Tulajdonképpen az, hogy kimutassuk a római császárok üldöző tevékenységét az Egyházzal szemben. Azért itt nem részletezünk, de annyit meg kell már most említenünk, hogy a római állam és a végrehajtói hatalom képviselői nagyon különböző jelleműek voltak. Tárgyunkba vág annak a kiemelése, hogy a legkegyetlenebb, keresztényeket gyűlölő és vérszopó zsarnokoktól (Néró, Domicián, Galérius, Maximinus Daja) kezdve, a legszelídebb és a keresztények iránt barátságos hajlamú egyénekig (Antoninus Pius, Commodus, Philippus Arabs, Gallienus), ültek a bíbortrónusban.

A provincia hatóságai és az alsóbb közegek többnyire elfogultabbak voltak a keresztények iránt, mint maga az imperátor. Azért is fordulhatott elő, hogy míg a császár kegyes hajlamú, jóságos, vagy legalább türelmes volt Krisztus hívei iránt, addig a római provinciák egyik-másik városában véres üldözés dühöngött, vértanuk haltak meg Krisztus hitéért a legválogatottabb kínzások között.

Meg kell állapítanunk azonban azt, hogy akármit is tettek a római császárok és hatóságok a keresztények ellen, mindenkor legalább látszólag a törvény nevében jártak el, mivel a római birodalom jogállam volt, amelyben az egyes ténykedéseket és az embereknek egymáshoz való viszonyát sokszor a leg-aprólékosabb részletekig törvények szabályozták.