Ap. csel. 28:11-31

A foglyok a tél elteltével egy újabb hajón Rómába indultak. Miután a dél-itáliai Puteoliban kikötöttek, és Róma felé tartottak, Pálnak ismét felemelő és megindító élményben volt része az úton: a római keresztények, akik hírét vették a fogoly apostol Rómába érkezésének, a Rómától kb. 45 kilométerre levő Appii Forumig és a kb. 13 kilométerre eső Tres Tabernae-ig jöttek ki elébe. A ragaszkodásnak ez a kifejezése ismét nagy megerősítést jelentett az idős és a viszontagságoktól elgyötört apostolnak. Különösen az indíthatta meg, hogy a hívők fogoly volta ellenére is kifejezték iránta érzett megbecsülésüket és szeretetüket.

„Amikor Pál a hittestvéreket megpillantotta, »hálákat adván az istennek, bátorságot vőn« (Ap.csel. 28:3). Kevesen tudják csak felfogni e szavak mély jelentőségét ... [Az apostol] keresztény élete ugyan nem volt egyéb a bántalmazások, szenvedések és súrlódások sorozatánál, de ebben az órában bőséges jutalmat vett. Most már bátrabban és vidámabb lelkülettel folytatta útját ... Bilincsek és nyomorúság várt rá, azt igen jól tudta; de azt is tudta, hogy sokkal borzalmasabb rabságból szabadított meg lelkeket, és így örült Krisztusért viselt szenvedéseinek. ” (E. G. White: Apostolok története, 308. o.)

Pál római fogsága alatt, míg az ítéletre várt, nem börtönben, hanem enyhített házi őrizetben volt. Ez azt jelentette, hogy folyamatosan egy őr vigyázott rá, de látogatókat szabadon fogadhatott:

„Római fogságában az apostol egy katona őrizetére volt bízva. Ezt az őrizetet »custodia militaris«-nak nevezték. A katonával Pál állandóan össze volt kötve egy lánccal. Az Apostolok cselekedeteinek egyik szövegváltozata szerint Pál lakást bérelt magának a Caelius-on, a prétori mezőn kívül. Lakásán azután szabadon fogadta mindazokat, akik fölkeresték, és hirdette nekik az evangéliumot nagy bizalommal, minden akadály nélkül (ApCsel 28,31).” (Gyürki, i.m. 273. o.)

Az apostol Rómában ugyancsak a zsidókkal vette fel először a kapcsolatot, akik jelentős számú közösséget alkottak a városban.

„Ebben az időben elég jelentős zsidó kolónia volt Rómában. A zsidók valószínűleg a Kr. e. 2. században jelentek meg a birodalom fővárosában. A makkabeus vezetők a Szeleukidák elleni harcukban Róma barátságát és pártfogását keresték. Később sok zsidó került Rómába rabszolgaként Pompeius hadjárata idején is.
Julius Caesar, majd Augustus kedvezett a zsidóknak. Pál idejében kb. ötvenezer zsidó élhetett Rómában. Számos zsinagógájuk és temetőjük volt. A régi források 13 zsinagóga nevét meg is említik. Leginkább a Transtiberina negyedben (a mai Trastevere), továbbá a Subura vidékén, a Campus Martius szélén és a Porta Capene környékén laktak.”(Gyürki, i.m. 273. o.)


A római zsidók ezúttal maguk kérték Pált, hogy adjon világosabb tanítást hitelveiről, mert a keresztény „felekezetről” (gör. airesis: „felekezet, szekta”) sok ellentmondásos dolgot hallottak. Ez becsületességükre utalt, mivel nem előítéleteikre hallgatva akartak véleményt alkotni az új felekezetről. Pál készséggel eleget tett kérésüknek, és sok időt töltött azzal, hogy az Ószövetségből kimutassa a Krisztusra vonatkozó jövendöléseket.
Szavai nyomán itt is meghasonlás támadt a hallgatók között, ugyanis csak egy részük fogadta el Pál bizonyságtételét, de figyelemre méltó, hogy ádáz ellenségeskedés ekkor sem alakult ki Pállal szemben, annak ellenére sem, hogy az apostol egy ószövetségi próféciával rótta meg hitetlenségüket (Ésa. 6:9-10), melyet annak idején Jézus is idézett. Egymással ugyan „vetekedtek” (28:29), de nem fordultak Pál ellen. Ennek nagy jelentősége volt Pál ügyének további alakulása szempontjából, ugyanis a helybeli zsidók nem igyekeztek hátrányosan befolyásolni perének kimenetelét.

Az ítélet meghozatala Rómában is halasztást szenvedett, ugyanis a vádlóknak 18 hónap állt rendelkezésre a törvényszék előtti megjelenéshez, ha provinciában laktak. Ez köszönhetően a tárgyalást megelőző időszak többek között azzal az előnnyel is járt, hogy a keresztény tanítás a pretoriánus testőrséghez is eljutott, sőt többen kereszténnyé lettek közülük, egyesek még a császár udvarából is elfogadták a Pál által hirdetett tanítást (ld. Fil. 1:12-13; 4:22). Az apostol talán az őt őrző katonákkal elegyedett beszélgetésbe, és lehet, hogy ők adták tovább a hallottakat a többieknek.
Lukács elbeszélése Pál római fogságával zárul. Perének kimeneteléről nem tudósít, noha az a tény, hogy meghatározza a Rómában töltött idő tartamát (Ap. csel. 28:30), arra utal, hogy könyve ezután keletkezett. A per kimenetele valószínűleg közismert volt, ezért Lukács nem tarthatta fontosnak, hogy külön is beszámoljon róla. Külső forrásokból tudjuk, hogy Pált Néró császár két éves fogság után felmentő ítéletben részesítette, így az apostol szabadlábra került:

„A hagyomány szerint miután az apostol megvédte ügyét a bíróság előtt, ismét elindult, hogy az igehirdetés szolgálatát végezze, aztán pedig újból visszatért ugyanebbe a városba, hogy vértanúsággal fejezze be életét ... Ezt azért mondtam el, hogy rámutassak, miért nem fejezte be Pál vértanúságával Lukács az apostolnak a római tartózkodásáról szóló beszámolóját, amelyet írt. Valószínűleg Nero uralmának kezdetén még enyhébb döntéseket hozott, s ezért könnyen elfogadta Pál védekezését tanításáról, később azonban, amikor egyre törvénytelenebb merészségekre ragadtatta magát, az apostolokkal szemben is úgy viselkedett, mint másokkal" (Euszebiosz: Egyháztörténet, II. könyv 22. fej.. In: Vanyó László: (szerk.): Ókeresztény írók IV. kötet, 84-85. o.)

Néró fékezhetetlen és kegyetlen jellemét ismerve az apostol Isten különös kegyelmét láthatta a császár felmentő ítéletében. Pál szabadulásának ideje i. sz. 63 volt. Ha ez tovább halasztódik, könnyen áldozatul eshetett volna annak a kegyetlen üldözésnek, mely Néró 64-ben indított Rómában, a város felgyújtása kapcsán. Erről a következő fejezetben szólunk részletesen.
Az apostolnak római fogsága alatt gondja volt az általa alapított gyülekezetekre is. Ebben az időben négy levelet írt, melyek betekintést nyújtanak abba, hogy mi töltötte ki Pál római fogsága idejét, továbbá képet adnak az apostol lelkületéről és szilárd hitéről is.

Pál három gyülekezetnek írt levelet Rómából, továbbá egy magánlevél is keletkezett ekkor:

a) Kolosséba - ez a város Kisázsia nyugati részén, a partvidéktől távolabb feküdt. Az itteni gyülekezetben feltehetően judaizáló és gnosztikus elemekkel színezett tévtanítás ütötte föl a fejét (ld. Kol. 1:23, 2:16-23), ezért kellett az apostolnak figyelmeztető és egyben buzdító levelet írnia ennek a gyülekezetnek. A levél Krisztus személyét és az ő egyházában végzett munkáját helyezi a középpontba. Itt is megjelenik az a gondolat, hogy az egyház „Krisztus teste” (ld. Kol.1:24; 2:19, vö. I. Kor. 12. fej., Ef. 1:22-23, 4:15-16). Az apostol ezzel egy időben a Kolosséhoz közel fekvő Laodiceába is küldött levelet (Kol. 4:16), ez a levele azonban nem maradt fenn.

b) Efézusba - Ez a levél feltűnő tartalmi rokonságot mutat a Kolosséi levéllel, mellyel egy időben keletkezett. Egyes feltevések szerint az apostol a Kolosséi levél tartalmát általános körlevélben is összefoglalta, és ezt küldte el Efézusba és a környékbeli gyülekezeteknek. A levél a legjelentősebb gyülekezetről kapta a nevét, de nem találunk benne utalást a gyülekezet konkrét kérdéseire, ez valószínűsíti, hogy valóban körlevélként jutott el több gyülekezethez is.

c) Filippibe - A levél fontos bizonysága az apostol hitének, aki még fogságában is képes volt örömmel hálát adni a gyülekezet lelki növekedéséért, és erre buzdítja a sok viszontagságot kiállt gyülekezetet is. A levél másik központi tanítása a Krisztus-középpontú életforma gyakorlati megvalósítása.

d) Filemonnak - Magánlevél egy Kolosséban élő kereszténynek. A levél megindító közbenjárást és kezességvállalást tartalmaz Onézimuszért, Filemon szökött rabszolgájáért, aki időközben kereszténnyé lett. Ezen túlmenően a levél fontos közvetett állásfoglalást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a kereszténységen belül tulajdonképpen fel kellene számolni ezt az intézményt, ugyanis Pál burkoltan Onézimusz felszabadítását kéri Filemontól (ld. Filem. 21. vers)

„Nem az apostol feladata volt, hogy a fennálló társadalmi rendet önkényesen, vagy hirtelen megdöntse. Ilyen kísérlettel csak az evangéliumhirdetés előrehaladását akadályozta volna. Ellenben olyan alapelveket tanított, melyek gyökerében támadták a rabszolgaság intézményét. Ezeknek az elveknek a megvalósítása az egész rendszert alapjaiban rendíti meg." (E. G. White, Apostolok története, 315. o.)
„Igazságtalanság Pált azzal vádolni, hogy pártolta a rabszolgaság intézményét és nem emelt szót a rabszolgaság felszabadítása érdekében ... Pál eltűrte ezt az intézményt kora társadalmában ... Ugyanakkor merészen kijelenti, hogy ez nem maradhat meg a keresztények között. Úrnak és rabszolgának egyaránt Krisztus a megváltója, és csak Őt lehet szolgálni." (Gyürki, i.m., 286. o.)