A gyakorlati életben még kiáltóbb ellentétté nőtt a keresztény és pogány erkölcsnek egymáshoz való viszonya. A keresztények nyilvános és magánélete oly tündöklő fényben ragyogott a pogány társadalom szemében, hogy megmagyarázhatatlannak mondották azt. Mivel azonban utánozni nem volt erkölcsi erejük és mert a pogányok erkölcstelenségével szemben a kereszténység folytonos tiltakozás volt, azért tehetetlen dühükben Krisztus hívei ellen fordították sértett hiúságuk és felfedezett bűneikből származott nyilaikat és üldözni kezdték az Egyház tagjait. Ezen nem is csodálkozhatunk!
Régi, a II. századból eredő keresztény irat mondja, hogy a keresztények (csodálatraméltó és a közmeggyőződés szerint hihetetlen életmódot folytatnak. «Úgy házasodnak, mint mások, de magzatot nem hajtanak el... Testben vannak, de nem test szerint élnek .. . Mindenkit szeretnek, de őket mindenki üldözi. . . Koldusok és mégis sokakat gazdaggá tesznek ... A keresztények a világban laknak, de nem e világból valók. A világ azért gyűlöli a keresztényeket. . ., mivel lemondanak az élvezetekről... ők szeretik ellenségeiket is.» Ezért igaz, amit ugyanez a levél mond róluk:
«A zsidók ellenük, mint idegenek ellen háborúskodnak és a pogányok őket üldözik. (Epist. ad Diogn. 5, 6.) így a keresztények élete folytonos fölkiáltó jel gyanánt meredezett az erkölcsi fertőben fuldokló rómaiak és görögök elé. Ez érthető is; hiszen teljesen ellenkező síkban mozogtak.

A pogányok az ellenségszeretetet nem ismerték, a felebaráti szeretet náluk nagyon korlátolt volt, az atyai jogok az ókorban zsarnoksággá fajultak, a házassági elválások egyéni szeszélytől, elhamarkodott fölhevüléstől függöttek (diversitas mentium ; v. ö. D. 24, 2), az ágyasságok a római jog megengedése folytán közönségessé váltak (v. ö. D. 25, 7: Cuiuscumque aetatis concubinam habere posse palam est, nisi minor annis duodecim sint; Concubinam ex ea provincia in qua quis aliquid administrat, habere potest), a legvadabb erkölcstelenségek nyilvánosan, isteni tiszteletek alkalmával, amfiteátrumi és színházi szórakozások közt szemlélhetők és dicséret tárgyai voltak.
Tiberius, Nero, Commodus, Caracalla, Carinus és Maxentius nemcsak a római birodalom legfőbb hatalmának birtokosai, de egyúttal a szabadosság, a romlottság, aljasság és az erkölcstelenség minden nemének megtestesítői. Képzeletet fölülmúló az ilyen császárok nyomában fakadó és sütkérező hivatalnoksereg és népnek a züllése! Ezekkel szemben a keresztények tiszta levegőjű, üde oázist nyújtottak a birodalom gonoszságának sivatagja közepette!

Az első századokban nagyon sok Krisztus-hívő túlvilági jelenség, szinte földön járó angyal volt, aki csak hódítani tudott a még teljesen meg nem romlott szívekben. Sajnos, a nagy többség már fertőzött volt. Ezek gyűlölettel, vak elfogultsággal fordultak a keresztények ellen. Hogy sokan a józanabb pogányok közül a keresztény hit elfogadása előtt visszatekintettek és meghátráltak, ennek oka is az elképzelhetetlen erkölcstelenség, mivel Jupitert, Junót, Minervát stb. el tudták volna hagyni, de Vénuszt, Ámort, a daphnei ligeteket nehezen!