, titkos gyűlöletnek lett rabja az Egyház ártatlan híveivel szemben. A rágalmakat néha árulkodó jó barátok, néha pedig visszaeső pogány ok dobták a köztudatba. Nagyon sokszor maguk a buzgó keresztények életmódjukkal akaratlanul is sugdosásokra adtak alkalmat. Például, ha az újonnan megtért keresztény addigi cimboráival nem látogatta a tivornyázó, megszokott és bűnös szórakozásokat, ha az egykori kebelbarát lassan-lassan elmaradozott az orgiákról, ha beszédjével, szemérmes külsejével megváltozott életmódjáról tanúskodott, pogány társai bosszúból és gonoszságból is, mivel t. i. általa magukat megszégyenülve érezték, figyelni, sőt üldözni kezdték a keresztények minden lépését. Azért igazat írt idevonatkozólag Szent Péter apostol is, amikor megállapítja: ((Csodálkoznak, hogy nem tartotok velük ugyanazon bujaság undokságában és káromolnak». (I. Péter 4, 4.)

Minucius Félix III. századbeli keresztény író Octavius című munkájában felhozza a pogányoknak a keresztények felől táplált rágalmait. Ezek szerint vádolták a keresztényeket oedipusi vérfertőzésről, thyestei lakomákról (csecsemőé vés). Ez utóbbit ilyen alakban (Oct. 9): «csecsemőt liszttel behintenek és annak vérét mohó szomjúsággal isszák, tagjait versenyezve szétosztják és így egyesülnek az áldozatban. De még ezekben az elferdítésekben is meg kell látnunk azt az alapokat, amelyből ezek származtak. A sárban is fölismerjük az odavetett gyöngyöt.
A vérfertőzést azért fogták a keresztényekre, mivel férfiak és nők csak lopva, titkon gyülekezhettek össze a legszentebb áldozat bemutatására, vagy a szertartások megtartására és ilyenkor egymást testvérnek, illetve nővérnek szólították. Ebből az egyszívűségből és rokonlelkűségből a pogány rosszakaratú mende-monda már egy testet, vérkeveredést gyártott. A «csecsemőevésnek» az alapja az Oltáriszentség, amelyben Krisztus él és amelyet kenyér alakjában és bor színében igazi vágyódással magukhoz vesznek.

Minucius Félix felhoz egy másik, a keresztények ellen szórt aljas rágalmat: hogy a főpapnak és papnak szemérmét tisztelik a keresztények. Ez a ráfogás csak abból származhatott, hogy a keresztények a pap, vagy püspök előtt letérdeltek áldásvételre, bűnbevallásra, vagy a szentáldozásban való részesülés végett. Minucius Félix és Tertullián (Apol. 16 ; Ad nation. I. n.) említik azt is, hogy a pogányok szamárfej imádásával vádolták a keresztényeket. Ezt megerősíti az 1856-ban a Palatínus hegyen talált karcolat is, amelyen egy tógás szamár függ a kereszten és előtte egy őt tisztelő alak látható ezzel a felirattal: AAEEAMENOC CEBETE 0EON, vagyis Alexamenos tiszteli az Istent; 1870-ben ugyanazon a helyen leltek fel hasonló föliratot: AAEEA MENOC FIDELIS, vagyis Alexamenos hívő. Különben e két utóbbi vádra illik az, amit Minucius Félix Octaviusában mond a pogányokra nézve: ((Megkísérelik reánk hárítani azt, ami az ő sajátjuk.
Ezeknek a rosszindulatú és alaptalan rágalmaknak következtében a rómaiak elvetemült és sötét elemnek tartották a keresztényeket, akik gonoszságukkal az istenek bosszúálló haragját levonják az egész római birodalomra. Azért még az elemi csapásokért is a kérész tényeket okozták. Tertullián szerint a pogányok így beszéltek (Ápol. 40.):

«Ha a Tiberis a falakig kimegy medréből, ha a Nílus nem önti el a termőtalajt, ha az ég áll, ha a föld mozog, ha éhség, ha járvány van, azonnal ezt kiáltják: a keresztényeket az oroszlánok elé!»

Marcus Aureliustól kezdve különösen a barbároknak a római birodalomba való merész beütései ellenében, megint csak úgy tüzelték fel a népet, hogy az istenek haragját magukra vonó keresztények ennek az okai és éppen azért ki kell őket irtani. Tertullián azután fordulatos ügyességgel cáfolja meg ezeket a vádaskodásokat azzal, hogy azelőtt még nagyobb elemi megrázkódtatások voltak: «De hát akkor még hol voltak a ti isteneiteknek megvetői: a keresztények, sőt a ti isteneitek? !»

A rágalmak rút özönével szemben az ártatlanok állták a harcot. Rendíthetetlen hittel és eddig még nem tapasztalt lélekbátorsággal néztek szembe az ellenséggel. A nép lassanként megengesztelődött volna és szeszélye csapongó kilengéseinél fogva könnyen volt állítható a keresztények mellé is, azonban ekkor meg a császárok fordultak Krisztus hívei ellen.