Ap. csel. 21:1-26

Pál apostol - útitársaival Jeruzsálem felé utazva - több helyen is rövidebb időt töltött keresztény hívőkkel: először a föníciai Szidonban egy hetet, majd pedig Cezareában is néhány napot. Mindkét helyen kijelentést kapott, hogy veszélyes Jeruzsálembe mennie, ő azonban nem félt a veszélytől, és ragaszkodott ahhoz, hogy felmenjen az ünnepre. Az isteni figyelmeztetést megerősítésnek értelmezte, noha a tanításai nyomán kialakult korábbi megoszlás és ellenségeskedés kapcsán számíthatott arra, hogy ellenségei közül is sokan felmennek a Jeruzsálembe pünkösdkor. Elszántságát látva munkatársai Istenre bízták további sorsát, noha aggódtak érte.

A jeruzsálemi keresztények örömmel fogadták Pált érkezésekor, és hálásak voltak az általa végzett missziómunka eredményeiért. Megjegyzésükből azonban kitűnik, hogy Pál távollétében többen közülük hajlamosak voltak kritikátlanul elfogadni azt a vádat, hogy az apostol a mózesi törvénytől való elszakadásra buzdítja a diaszpórában élő zsidókat. Ez a vád, azon felül, hogy egyértelműen hamis volt, azt is tükrözte, hogy egyes keresztény vezetők titkon előítéleteket tápláltak Pál iránt. Nem vizsgálták meg a vádakat megfogalmazók indítékait, továbbá azt is figyelmen kívül hagyták, hogy Pál a Szentlélek felhatalmazásával végezte munkáját (ld. Ap. csel. 13:1-3).
Ahelyett, hogy Pál missziójának eredményeit látva beismerték volna tévedésüket, azt kérték tőle, legyen jelen egy tisztulási ceremónián, amivel bizonyíthatja, hogy ő is megtartja a mózesi törvényt. Ez ellenkezett az apostoli gyűlés határozatával, mely eltörölte a ceremoniális törvény megtartásának kötelező voltát. Ezt a javaslatot nem a Szentlélek, hanem a Pál ellenségeitől való félelem ihlette. Pál, noha elveivel ellentétes dologra kérték, minden bizonnyal azért teljesítette a kérést, mert szerette volna megszüntetni azt a szakadékot, amely közte és hittestvérei között keletkezett, noha ennek nem ő volt az oka. Ezzel azonban ahelyett, hogy megoldotta volna a válságot, elfogatását idézte elő a lelkiismeretével ellenkező tanács elfogadása.

„Sok zsidó, bár elfogadta az evangéliumot, még igen nagy tiszteletben tartotta a ceremoniális törvényt, sőt nagyon is hajlott arra, hogy oktalan engedményt tegyen; ezáltal remélte, hogy honfitársai bizalmát megnyeri, előítéletüket eloszlatja, úgy, hogy elfogadják Krisztust, mint a világ Megváltóját. Pál belátta, hogy mindaddig, míg a jeruzsálemi gyülekezet vezető tagjai közül sokan előítélettel viseltetnek iránta, állandóan arra fognak törekedni, hogy befolyását aláássák. Úgy érezte, hogy ha valamilyen elfogadható engedménnyel megnyerheti őket az igazságnak, bizonyára sok akadályt háríthat el az evangélium győzelmi útjából. Isten azonban nem hatalmazta fel, hogy olyan nagy engedményeket tegyen, mint amennyit kívántak tőle.
Azonban, ha az apostol forró vágyára gondolunk, hogy hittestvéreivel egyetértésben éljen; ha figyelembe vesszük gyengédségét a hitben gyengék iránt; ha meggondoljuk tiszteletét az apostolok iránt, akik Krisztussal együtt jártak - különösen Jakab, az Úr fivére iránt -, továbbá elhatározását, hogy tőle telhetőleg mindenkinek minden legyen - alapelvének feladása nélkül -, ha ezt mind megfontoljuk, kevésbé meglepő lesz számunkra, hogy nem maradt meg szilárdan és határozottan saját útján, amelyet eddig követett.
Azonban ahelyett, hogy az óhajtott célhoz közelebb jutott volna, törekvése a kiengesztelésre csak siettette az eseményeket, a válságot. Meggyorsította a megjövendölt szenvedések bekövetkezését, előidézte hittestvéreitől való elszakadását, megfosztotta a gyülekezetet legerősebb oszlopától, és bánatot okozott keresztény szíveknek minden országban.” (E. G. White: i.m., 278. o.)