logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A sánta ember meggyógyítása és kihallgatás a főtanács előtt

Ap. csel. 3-4. fej.

A templomkapuban kéregető, születésétől fogva sánta ember meggyógyítása egyértelműen bizonyította, hogy a tanítványokat ugyanaz a hatalom támogatta, mely által Krisztus is gyógyított, illetve egyéb csodákat tett. Péter is ezt hangsúlyozta a csodatételt követő bizonyságtételében, kijelentve, hogy a közönséges bűnözőként (ezt fejezte ki a keresztre feszítés) halálra adott Krisztus nevében cselekedtek csodát, ami ismét feddést jelentett azoknak, akik halálra adták Jézust. Péter nyilvánvalóvá tette, hogy a meghalt és feltámadott Megváltó nevében és az Ő támogatásával működik az apostoli gyülekezet.
Az apostol azonban újra nyilvánvalóvá tette, hogy éppen Jézus áldozata biztosítja a bűnbocsánatot azokra a bűnökre is, melyeket a nép a vallási vezetők befolyására követett el azzal, hogy Jézus elítélésében közreműködtek. Péter ószövetségi jövendölésre (V. Móz. 18:18-19) hivatkozva is hangsúlyozta, hogy megtérésük által a néppel korábban kötött szövetséget erősítik meg.

Az ezt követő letartóztatás és kihallgatás közvetlen indítéka az volt, hogy az apostolok tanítói felhatalmazás nélkül szóltak a néphez, és ezzel az írástudók és a főemberek befolyását veszélyeztették. A magyar fordításban „írástudatlan és közönséges” szavak eredeti görög megfelelői: az agrammatos, melynek jelentése: „nem írásismerő” (a szó rabbinikus értelmében, az apostolok egyébként természetesen jól ismerték az ószövetségi Szentírást), valamint az idiötes, ami tartalmilag körülbelül a „magánember” szónak felel meg, pontos jelentése pedig: „nyilvános hivatalt nem viselő”.
A kihallgatás légköre jól tükrözi a főemberek kétségbeesett törekvését arra, hogy a Szentlélek kiáradását követően új lendületet kapott evangéliumhirdetést hatalmi eszközökkel hallgattassák el. Azt remélték, hogy ha az apostolokra ráijeszthetnek, ezzel gátat szabhatnak a Krisztusra vonatkozó üzenet terjedésének. Erre a törekvésre válaszul az apostolok a teljes Főtanács előtt bizonyságot tettek Jézusról, akinek feltámadásával kapcsolatban éppen a főemberek terjesztettek hamis híreszteléseket, így a saját csapdájukba estek, hiszen most látniuk kellett az általuk letagadni kívánt feltámadás nyomán kibontakozó erőteljes mozgalmat.

A főtanács által feltett kérdésre határozott bizonyságtétellel válaszoltak: egy jól ismert ószövetségi jövendölést vonatkoztattak Jézusra, és meggyőző erővel hirdették a feltámadt Jézus hatalmát. Bizonyságtételüket a meggyógyult ember jelenléte is erősítette. A vezetők azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a nép körében is nagy visszhangot keltettek a sánta emberrel történtek. Ezért eredeti szándékuk ellenére ők voltak azok, akik megijedtek, és csak szóban mertek ráparancsolni az apostolokra, hogy többé ne tanítsanak Jézus nevében.
Válaszul az apostolok a lelkiismereti szabadság máig érvényes alapelvét fogalmazták meg, amely az embert felmenti a felsőség iránti, egyébként Isten által is megkívánt engedelmesség alól, ha annak követelései ellentétbe kerülnek Isten kívánalmaival. Ennek az alapelvnek messzemenő ihatása volt az egyháztörténelem későbbi korszakaiban is. A reformáció idején például, amikor az 1529-ben Speierben tartott birodalmi gyűlésen korlátozni akarták a vallásszabadságot és a reformációs tanok hirdetését, a jelenlévő német fejedelmek ezt az elvet tartották szem előtt, amikor kijelentették, hogy „a lelkiismeret dolgaiban nem a többség a döntő”.

A tanítványok kihallgatása beteljesítette Jézus jövendölését, hogy földi vezetők előtt kell Benne való hitüket képviselniük (ld. Mt. 10:17-20; Mk. 13:9-11; Luk. 12:11-12). Ezt felismerve a tanítványok a kihallgatás végeztével nem csüggedtek el, hanem további erőért imádkoztak, hogy megállhassanak az ellenséges támadások közepette.


Takács Szabolcs - A megváltás története - Az apostoli kor