A kereszténység a Kr.u. 4. században üldözött vallásból hirtelen a politikai hatalom kedvezményezett vallásává vált, majd alig egy évszázaddal később a birodalom államvallásává. Ez a nagy horderejű fordulat felveti a kérdést, hogy milyen demográfiai jellemzők és társadalmi paraméterek birtokában volt képes a keresztény egyház ennek a gyors sikernek az elérésére. A keresztények valóban többséget alkottak a birodalomban a Kr.u. 4. században? Képviseltették magukat egyáltalán a társadalmi elit soraiban?

A római császárság nyugati területein „100 körül feltehetően még csak néhány ezer keresztény élt, 200 körül ezzel szemben több tízezer, 300 körül mintegy kétmillió, és 400 körül már talán 4-6 millió" A keleti tartományokban „az első három évszázadra nézve még homályos találgatásokra sincs mód, 300 körül a keresztények 5-6 millióan lehettek, 400-ra számuk talán elérte a 10-12 milliót... Ha e számokat a Római Birodalom teljes népességével vetjük egybe, amely 200 körül mintegy 70 millió, 300-ban viszont mindössze 50 millió körül volt, fel kell ismernünk, hogy csupán a lakosság kisebbségét alkották keresztények.”

A Kr.u. 4. századot illetően „lehetetlen pontosan megmondani, hány keresztény élt a birodalom területén: becslések szerint számuk a népesség mintegy tíz százalékára rúgott... Annyi bizonyos, hogy a későbbi romantikus mítosz, amely szerint a folyamatosan szorongatott keresztény kisebbséget a szűnni nem akaró üldözés szó szerint a föld alá kényszerítette, alaptalan. De hamis az a modern elképzelés is, amely a kereszténység előretörésében a kiváltságokkal nem rendelkezők vallásának felemelkedését látja”

Ma egyértelműnek tűnik, hogy a kereszténység nemcsak a legszegényebbek között, hanem a városi középosztályok soraiban is terjedt. Régészeti bizonyítékok vannak arról, hogy több provinciában a helyi földbirtokosok között is tért hódított a keresztény vallás. A keresztény hit nem a legszegényebbek „ópiuma” volt - ahogy azt Feuerbachtól Leninig sokan gondolták, de a késő ókor „társadalmi forradalmának” sem tarthatjuk. Nemcsak azért, mert a kereszténység kezdettől fogva nem politikai mozgalomként határozta meg magát, hanem mert elsősorban nem a legszegényebb társadalmi rétegekből verbuválódott.
A kereszténység gyors térhódítása mindenesetre az új vallás rendkívüli életerejéről tanúskodott. A kereszténység sikereinek okai között - a hívők számára alapvető fontosságú természetfeletti mozzanatokon túl - utalni kell az aktív felebaráti szeretet gyakorlásából eredő hitelességre és vonzerőre. A különböző keresztény közösségek egészen egyedülálló mértékben gondoskodtak szegényeikről.
Továbbá az üldözések idején önként vállalt vértanúság radikális magatartásformája sok pogányt ejtett gondolkodóba. Végül fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a keresztény egyház római birodalomban betöltött kisebbségi helyzete ellenére a többi pogány valláshoz képest olyan különleges struktúrával rendelkezett, ami felértékelte társadalmi befolyását. A pogány kultuszok egyedi szentélyekhez kapcsolódtak, és nem építettek ki a birodalom egészét átfogó szervezeti struktúrát. Ezzel szemben a keresztény egyház helyi közösségei mindvégig megőrizték kapcsolatukat egymással és széles horizontális szervezetbe tömörültek.

A szervezeti sajátosságokon túl a keresztény tanítás átfogó valóságértelmezése, illetve a tanítás és a praxis egysége is meghaladta a pogány kultuszokra jellemző mértéket:

„A politeista társadalom számtalan apró sejtből épült fel, és hiába támaszkodott az ősi hagyományra, éppolyan gyenge és törékeny maradt, akár egy lép. A keresztény egyház ezzel szemben azokat a tevékenységeket, amelyeket a religio régi rendszerében egymástól elkülönítve kezeltek, kötelezettségek masszív és szilárd építményévé tömörítette. Az etikát, a filozófiát és a rítust szorosan egymáshoz kapcsolódó dolognak tekintették: egyformán a vallás részét alkották, s a maguk tiszta formájában csak az egyházban voltak megtalálhatók. A politeísta világban ugyanezek a dolgok egymástól független tevékenységi területeket képeztek... Sem a filozófiának, sem az etikának nem volt sok köze az istenek kultuszához: mindkettő emberi tevékenység volt, amelyet emberek tanítottak, illetve gyakoroltak. A keresztény egyházakban a filozófia a kinyilatkoztatásnak rendelődött alá, az etika pedig beleolvadt a religióba.”

A keresztény egyház hatalmas utat járt be az ősegyháztól a Kr.u. 3. század végéig. A birodalom egészét behálózó egyházi közösségek ugyan határozottan megkülönböztették magukat a pogány világtól, de nem vonultak ki a társadalomból. Ehelyett arra törekedtek, hogy eleget tegyenek a létszámbeli gyarapodás szervezeti követelményeinek, egyben megőrizzék eredeti hitelességüket. A szegényekről való gondoskodás mértéke jól mutatja, hogy az egyház erőteljes növekedése nagyobb szervezettséggel is társult.

„A mai Algéria Constantine nevű városához közeli Cirta viszonylag kicsiny keresztény templomának raktárában a császári biztosok 304-ben 16 férfiinget, 38 fátylat, 82 női ruhát és 47 pár szandált, valamint 11 olajjal és borral telt edényt találtak... Kr.u. 251-ben Róma városának keresztény egyháza - a hívek adományainak köszönhetően - a klérus 154 tagja mellett... 1500 özvegyről, árváról és nincstelenről gondoskodott. Egyedül a nincstelenek többen voltak, mint a legnagyobb kivételével a város összes szakmai társulásának tagsága...”

A keresztény egyház a Kr.u. 3. század végére már meglehetősen bonyolult szervezet volt, amely a görög-római társadalom keretei között igyekezett megtalálni a szervezeti érettség feltételei között a hiteles és értelmes tevékenység kereteit. Az egyház olyan „korszerűsödési folyamatot” élt át, ami lehetővé tette, hogy továbbra is hatékonyan működjön, és minél szélesebb rétegekkel legyen képes megismertetni a kereszténység eredeti üzenetét.

Korántsem tekinthető véletlennek, hogy a keresztény egyház és a görög-római világ közötti viszony egyik alapvető kérdésévé a keresztény hit és az antik kultúra kapcsolatának elméleti megfogalmazása vált. A keresztény gondolkodóknak fel kellett tenniük azt a kérdést, hogyan viszonyulnak a görög filozófia eredményeihez, és mennyiben tartják elfogadható olvasmányoknak a görög-római irodalom klasszikusait. Az ókeresztény egyházatyák a keresztény hit egyre elmélyülő megértését a görög filozófiai gondolkodás fogalmait felhasználva érlelték ki.

Az antik kultúra teljes elutasításától az egyház fokozatosan eljutott az antikvitás értékeinek elismeréséig, de közben mindvégig arra törekedett, hogy megőrizze a keresztény tanítás radikális egyedülvalóságát. A keresztény gondolkodók a Kr.u. 3. századtól arra törekedtek, hogy az antik művelődés felhasználható tartalma beépüljön a keresztény nevelésbe (keresztény paideia). A keresztény hitjelöltek (katekumenek) a szent szövegek - zsidó hagyományokon nyugvó - magyarázata mellett egyre többször találkozhattak az antik kultúrából vett fogalmakkal. A kereszténység és az antikvitás késő ókorban megfogalmazódó viszonya az európai művelődés kereteit meghatározó tényezővé nőtte ki magát az elkövetkező ezer évben.