Ap. csel. 15:36-16:40

A második misszióút egy nézeteltéréssel kezdődött: Barnabás Márkot korábbi visszafordulása ellenére alkalmasnak találta a szolgálatra, míg Pál apostol nem volt erről meggyőződve. Ez a tény szétválásukhoz vezetett, ugyanakkor a missziómunkát kedvezően befolyásolta, hiszen egyszerre két területen is folytatódott a munkálkodás. Ez az esemény bizonyítja, hogy Péterhez hasonlóan Pál apostol sem volt tévedhetetlen, hiszen később felül kellett bírálnia Márkra vonatkozó elképzelését, mert utóbb meggyőződött róla, hogy mégis „alkalmas a szolgálatra” (II. Tim. 4:11). Ugyanakkor mindkét tanító buzgó és elszánt misszionárius volt, ezért Isten jóra fordította szétválásukat. Pál apostol új kísérője Silás lett, aki maga is elismert tanító volt (ld. Ap. csel. 15:32), Barnabás pedig Márkot vette maga mellé, tehát továbbra is kettesével dolgoztak.

Pál először korábbi missziómunkájának állomásait, Listrát és Derbét kereste fel, ahol valószínűleg a legnagyobb szükség volt a gyülekezetek megerősítésére, a korábbi viszontagságok tudatában. Itt Timótheus személyében újabb alkalmas munkatársra talált, aki zsidó anyától és pogány apától származott, és II. Tim. 1:5 szerint istenfélő nevelésben részesült (Timótheus már Pál első misszióútja alatt is kapcsolatba kerülhetett az apostollal). Pál körülmetélte Timótheust, mert így kisebb volt annak az esélye, hogy a missziómunka akadályozói kifogást támasszanak vele szemben, noha a körülmetélkedésnek ekkor már semmilyen jelentősége nem volt. Timótheus misszióútja további részén már elkísérte Pált, hogy gyakorlati kiképzést nyerjen.

Ekkor járta be Pál Galáciát is, ahol Gallia provinciából ide települt, kelta származású lakosság élt, nevük a „gall” szó görög változatából eredt („galaták”). A Lukács által említett „galaták földje” nem esett teljesen egybe Galácia tartományával, mert az utóbbi a szorosan vett galata vidékeken kívül a környező vidékeket is magában foglalta. Pál az itt élő hívőknek küldte később a Galáciabeliekhez írt levelet. Ennek tanúbizonysága szerint Pál az itt élőknek különleges hangsúllyal beszélt Krisztus helyettes áldozati haláláról (ld. Gal. 3.1/b), és személyes életpéldájával is alátámasztotta, hogy milyen személyes elkötelezettséget von maga után ennek a hitbeli elfogadása.

Az apostol Kis-Ázsiában kívánt továbbra is dolgozni, eredeti terve szerint, de valószínűleg olyan akadályozó körülményeket tapasztalt, melyekből megérthette, hogy Istennek más terve van. Ezt követően látomást kapott arra vonatkozóan, hogy immár európai területen, Makedóniában folytassa munkáját. A keresztény misszió tehát teljesen isteni vezetés alatt állott, mivel egyedül Isten tudta, hogy az emberek hol, milyen mértékben álltak készen az evangélium befogadására. Az apostolok mindenkor alávetették magukat e személyes vezetésnek.

Útban Makedónia felé, Troás kikötővárosban csatlakozott Pálhoz Lukács, az események krónikása, aki a továbbiakban szemtanúként örökítette meg a történteket. Erre utal az a tény, hogy a leírás 16:10-ben hirtelen többes szám első személyre vált át. Ez a váltás a későbbiekben is megjelenik azoknál a beszámolóknál, ahol az eseményeknél Lukács is jelen volt (ld. 20:5-15, 21:1-18, 27:1-28:16).

Pál misszóútjának első európai állomása Filippi volt, ahol főként letelepült római veteránok éltek. A városnak saját önkormányzata és vegyes összetételű lakossága volt:

„Filippi kezdetben szerény helység volt csupán, amelyet Thaszosz szigetéről bevándorolt telepesek laktak az Orbelosz hegység előhegységének lábánál, a síkság és a hegység közti átmenő útnál, közel az aranybányákhoz. A település kezdetben a »Krenidész « (kis források) nevet viselte. Kr.e. 360-ban II. Fülöp saját nevét adta a városnak... A város nem fejlődött volna, ha Kr.e. 42-ben nem lett volna színhelye Antonius és Octavianus győzelmének a republikánus Brutus és Cassius ellen. A csata után a katonák egy része Antonius parancsára Filippiben telepedett le, amely Európa kapuja Ázsia felé... Filippi adminisztrációja olyan volt, mint Rómáé. Ez a kolónia egy kicsinyített római birodalom volt: hivatalos nyelv a latin volt, az elöljárókat duumvireknek vagy prétoroknak nevezték.
Az ősi trák lakossághoz Thaszoszból bevándorolt görögök társultak, majd II. Fülöp is telepített ide görögöket. Végül a latin lakosság lett többségben a városban. E sokféle népesség magával hozta azt is, hogy ilyen volt a vallásuk is. Tisztelték az egyiptomi istenséget, Iziszt, a frígiai holdistent, Ment, továbbá a birodalmi vallásban Jupitert, Junot és Minervát. Mindez nem zárta ki a trák eredetű Dionüszosz-kultuszt, vagy Bendisznek, a vadász istennőnek kultuszát sem.
Zsidók kevesen voltak a városban, zsinagógájuk sem volt, ezért a városon kívül a folyó mellett tartották összejöveteleiket. Pál is ide jött ki, hogy találkozzék velük. Hallgatósága nagyobbrészt asszonyokból került ki, amint Lukács megjegyzi.” (Gyürki, i.m, 117-118. o.).

Filippiben a missziómunka az egyik asszony, Lídia megtérésével kezdődött, és az ő példája nyomán családtagjai is hívőkké lettek. A csendes, szerénynek tűnő kezdet ellenére egy viszonylag kicsiny, de lelkes gyülekezet alakult itt ki, amit az apostol később hozzájuk írt levelében is elismert (Fil. 1:3-7). Nem csupán a látványos eredménnyel induló missziómunka eredményezhet tehát lelki értelemben gyorsan növekvő gyülekezetet, sőt a megtérők kezdeti létszáma sem feltétlenül döntő jelentőségű e szempontból.
Az apostoli levelek tanúsága szerint a nők másutt is fontos szerepet játszottak a keresztény gyülekezeti szolgálatban.
Az apostol munkáját különös esemény zavarta meg. Egy démontól megszállott szolgálóleány támasztott nehézségeket Természetfeletti képességének forrása köztudott volt, ezért jelenléte és „támogatása” a missziómunka lejáratásához vezethetett, és az apostoloknak egyébként sem volt szükségük arra, hogy munkájukat „reklámozzák”. Amikor Pál kiűzte a démoni lelket a szolgálóból, a lány gazdái fordultak ellene.
Pál igehirdetését a zsidó vallás egyik formájának tekintették, és erre hivatkozva könnyű volt Pál és munkatársai ellen hangolniuk a város bíráit, akik elmulasztották, hogy esetüket részletesen is kivizsgálják, és Pált és Silást megkorbácsoltatták, majd bebörtönözték. Az apostolok azonban ennek ellenére sem csüggedtek el, és abban sem kételkedtek, hogy Isten küldte őket e városba. „Énekkel dicsőítették Istent” (16:25) a börtönben, ami kalodába szorított rabokra vajmi kevéssé volt jellemző. Amikor mennyei közbeavatkozásra megnyíltak a börtön zárjai, Pálnak elsőként a kétségbeesett börtönőrre volt gondja, aki a történtek és Pál bizonyságtétele hatására családjával együtt megtért.

Az apostolok szabadulásukat követően a római jogrend szerinti jóvátételt követeltek, római polgárt ugyanis tilos volt előzetes eljárás nélkül veréssel büntetni. Nem önérdekből ragaszkodtak a nyilvános bocsánatkéréshez és elbocsátáshoz, hanem azért, hogy a gyülekezet jó hírnevét megőrizzék. Ha ugyanis elterjedt volna a hír, hogy a keresztény közösséget „gyanús elemek” alapították, akik titokban távoztak a városból, ez csökkentette volna az általuk képviselt tanítás tekintélyét. Távozásuk előtt gondjuk volt arra, hogy búcsút vegyenek a gyülekezettől, és vigasztalják őket. Lukács valószínűleg a városban maradt, hogy Pál munkáját folytassa, ugyanis a továbbiakban harmadik személyben folytatódik a beszámoló.