A kereszténység az első századokban főleg a Földközi-tenger keleti medencéjében terjedt el. Bár a római egyház korai alapításáról egyértelmű bizonyítékaink vannak, a legnépesebb közösségek a Kr.u. 1. században Kis-Ázsiában, illetve Palesztina és Szíria területén jöttek létre.
A keleti területek még hosszú évszázadokon át megőrizték kiemelkedő jelentőségüket. A legnagyobb létszámú keresztény közösségek egészen az iszlám hódításig a római birodalom keleti tartományaiban voltak. A Földközi-tenger keleti medencéjének különös jelentősége a kereszténység kulturális arculatában is tükröződött. A keresztény egyház életében vezető szerepre tett szert a görög nyelv, ami a Szentírás, a teológia és a liturgia nyelvévé vált.

A görög nyelv befolyása egy ideig a nyugati területeken is érvényesült. Bár a Kr.u. 3. századtól értékes latin egyházi irodalom bontakozott ki, a latin egyházi nyelv választékossága csak a Kr.u. 4-5. századtól érte utol a görögökét. A latin teológiai irodalom virágkora a Nyugat szellemi érettségének a kezdetét jelentette.

A kereszténység első századaiban a kis-ázsiai és a szíriai egyházak mindvégig megőrizték vezető szerepüket. Életerős keresztény közösség jött létre az egyiptomi Alexandriában is, amely Péter apostol tanítványát, Márk evangélistát tekintette alapítójának. Az egyiptomi kereszténységről Kr.u. 180 óta vannak pontosabb adatok, bár kezdetei korábbra nyúlnak vissza. A nagy befolyású egyiptomi kereszténység innen terjedt el délre a Nílus mentén. A későbbiekben Egyiptom felől került sor Etiópia evangelizációjára.

Általában véve jellemző a keresztény egyház terjeszkedésére, hogy a Kr.u. 3. században a keleti területeken már külön épületek készültek az istentisztelet céljaira. A keresztények először magánházakban, majd a Kr.u. 2. században a nagyobb közösségek külön gyülekezeti házakban tartották az istentiszteletet. A Kr.u. 3. századtól a keresztény közösségek épületei egyre nagyobbak lettek, és megjelentek az első bazilikák.

A Kr.u. 2. században Észak-Afrikában és Galliában is létrejöttek az első egyházak. Lyon püspöke, Iréneusz - aki teológiai nézetei miatt is a katolikus egyház nevezetes alakja volt - a földközi-tengeri görög és latin kultúrhatások, valamint a kelta nyelvi háttér metszéspontjában fejtette ki működését. A Kr.u. 3. századtól az Ibériai-félsziget déli részén is számos közösséggel találkozunk, és ekkortól vannak adataink a brit kereszténység kezdeteiről. Nagy és életerős közösséggé nőtte ki magát az észak-afrikai kereszténység.

A Kr.u. 3. század végére Africa provinciában a városi lakosság többsége valószínűleg keresztény hitre tért. Tertullianus és Küprianosz (lat. Cyprianus) teológiája jól érzékelteti a virágzó afrikai kereszténység szellemi teljesítményeit. Kr.u. 250 körül már az Itáliai-félszigeten is körülbelül száz püspökségről tudunk. A római egyház tagjainak száma több tízezer lehetett. Decius császár (Kr.u. 249-251) egyszer állítólag úgy fogalmazott, hogy egy császári trónkövetelő megjelenése kevésbé zaklatná fel, mint az új római püspök megválasztása.

A kereszténység a római birodalom városaiban - elsősorban keleti városaiban - terjedt el, bár a késő ókori Közel-Kelet és Egyiptom több vidékén a falvak is mélyen vallásossá váltak. Nyugaton a kereszténység az első századokban egyértelműen városi jelenség volt, és a falusi területek megtérése csak jóval később ment végbe.
A latin paganus szó etimológiája jól érzékelteti az átalakulási folyamat jellegét. A paganus eredetileg „vidékit" jelentett - bár egyéb jelentései is voltak s ebből származik a magyar „pogány” szó. A „pogány” azonosítása a „vidékivel" a nyugati kereszténység hosszú időn át fennálló sajátosságára utalt. A latin Nyugat teljes megtérése a vidéki területek kereszténnyé válásával csak a kora középkori századokban történt meg.

A római birodalmat - kétségtelen kritikáik mellett - a keresztények az isteni gondviselés eszközének tekintették. A keresztény térítők kezdettől fogva hangsúlyozták, hogy a római császárság az isteni kegyelem különös közreműködésével valósult meg, mert az egységes birodalom elősegítheti a kereszténység terjedését. Eszerint az egyház univerzalizmusa, Jézus missziós parancsa, valamint a birodalom egyetemes jellege azonos irányba mutató jelenségek.

A kései antikvitásban a keresztény egyház olyan mértékben azonosult a római birodalom kereteivel, hogy a nyugat-római császárság bukása sokak számára felvetette az utolsó ítélet közeledtének lehetőségét, bár ezt Szent Ágoston határozottan elutasította. Péter és Pál apostolok római vértanúsága és a római egyház kiemelkedő szerepe is jól mutatják „rómaiság” és a kereszténység különös mértékű összefonódását.

Az első századok kereszténysége mégsem csak a római birodalom területén terjedt el. A keresztény térítők Mezopotámiában is sikerrel jártak. A római politikai befolyás alatt álló Oszroéné királyság fővárosa az észak-mezopotámai Edessza volt, ahol a lakosság többségében szírül beszélt, de sokan értették a görög nyelvet is, ami megkönnyítette a térítő munkát.

A Kr.u. 3. században az edesszai egyház megalapítása Jézus hetvenkét tanítványának egyike, Addai (Tádé) nevéhez fűződik. Jézus és Abgár király levélváltásának dokumentumait sokáig mutogatták Edesszában, de a történelmi tények arra utalnak, hogy az itteni egyház megalapítása legfeljebb a Kr.u. 2. század közepéig nyúlik vissza. Az észak-mezopotámiai egyházak és a római birodalom területén elhelyezkedő Antiochia között később szoros kapcsolatok jöttek létre.
A Közel-Keleten - a római és a Szászánida újperzsa birodalomhoz tartozó területeken - kialakulóban volt a szír kereszténység, amelynek sajátosságai sok tekintetben eltértek a görög kulturális közegben felnövekedő keresztény egyháztól. A Kr.u. 3-4. századtól került sor Örményország megtérésére. Az örmény kereszténység kialakulásában különleges szerepet játszott Világosító Szent Gergely, aki tanulmányait a római birodalom keresztény központjaiban végezte.
A szír kereszténységhez kötődött a nesztoriánus irányzat is, amit Kr.u. 5. században a római birodalom zsinatai elítéltek, s ezután kelet felé - egészen Kínáig - bontakoztatta ki missziós törekvéseit. A keresztény egyház római birodalomhoz való különleges kötődése ellenére a Közel-Keleten kezdettől fogva létezett egy szívós és életerős kereszténység, aminek jelentős missziós szerep jutott az ázsiai kontinensen. Hasonló volt a helyzet Kelet-Afrikában a korai etióp kereszténységgel, amely soha nem került a római uralom alá.