Krisztus Urunk idejében a pogány római birodalom hatalmának és kiterjedettségének legszélesebb határai felé közeledett. A mai Európának legnagyobb része: a Rajnán túl (Gallia) és a Dunán innen mind Rómának hódolt. Észak-Afrika, Egyiptom, Mauretánia, egész KisÁzsia és Szíria a perzsa határokig a római sasok éles tekintetétől remegett. E roppant világbirodalomban a pogány vallás volt az uralkodó az ő számtalan isteneivel, félisteneivel és a képzeletet gyönyörködtető mitológiai alakjaival.
A sokistenhívés babonasága az egész pogány római társadalmat áthatotta és uralkodott a közélet minden rétegében. A római istenek szobrai ott voltak az utcákon, ott meredeztek a ligetekben és berkekben. A római polgár kertjei és parkjainak virágai között Vénusz, Ámor, Diána szobrai rejtőztek. A szenátus és az amfiteátrum tele volt mitologikus szobrokkal.

A rómaiak házi szentélyeiben a nagyobb és kedvenc istenségek foglaltak helyet. A pogányok áldozatot mutattak be ezeknek az isteneknek és csak azután indultak háborúba, kezdték meg a perrendtartást. Istenszobrokkal kedveskedtek egymásnak. Sok kereskedő, aranyműves, szobrász, istenképek gyártásából élt. Egyszóval az állami és polgári élet legkisebb szövevényeit is a pogányság vonatkozásai tarkították.
A pogány embernek egész gondolatvilága az istenekkel volt kapcsolatos; mindenben azoknak megszemélyesítését látta: a szerencsében (Fortuna), a szerelemben (Ámor, Vénusz), a szórakozásban (Diana stb.), bosszúállásban, egyszóval az erényekben vagy bűnökben mindig az istenek alakjai lebegtek szemei előtt. Természetes, hogy az ilyen vallás tetszett az ösztönös emberi természetnek, mivel önmegtagadást vagy lemondást nem követelt.