logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A kereszténység és a Római Birodalom viszonya

A rómaiak kezdetben nem sok figyelmet fordítottak a kereszténységre. A társadalom alacsonyabb rétegei körében terjedő vallás az előkelőbb rómaiakig nem jutott el, s ha véletlenül mégis, azt nemigen tudták megkülönböztetni az általuk szintén megvetett zsidó vallástól.

A római vallás nem jelentett szoros lelki kapcsolatot az istenségek és a hívők között. A Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. század zűrzavaros politikai viszonyai, polgárháborúi és vérengző császárai között az emberek számára egyre fontosabbá vált az emberfeletti lényekkel való személyes kapcsolat. A társadalom többsége egyre inkább úgy érezte, hogy saját sorsának irányítása kicsúszik a kezéből. Ebben a helyzetben felfokozott érdeklődéssel fordultak a keleti eredetű vallások, elsősorban a misztériumok felé.
Forrásaink bőségesen beszámolnak Izisz és Mithrasz kultuszának terjedéséről Rómában. Az állam nem tiltotta ezek követését, csak kultuszhelyeiket száműzte a Pomeriumon, azaz a városhatárokon kívülre. Esetenként sor került egyes vallások papjainak kiűzésére, ha ezek a város közrendjét, biztonságát megzavarták. A hatóságok azonban többnyire megvetéssel vegyes elnézéssel kezelték a „keleti babonaságokat”.

Nagyobb figyelem először Kr. u. 64-ben terelődött a keresztényekre Rómában. Mint láttuk, a római tűzvész okozóiként szerepeltek ekkor, hogy eltereljék a császárra, Neróra esett gyanút. Ekkor került sor az első hatósági üldözésre, amely csak a városra terjedt ki, s amely időben is korlátozott volt.

A Nero-féle üldözésnek nem volt jogi alapja, nem rendelet írta elő, s így azt soha nem is vonhatták vissza. Ez a körülmény a keresztények számára létbizonytalanságot teremtett az üldözésmentes időszakokban is. Súlyosabb üldözésre Nero után csak Domitianus idejében került újra sor. A kereszténység miatt bevádoltak között ekkor már előkelő rómaiakat is találhatunk. A 2. században nagyobb mértékű, szélesebb körű üldözésre nem került sor, az egyes területek helytartói saját hatáskörükben intézkedtek ebben a kérdésben, s volt példa arra is, hogy a császárok mérsékletre intették őket.
Az egyik ilyen esetet ifj. Plinius, bithüniai helytartó Traianushoz intézett leveléből és a császár válaszából ismerjük. Pliniusnak a keresztényekkel kapcsolatos eljárások ügyében jogi aggályai voltak. Felvetette például, hogy „vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt nem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket”? Ezután beszámolt az általa alkalmazott eljárásról.
Traianus válaszában jóváhagyta az eddigi intézkedéseket, majd hozzáfűzte: „... általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz.”