Képzelhető, mennyire elevenére talált a római embernek az, aki vallása, misztériumai és hitrendszere ellen merészelt valamit is szólni, vagy tenni. A keresztény vallás tehát, amely éppen ez időben kezdett terjeszkedni Palesztinából, homlokegyenest ellenkezett a pogány római bálványimádás és sokistenhívés mindennemű formájával. Az ellentét főleg a kereszténység egyisten hívésében és a pogányság számtalan sok istenében ütközött ki. A keresztények joggal hirdették az egy Istenről, hogy csak egyedül ő az igaz Isten, aki föltétien meghódolást, abszolút elismerést kíván minden ember részéről.
A keresztények Istene nem tűr maga mellett vetélytársakat. Azért a keresztények a római istenképeket csak faragványnak, festménynek és szobornak tartották, amelyek a bálványimádásnak és a babonaságnak tényezői voltak. A zsoltáros szerint (95, 105.) «A pogányok minden istenei gonosz lelkek, ördögök)); míg a keresztények Istenükről azt énekelték: «Nagy az Úr és igen dicsérendő, rettenetes minden istenek fölött)). (95. zs.) Ebből következtethető, hogy amily szöges ellentétben van az igazság a hamissággal, olyan nagy a különbség a keresztények egy Istene és a pogány bálványok sokasága között. Sejthető, hogy ennek a nagy ellentétnek nagy kisülései lesznek ; véres összeütközésnek kell eldönteni, hogy melyik fél fogja uralmát a lelkek fölött megerősíteni. És bár ebben a harcban, három századon keresztül külsőleg a kereszténység veszített, mégis ez a küzdelmes három század, elpusztíthatatlanságának is tanúbizonysága, amint az igazság is elpusztíthatatlan. Krisztust a keresztény vallás nem adta föl. A pogányok éppen a keresztények nagy állhatatosságából győződtek meg arról, hogy mily fönséges erőt kölcsönzött híveinek a keresztények Istene. Addig azonban sok Krisztushívő vérének kellett elfolynia.

De tegyük föl, hogy valamelyik műveltebb pogány római főnemes lassan-lassan belátta azt, hogy az ő vallásának mesés változatossága, a bálványok és istenek tarka sorozata csak a képzeletet tudja lekötni, vagy foglalkoztatni, de nem tudja a szívet-lelket és az igazság után vágyódó jobb meggyőződést kielégíteni; akkor természetszerűen az evangéliumi új hír felé, a keresztény vallás felé hajlott, amely az ő egyistenségével, egyszerűségével, fönségével és józanságával, mint mágnes központ az iránytűt vonzotta maga felé az igazságot kereső pogány embert.
De az utolsó pillanatban, amidőn a délceg patrícius a keresztény vallás iránt érdeklődve óhajtotta annak igazságait átkarolni, megdöbbent arra a gondolatra, hogy ennek a vallásnak alapítója, lelke és központja az a Krisztus, aki a rómaiaktól annyira megvetett és lenézett zsidók közül való és olyan rettenetes, megszégyenítő és meggyalázott módon halt meg a keresztfán, amelyre a római felfogás szerint csak a léleknélküli rabszolgákat és a legelvetemültebb bűnösöket szokták fölfeszíteni. Hogyan higgyen ebben a Krisztusban a büszke római jellem?
Ez az a stultitia crucis, a kereszt oktalansága, amelyet Szent Pál is említ és amely a pogányok áttérésének legnagyobb akadálya volt. A legtöbb római a megfeszített Krisztus hallatára megtorpant és azért inkább az Olympuson székelő Zeusnak, a habokból született Vénusznak, a nap felé lovagló Mithras-nak hódolt, mint a keresztnek. De még itt sem állt meg a büszke római polgár Krisztushoz való viszonyában, hanem egyenesen gúnyolta, ócsárolta, tagjaiban üldözte, legjobb esetben kinevette a keresztények Istenét. Igen! A pogányokra ijesztő árnyként nehezedett a megfeszített Istenember, akit, mivel nem értettek, még fönséges intézményében, az Egyházban is üldöztek.