A püspökök joga volt a papok fölszentelése, a mi kezdetben inkább csak tisztelet volt, később pedig határozott kötelesség lett.

A mint a lelkiismeret szabadsága ki lett mondva, megkezdődött a keresztyén hittan tételeinek vizsgálata és magyarázata. Különösen a Szentháromság dogmája foglalkoztatta a gondolkodó elméket s nyújtott alkalmat más meg másféle magyarázatokra. Egy hevesvérű alexandriai presbyter, Arius azt vitatta, hogy a Fiút az Atya akarata hozta létre, s bár a világ kezdete előtt teremtetett, létezése nem volt végtelen. Látható kép volt láthatatlan tökéletességgel, ki a világot atyja akarata szerint kormányozza. Ezzel szemben a sabelliánusok a háromság alatt egy és ugyanazon lényt hittek, ki különböző formákban nyilatkoztatta ki magát s e szerint a Fiú csak tulajdonsága volt az Atyának.

Ariust püspöke, Alexander nem bírván meggyőzni felfogása téves voltáról, összehívta püspöktársait s a Fiú istenségét tagadó Ariust az egyházból kiközösítette. Azonban ennek sikerült a Kelet több nagynevű püspökét, mint a nikodemiai Eusebiust és caesareai Eusebiust nézetének megnyerni s lassanként az egész Kelet heves hitvitáknak lett színhelye. Constantinus Licinius legyőzése után a birodalomnak ezt a részét is hatalmába kerítvén, főtörekvését az egyház békéjének helyreállítására irányozta.
Megbízta tehát Hosius cordovai püspököt, ki állandóan kíséretében tartózkodott, hogy utazzék Alexandriába s békítse ki az elkeseredett feleket. Azonban küldetésének nem lett semmi eredménye. Erre a császár, e viszály kiegyenlítésére és a húsvét idejének megállapítására, 325-ben a bithyniai Nicaeába egyetemes zsinatot hívott össze, a melyen 318 püspök jelent meg. A császár személyes jelenléte megszüntette a gyűlölséget s a zsinat egy új hitvallást fogadott el, melyet később az egész keresztyén világ elismert.
A leghevesebb vita tárgyát a Fiúnak az Atyával való egylényegűsége (homoúziosz vagy consubstantialis) képezte, s minthogy Arius két püspökkel együtt nem írta alá a hitvallást, hivatalukból letétettek és száműzettek. Ezzel a szakadás befejezettnek látszott; azonban csakhamar újult erővel tört ki s három századon át szakadatlanúl izgatta a kedélyeket. Az egész keresztyénség két részre szakadt: katholikusra (athanasianus) és ariánusra.

Az ariánusok pártjára kelt a császár nővére, Constantia s kivitte, hogy a száműzötteknek a császár a visszatérhetést megengedte. Arius ekkor egy új, látszólag valódi katholikus hitvallást terjesztett elő, melyből csak az egylényegűség hiányzott. Constantinus különben sem sokat törődött az ily, szerinte lényegtelen czivódásokkal s a kedélyek kiengesztelődését óhajtván, Ariust meleg ajánlólevéllel visszaküldötte Alexandriába, hol már ekkor a püspöki széket a szigorúan katholikus Athanasius töltötte be, ki egyike volt a legmakacsabb jellemeknek s megalkuvásról hallani sem akart. Nem hajlott meg sem kérelemre, sem fenyegetésre s végre is a császárnak kellett engednie.

Az ariánusok, kiknek feje a nikodemiai Eusebius volt, most arra törekedtek, hogy a püspöki állásokat lehetőleg a maguk embereivel tölthessék be s ekként a többséget maguknak biztosítsák. Athanasius ellen is mindenféle rágalmakat koholtak a rábírták a császárt, hogy őt 334-ben Tyrusba megidézze.
Itt Athanasius tisztázta magát, de az ariánusok titokban mégis bűnösnek nyilvánították s hivatalvesztésre és számkivetésre ítélték. Mielőtt még az ítéletet kihírdették volna, Athanasius egyenesen Konstantinápolyba sietett, hogy ügyét a császár igazságérzetébe ajánlja. Ez vádlóit is ide idézte, kik azzal a ráfogással, mintha Athanasius a gabonaszállítmányoknak Konstantinápolyba vitelét meg akarta volna akadályozni, megtévesztették Constantinust, ki azután 335-ben Triert jelölte ki Athanasius lakásául s ekként mintegy száműzte őt.

Arius, kit a tyrusi zsinat újra fölvett az egyházközösségbe, hirtelen halállal múlt ki 336-ban Konstantinápolyban. Athanasius sorsán is nagyot változtatott Constantinus halála; huszonnyolc hónapi távollét után az ifjabb Constantinus külön rendelettel visszahelyezte őt főpapi székébe. Azonban szerencsétlenségére Kelet uralkodója, Constantius az ariánusok hálójába került s helybenhagyta az antiochiai zsinatnak azt a végzését, mely Athanasiust újra megfosztotta hivatalától s helyébe Györgyöt tette meg érseknek. Az érdemes férfiú, kire ellenségei halált kiáltottak, a pusztaságba menekült s a jámbor remetéknek köszönhette, hogy üldözői tőrét kikerülte.

Az egyházi zavarok tovább tartottak. Huszonkét év lefolyása alatt tizenkilenc zsinat ülésezett. A legtöbb erősen pártszínezetű volt, s csak a 347-iki sardicainak, 355-iki milanóinak és 359-iki rimininek volt valami közös jellege. A püspökök ide-oda utazása, mondja Ammianus, az állami postát csaknem egészen tönkretette. De ez csak a kisebb baj volt. A fővárosokban örökösök voltak a zendülések s az ariánusok hallatlan kegyetlenséggel üldözték ellenfeleiket. Constantius részrehajló szigorral alkalmazta a katholikusok ellen a büntetésnek minden nemét s Konstantinápoly püspöke, Macedonius, csak hogy a homouzionnak érvényt szerezzen, a kínzások legkeresettebb formáiban találta gyönyörűségét.
A milanói zsinat még az Athanasius barátait sem kimélte; számkivetés lett az osztályrésze Liberius római püspöknek s N. Constantinus hű tanácsadójának, a százéves Hosiusnak is. Új meg új hitvallások keletkeztek s az arianusok is felekezetekre szakadoztak. Egymás ellen dühöngtek az eunomonniánok, heterúziánok s különösen a fél ariánusok vagy homoiuziánok, kik a hasonló lényegűség (homoiuzios) mellett törtek lándsát.

Íme, így lesüllyedt az az egyház, melynek felséges alapítója a szeretetet tűzte ki legfőbb célul. Nem csoda, ha a pogány Ammianus is kifakadt s annak a tapasztalatának adott kifejezést, hogy a keresztyéneknek egymás ellen való gyűlölködése még a vadállatoknak az emberek elleni dühét is felülmúlta. Nazianzi Gergely pedig nyiltan bevallotta, hogy a viszálkodás a mennyei királyságot zenebonává, éjjeli zivatarrá és pokollá változtatta.

A keresztyénség e romlását örömmel szemlélték a sokistenség hívei, kik még számosan voltak a birodalomban. Midőn Constantius meglátogatta Rómát, a pogány világ egyik hírneves szónoka, Symmachus dicsérettel emeli ki, hogy a császár a Vesta-szűzek kiváltságait sértetlenül hagyta, s nemeseket papi méltóságokkal ruházta fel, a nyilvános szertartások és áldozatok szokásos költségeire pénzt utalványozott, s ha ő maga más vallás híve volt is, sohasem tett kísérletet a birodalomnak az istenek tiszteletétől való megfosztására.
A tanács még Constantinust is halála után az istenek közé avatta s pontifex maximus czímét egymásután hét keresztyén császár iktatta címei közé. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk azon, ha Julianus, a hitehagyott, megkísérlette a haldokló polytheismus fölélesztését.

Julianus irtózattal fordult el attól az egyháztól, melynek helyeslése mellett családjában Constantinus halála után, hétéves korában, végbement a borzasztó vérfürdő. De mint mélyen gondolkodó államfő belátta, hogy a lelkiismereti szabadságot tűzzel-vassal kiirtani nem lehet s ezért nem sokkal trónralépte után rendeletet adott ki, mely a lelkiismereti szabadságot és a vallásos türelmet a birodalom minden lakosára kiterjesztette. A pogányoknak szabadságot adott arra, hogy összes templomaikat megnyithassák, a számkivetett katholikus püspököknek pedig megengedte, hogy hivatalaikat újra elfoglalhassák.

Azután nyílt sisakkal megkezdette a harcot a keresztyén egyház ellen s életének legfőbb czélja volt a polytheismus visszaállítása és reformálása. S hogy ezt a czélját elérhesse, nem riadt vissza a keresztyénség elnyomásától sem. Egyik rendeletében kinyilatkoztatta, hogy a galileánusok – ezt az elnevezést alkalmazta a keresztyénekre – a birodalmat az örvény szélére juttatták s nézete szerint az elmebetegeket üdvös erőszakkal néha meg lehet gyógyítani. Először is eltiltotta keresztyéneket, hogy iskoláikban a nyelvtant és ékesszólást tanítsák; azután fokonként elmozdította őket az állami hivatalokból. Végül elvette tőlük földi javaikat, azzal az okoskodással, hogy ha ezektől megmenekültek, annál nagyobb szorgalmat fejtenek ki az erkölcs és üdvözűlés terén.

Mindamellett a pogányság helyreállítása körül kifejtett buzgalma kudarcot vallott s a korhadt intézmény a keresztyén egyház frissességével és a kedélyekre gyakorolt hatásával nem állhatta ki a versenyt.

Alexandriában a hatalmas Athanasius újra elfoglalta székét s tevékenységével bámulatos eredményeket ért el. Főpásztori buzgalma nem szorítkozott csupán Egyiptom szűk határaira, s egy általa összehívott zsinaton azokkal a püspökökkel, kik a riminii hitvallást aláirták, elfogadtatta az orthodox hitágazatot, illetőleg a nicaeai hitvallást. Hatása kiterjedt Gallia, Hispania és Görögország papságára s Julianus ellenséges indulatával szemben békét és egyetértést hozott létre az egész keresztyén világban.
A császár, ki a keresztyéneket alig méltatta még a megvetésre is, Athanasiust őszinte gyülöletével tisztelte meg. Minthogy engedelme nélkül Egyiptom főpapja az egyház birtokait is visszafoglalta, száműzte őt a városból. Semmi sincs, – úgymond a császár – a mit inkább szeretnék látni és semmi nincs, a mit nagyobb örömmel szeretnék hallani, mint Athanasius kiűzetését egész Egyiptomból. Az érsek jól tudta, hogy ha tovább is székhelyén marad, élete sem lesz biztosságban; újra félrevonult tehát a sivatagok kolostoraiba s a gondviselés megadta elérnie azt a pillanatot, midőn az üdvözítő hit egyik legnagyobb ellensége félbenmaradt műve romjain összeroskadt.

Julianus utódja Jovianus lett, ki a keresztyén vallásban nevelkedett s a trón elfoglalása után azonnal a nicaeai hitágazathoz csatlakozott. A hetven éves Athanasius is elhagyta rejtekét s a nép örömnyilatkozatai közt foglalta el székét, melyről még tíz évig kormányozta az egyiptomi katholikus egyházat. Bölcs tanácsai, melyekkel a császárt ellátta, egy általános türelmi rendeletet eredményeztek, mely úgy a pogányoknak, mint a katholikusoknak és ariánusoknak szabad vallásgyakorlatot engedett s az állampolgári jogokat elválasztotta a vallásos meggyőződéstől.

Ugyanily türelmet hangoztatott a buzgó katholikus Valentinianus is; nem üldözte az eretnekeket, de nem háborgatta a pogányokat sem. Azonban annál kíméletlenebbül ostorozta a babonaságot és bűvészetet, noha a jövendőmondás régi módját, a melyet a tanács helybenhagyott, megengedte. Visszaállította a keresztyén oktatás szabadságát is, sőt a tartományi fővárosokban grammatikai és rhetorikai iskolákat is alapított.
Ezenkívül megszorította a papság haszonlesését és kapzsiságát, mely e korban már az egyháziak tekintélyét nagyon aláásta. Rendeletét, mely Damasus római püspökhöz volt intézve, nyilvánosan felolvasták a város összes templomaiban; ennek értelmében a császár eltiltotta az egyháziakat és szerzeteseket az özvegyek és hajadonok látogatásától, kiknek gyengeségét rendszerint arra használták fel, hogy tőlük ajándékokat, hagyományokat és örökségeket csikartak ki. Később a papok végrendeleti örökösödését külön rendelet szabályozta.
Ez az intézkedés is arra vall, hogy az egyházi hivatalok viselőiknek anyagi tekintetben jól jövedelmeztek. Damasus és Ursinus vetélkedése a római püspöki székért egész forradalmat idézett elő s a főegyház tornáczát, hol a keresztyének összegyülekeztek, százharminczkét halottnak vére fertőzte meg. Ha a főváros fényét tekintem, – úgymond a pogány Ammianus – nem csodálkozom, hogy ily értékes zsákmány a nagyratörekvő emberek vágyát feltüzeli s a legvadabb és legmakacsabb viszálkodást idézi elő. A győztes jelölt biztos lehet abban, hogy a nők adományaiból meg fog gazdagodni, hogy mihelyt palástját kellő gonddal és díszszel magára öltötte, kocsiján Róma utczáin bevonulhat és hogy a császári asztal gazdagsága nem hasonlítható a római püspökök pazar és finom lakomáihoz.
Azonban míg nyugaton a teljes vallásszabadság uralkodott, annál szomorúbb képet tárt elő Kelet, mely Valens császárt uralta, ki megátalkodott ariánus volt. Valens megkísérlette az athanasiusi eretnekeket az egyházba visszatéríteni s rendeletet adott ki, hogy az egyiptomi remetéket zavarják ki magányukból és szorítsák őket polgári kötelességeik teljesítésére. A tisztviselők ezt a rendeletet úgy értelmezték, hogy a remeték közül a fiatalokat be kell sorozniuk a hadseregbe s Alexandriából háromezer katona, kiket arián papok kalauzoltak, indult el Nubia sivatagaiba, hol az engedelmeskedni nem akaró remetéket kegyetlenül leöldösték. Általában a hivatalok betöltésénél általában az ariánusok részesültek elsőbbségben s a választásoknál is a katonai hatalom az ariánus jelölteket támogatta.

Athanasius utolsó éveit is megkeserítették ellenségei; de a nép megvédelmezte a tiszteletreméltó agg személyét s ő 373. május 2-án negyvenhét évi kormányzat után nyugodtan hajtotta fejét örök nyugalomra.

Halála után hét évvel Theodosius császár a Szentháromság igaz hitében vette föl a keresztséget. A nagy császár ünnepélyes rendeletet adott ki, melyben a római katholikus vallást jelentette ki államvallásnak s hadat üzent az arianizmusnak. A konstantinápolyi arián főpapnak szabad választást adott: vagy írja alá a nicaeai hitvallást vagy hagyja el az érseki széket.
Damophilus ez utóbbit választotta s helyét a császár nazianzi Gergelylyel töltötte be. Azután mindazon püspökökre és papokra, kik a nicaeai hitvallást visszautasítják, a számkivetést mondotta ki s a rendelet végrehajtása olyan tapintatosan ment végbe, hogy az államvallás behozatala sehol zavarokat vagy vérengzést nem idézett elő. De Theodosius nemcsak az arianismust nyomta el, hanem tizenöt év leforgása alatt legalább is tizenöt szigorú rendeletet bocsátott ki az eretnekek ellen s e rendeletek éle különösen azokat sujtotta, kik a Szentháromság tanát elvetették. Itt csendült meg először a később oly borzalmassá vált inquisitori nevezet. Mindamellett az ájtatos császár alattvalóit nem annyira büntetni, mint inkább ijeszteni akarta s rendeleteinek végrehajtását nem igen sürgette.

Azon egyházi férfiak közt, kik Theodosius korára fényt árasztottak, a legjobban kimagaslott Ambrosius. Liguriai kormányzóból emelkedett Milano érseki székére, s jóllehet már 34-ik évét betöltötte, még nem volt megkeresztelkedve. A vonakodó tisztviselő, kit az egész nép egyhangúlag püspökül megválasztott, magára vállalta a nagy feladatot s kiváló lelkiereje képessé tette őt, hogy a gondjaira bízott egyházat buzgóan és bölcsen kormányozza. Mint Gratianus özvegyének, Justina császárnénak követe, a fiatal Valentinianus érdekében Trierben fölkereste Maximust s elismertette vele a gyermekcsászár jogait. Justina azonban az arianismus híve volt s a szigorúan katholikus érseket felszólította, hogy adjon át neki egy templomot Milano városában. Ambrosius a császárnénak azt felelte, hogy a földi paloták lehetnek a császáréi, de a templomok Isten házai s ő mint az apostolok törvényes utóda, egyházmegyéje határai közt, senki másnak, csak kizárólag az Istennek szolgája.
E hallatlan visszautasításra Justina maga elé idézte az érseket. Azonban a város népe egy szálig talpra állott s elkisérte Ambrosiust a palota kapujáig, hogy esetleges bántalmazását megakadályozza. A meghökkent udvar a nagy népszerűség láttára kétségbeesve kérte az érseket, hogy védelmezze meg a császár személyét s állítsa helyre a város nyugalmát. E bátor föllépés Ambrosius tekintélyét a legmagasabbra emelte.

De az érsek Istentől nyert hatalmát magával a nagy Theodosiusszal is éreztette. A 390. évben az összes illyriai tartományok fővárosának, a népes Thessalonikának lakossága fellázadt. Theodosius az összes lakosságot circusi előadásra hívatta meg s az összegyűlteket azután, számszerint mintegy hétezer embert, irgalom és kegyelem nélkül lemészároltatta. Az általános öldöklés három óra hosszáig tartott, tekintet nélkül a korra vagy nemre.

Ambrosiust Theodosius milanói tartózkodása alatt ismerte meg s nemcsak barátságára méltatta őt, hanem minden titkába beavatta. A mint a főpap a thessalonikai mészárlásról értesült, keblét borzalom és iszonyat szállotta meg. Levelet írt a császárnak, melyben lefestette bűne borzasztóságát s enyhítésére csak egy módot ajánlhatott, t. i. a töredelmes bűnbánat útját.
Theodosius lelkiismereti mardosástól űzetve, császári jelvényeit letéve, mint töredelmes bűnös jelent meg a milanói templomban s buzgó fohászok és könyek közt alázattal kérte bűneinek bocsánatát. Az egyházi fegyelem az embergyilkolás bűnének kiengesztelésére húsz évig tartó bűnbánatot szabott ugyan, de az érsek megelégedett azzal, hogy Theodosius mintegy nyolcz hónapig vezekelt. Ambrosius bámulatos hőssiességével az egyház tekintélyét minden földi hatalmasság fölibe emelte s az uralkodók közt Theodosius volt az első, ki magát a keresztyénség Istene előtt porig lealázta.

De Ambrosius érdeme az is, hogy a pogány vallás tisztelete a birodalomban majdnem teljesen megszűnt. Ő és társai fogadtatták el a császárokkal azt az elvet, hogy a tisztviselő bizonyos mértékben részese annak a bűnnek, melynek megtorlását elmulasztja, s hogy a pogány bálványok imádása a legundokabb vétség a Teremtő legmagasabb felsége ellen. Rómában még mindig négyszáznál több áldozati helye volt a pogányságnak s a római tanács esdve kérte Gratianust, hogy Victoria szobrát, melyet a tanácsteremből Constantius eltávolíttatott, helyeztesse vissza újra. 381-ben azután Theodosius elrendelte, hogy a birodalomban lévő összes pogány templomok leromboltassanak, s a keresztyének újongva pusztították el a régi görög és római művészet legszebb emlékeit.
Egyik utolsó rendeletével meg az áldozati szertartások minden nemét, mint az állam ellen elkövetett legnagyobb felségsértési bűnt, halállal lakoltatott s nagy pénzbeli büntetést szabott azokra is, a kik efféle tiltott szertartásokra házaikat átengedték, vagy a bűnösöket föl nem fedezték. Mindazáltal a pogány világ végső pusztulása jóformán egészen észrevétlenül ment végbe s Theodosius halála után egy emberöltővel a legkisebb nyoma sem volt többé látható.

Végig kisérvén a keresztyénség küzdelmes, de végre is diadalra jutott pályáját a római birodalom történetének egész folyamán, hátra van még beszámolnunk a birodalmon kívül tett hódításaival.

A barbárok közül legelébb a gótok ismerkedtek meg a keresztyénséggel. Rabszolgák, szökevények és kereskedők hintik el közöttük az új tanokat s a nicaeai hitvallást már egy gót püspök is aláírja. Athanasius is hivatkozik már a gótok megtérésére s kiemeli, hogy a keresztyénség vad erkölcseikre milyen szelidítő hatást gyakorol. Azonban Constantius az arianismussal ismerteti meg őket s erre kész eszköz neki Ulfilas, kit a császár maga nevezett el a gótok Mózesének.
Úgy látszik, a Krisztus személyiségének könnyebb felfoghatósága vitte őket az Arius táborába s mi sem állott tőlük távolabb, mint hogy a dogmák szőrszálhasogató finomságaival vesződjenek. Jordanis szerint a császárnak igéretet tettek, hogy ha átbocsátja őket a Dunán, mindnyájan keresztyénekké lesznek, csak küldjön hozzájuk tanítókat, kik nyelvöket értik.S minthogy Valens császár az ariánusok hitetlen tanaival volt megfertőztetve, felekezetbeli prédikátorokat küldött a gótokhoz. De a keresztyénség mindinkább erősödött, annyira, hogy a pogány Atanarich is meghódolt előtte.
Mindamellett az arianismustól nem tudták őket eltéríteni sem a Theodosius igyekezetei, sem Aranyszájú János konstantinápolyi patriarcha kisérletei, ki 398-ban a fővárosban külön templomot is ajánlott fel számukra. Úgy a nyugati, mint a keleti gótok megőrizték hitvallásukat s magukkal vitték azt Spanyolországba és Itáliába is.

A gótoktól haladt a világosság a hunn uralom alá került germánok közé. A gepidák, vandalok, herulok és rúgiak a hunn birodalom bukása után már mind keresztyének voltak s Noricumban, mint azt sz. Szeverin életrajza tanúsítja, már szervezve is volt az új egyház. Ez volt a rúgiak országa, kik szintén az ariánusok felekezetéhez csatlakoztak s később a keleti gótokba olvadtak.

A burgundokról úgy tudja Orosius, hogy kevéssel munkája megírása (417) előtt lettek keresztyének. Eleinte katholikusok voltak, de később a gótokkal jövén érintkezésbe, az arián hitre tértek át. Az arián többség mellett itt-ott maradtak közöttük katholikusok, sőt pogányok is. A spanyolországi svébek eleinte pogányok voltak s a katholikus hitet a tartománybeliek terjesztették el köztük. De ez a térítés lassan ment s jó ideig egy és ugyanazon családban megfértek egymás mellett a pogány és katholikus családtagok. Remismund király idejében, a mikor a nyugati gótokkal jutottak közeli érintkezésbe, náluk is az arianismus lett államvallássá. Ellenben egykori szomszédaik, a vandalok már mint arianusok keltek vándorútjokra s megtérésüket a velök atyafiságban levő gótoknak tulajdoníthatjuk.
Hasonlókép arianusok voltak a longobárdok is, csakhogy náluk a keresztyénség még erősen vegyült pogány elemekkel. Idővel azonban az összes frankok követték uralkodójuk, Chlodovig példáját s mindannyian elfogadták a katholikus hitet. A merovingi királyok és utódaik törvények és győzelmeik által messze elterjesztették a kereszt hatalmát s az evangélium világa lassanként elhatott a Rajnától az Elbéig és a Balti-tengerig.

A keresztyénségnek nagy hatása volt a barbár népek lelki világára. Enyhítette a háborúkban tanúsított kegyetlenségüket s mérsékelte győzelmi kicsapongásaikat. A mellett a tisztelet, melylyel a germánok pogány papjaik iránt viseltettek, a keresztyén papok iránt még bensőbbé vált s ezeknek helyet juttatott a katonák és szabadok gyűléseiben, hol nemcsak kötelességük, hanem saját érdekük is úgy hozta magával, hogy az erkölcs és béke őrei, a nép tanácsadói legyenek.

De azért igen-igen hosszú ideig eltartott, míg a keresztyén életfelfogás csak némileg is át bírta alakítani a hagyományos barbár szokásokat.

És jóllehet eleinte a germánok majdnem kivétel nélkül az arianismus táborába szegődtek, a katholicismus fokonként kivívta a maga jogait s az összes germán népek körében elfoglalta az őt megillető helyet. A germán dynastiák egymás után meghajlottak előtte: a burgund 516-ban, a spanyolországi svéb 560-ban, a nyugati gót 586-ban s végül a longobárd 653-ban. Csak a vandal és keleti gót uralkodók tartottak ki makacsul Arius táborában; de országuk nem is volt maradandó s az arianismus szerencsétlen jegyében hanyatlott a megsemmisülés örvényébe.

A népvándorlás utolsó hullámverései már mindenütt katholikus államokat találtak. A katholikus hit legyőzvén egykori veszedelmes ellenfeleit, az emberiség egy nagy részének eltérő eszméi fölött fényes diadalt ült.