Provinciák és kormányzásuk - Augustus császár (i.e. 27 - i.sz. 14) beiktatását követően megszilárdította a sorozatos polgárháborúkat követően szétzilálódott Római Birodalom hatalmi és közigazgatási viszonyait. Különböző intézkedésekkel önmaga kezében összpontosította a katonai parancsnoki, a kormányzati („örökös konzul”), később pedig a vallási (Pontifex Maximus) funkciókat is. Augustus császár szokásos titulusa a princeps („első polgár”) lett, így hivatkoztak az őt követő császárokra is.
A császár ezen túlmenően megerősítette a birodalom közigazgatási rendszerét. A békésebb provinciákba prokonzulokat, a nyugtalanabb területekre (ezek közé tartozott a Közel-Kelet is) legátusokat (tartományi kormányzókat), valamint prokurátorokat nevezett ki. A prokonzulok a szenátusnak, míg a legátusok és a prokurátorok közvetlenül a császárnak tartoztak felelősséggel. Utóbbiak elsősorban a pénzügyi irányításért feleltek.
„A kisebb, de problémásabb provinciák, mint amilyen Júdea volt, birodalmi ellenőrzés alá tartoztak, és egy lovagi rendből származó kormányzót kaptak, aki csupán a segédcsapatok parancsnoka volt, s általában nem a légióké. A Claudius után alkalmazott terminológiát használva ezeket az embereket is prokurátornak nevezték, mivel elsősorban gazdasági tisztviselők voltak. A Claudius előtti időszakban azonban a prefektusi címet viselték, s az Újszövetségben szereplő hégemon görög kifejezés a latin praefectusnak felel meg. Pontius Pilátus Caesareából származó felirata mára már bebizonyította, hogy Pilátus mint Júdea kormányzója hivatalosan a latin praefectus címet viselte. Bár a prefektusi cím katonai kormányzásra, a procuratori pedig gazdasági vezetésre utal, maga a hivatal egyesítette magában a katonai, gazdasági és bírói hatalmat. Rendes körülmények között Judea kormányzója nem volt alárendelve a szíriai legátusnak, de különleges esetekben ez utóbbi mint magasabb rangú tisztségviselő beavatkozhatott az eseményekbe.” (Everett Ferguson: A kereszténység bölcsője. Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 57. o.)
A Biblia három júdeai prokurátort említ, ezek időrendi sorrendben a következők: Pontius Pilatus, M. Antonius Felix (Ap.csel. 24. fej.) és Porcius Festus (Ap. csel. 25-26. fej.). Júdeában emellett sajátos „kettős hatalom” alakult ki, ugyanis a prokurátornak figyelembe kellett vennie, hogy a zsidóság elsődleges irányító szerve a Szanhedrin (Főtanács) volt, melynek élén a főpap állott. A Szanhedrin halálos ítéletet csak a prokurátor jóváhagyásával hozhatott, ezt leszámítva viszont vallási ügyekben korlátlan döntési jogköre volt.
Palesztina a Római Birodalomban - Az apostoli korban Júdeát (egy rövid időszakot leszámítva) római prokurátorok irányították, miután i.sz. 6-ban Arkhelaoszt, Nagy Heródes fiát kegyetlenkedései miatt Augustus megfosztotta trónjától. A zsidó nép és a prokurátorok között feszült volt a viszony, mivel a prokurátorok általában nem vették figyelembe a zsidó nép érdekeit, és sorozatos hatalmi túlkapásokat követtek el a terhükre (pénzügyi kizsákmányolás, kegyetlenkedések). Pilátust is ilyen túlkapások miatt fosztották meg tisztségétől i.sz. 36-ban.
Kivételt az i.sz. 37-44 közötti időszak jelentett, amikor (az evangéliumokból is ismert) Heródes Antipas féltestvérének fia, I. Heródes Agrippa került trónra először az északi és keleti országrészekben (Galilea, Pérea, valamint Iturea és Trakhónitisz) Caligula császár uralkodása idején, majd pedig 41-ben Claudius császártól (jutalmul a trónra lépéséhez nyújtott támogatásért) megkapta Júdeát is, így három évre övé lett Nagy Heródes teljes egykori birodalma. I. Heródes Agrippa prozelitaként (zsidó vallásra tért pogányként) szigorúan betartotta a zsidó hagyományokat, uralkodását „aranykorként” tartják számon, de mivel túlzott mértékben is a zsidók kedvében akart járni, ő végeztette ki Jakab apostolt, János testvérét, illetve börtönöztette be Péter apostolt, szintén a nyilvános kivégzés szándékával (Ap. csel. 12. fej.).
„Heródes és Mariamne egyik gyermeke ... Heródes Agrippa néven vált ismertté a történelemben. Heródes Rómába küldte tanulni, ahol ugyan léha életet élt, de szert tett egy fontos barátra, aki később Gaius Caligula néven lett császár. Amikor Caligula 37-ben trónra lépett, Agrippának ajándékozta Philipposz és Lüszaniász tetrarkhátusait. (Lk. 3,1) és a királyi címet. Heródiás, Agrippa nővére és ebben az időben Heródes Antipasz felesége arra biztatta férjét, hogy szerezze meg magának a királyi címet. Amikor Antipasz e célból Rómába ment, Agrippa hűtlenséggel vádolta meg, ami 39-ben száműzetéséhez vezetett. Heródiás becsülettel elkísérte férjét a száműzetésbe.
Antipasz tetrarchátusát most Agrippa kapta meg ... 41-ben Claudius lett a császár, aki szintén támogatta Agrippát, és most Judea provinciát csatolta már meglévő területéhez. Agrippa színleg megtett mindent, hogy elnyerje a zsidók tetszését. Nem csupán a nép szokásait tartotta meg, de lefejeztette Jakabot, Zebedeus fiát, és börtönbe vetette Pétert is (ApCsel 12). A Misna szerint 41-ben Szukkót ünnepén a szokásnak megfelelően Mózes ötödik könyvéből olvasott, s amikor ahhoz a részhez ért, hogy »nem tehetsz magad fölé idegen embert, aki nem atyádfia« (5Móz 17,15), sírni kezdett. De a tömeg azt kiáltotta: »Ne szomorkodj, Agrippa, te a testvérünk vagy! A testvérünk vagy!« ... Ugyanakkor a császárok arcképét és pogány jeleneteket ábrázoló pénzt veretett, és részt vett pogány szertartásokon is. Agrippa 44-ban bekövetkezett szörnyű haláláról beszámol Josephus (Ant. 19.8.2. [343-352]) és az ApCsel 12,20-23 is." (Ferguson, i.m. 354-355. o.)
I. Heródes Agrippa halálának körülményeivel az V. fejezetben foglalkozunk részletesen, és itt idézzük az erre vonatkozó beszámolót is. Utóda az északi országrészben II. Heródes Agrippa lett, aki jórészt csak formálisan tartotta be a zsidó vallás előírásait, felfogásában inkább a pogányság gondolkodásmódját követte. Őt is megemlíti a Biblia, mint Pál apostol kihallgatóját (25-26. fej.).
„Mivel Agrippa fia még csak tizenhét éves volt, nem tartották alkalmasnak, hogy átvegye apja helyét a trónon. 51-ben azonban nagybátyjának, Khalkisz királyának a halála után követhette őt uralkodóként. Ezt a területet 53-ban elcserélte atyja egyik korábbi tartományára a Galileai-tó keleti partján. Bár sosem uralkodott igazi zsidó területek felett, megkapta a templomi szertartások felügyeletét és a főpap kinevezésének jogát. A rómaiak úgy tekintettek rá, mint aki a legjáratosabb a zsidó ügyekben. Ez utóbbinak köszönhetően hallgatta végig Pál védőbeszédét (ApCsel 26). Ezen az alkalmon is jelen volt vele nővére, Bereniké, aki nagybátyjának, Heródesnek volt az özvegye. Ez a kapcsolat igen nagy botrányt kavart ... Bereniké később egy ideig Titusszal is együtt élt ... Agrippa erősen támogatta a rómaiakat, és igyekezett lebeszélni a zsidókat a 66-ban kirobbant felkelés folytatásáról. 92/93-ban bekövetkezett halálával az utolsó heródesi terület is betagolódott Szíria provinciába, és a Heródes család eltűnt a történelem színpadáról." (Ferguson, i.m. 355. o.)
Júdea ezzel párhuzamosan ismét prokurátorok irányítása alá került, akik egyre gátlástalanabbul gyakorolták hatalmukat:
„I. Agrippa halálával Judea vezetése ismét a prokurátorok kezébe került. A késői kormányzók nem jártak jó szerencsével. S ha hinni lehet Josephusnak, egyre rosszabbak voltak. Érdemes megemlíteni Tiberius Alexandert, aki ugyan Philón unokaöccse volt, de kitért a zsidóságból, és később Egyiptom prefektusaként jelentős szerepet játszott Vespasianus császárrá koronázásában. Vagy megemlíthetjük Felixet és Festust, akik előtt Pál megjelent (ApCsel 24;25). Felix csupán egy felszabadított rabszolga volt, mégis három királyi vérből származó feleséget mondhatott magáénak, akik közül a legutolsó Druszilla, II. Agrippa és Bereniké nővére. Tacitus gyakran idézett jellemzése szerint »minden kegyetlenkedés és önkény közepette szolgalélekhez méltóan gyakorolta a királyi jogkört«" (Ferguson, i.m. 355-356. o.)
Az I. század ötvenes éveitől Paleszinát a feszültség növekedése és a zelóták radikális nacionalista pártjának erősödése jellemezte. A zelóták kapcsolatban álltak a szikáriusoknak nevezett orgyilkosokkal (nevüket az általuk használt tőrről kapták), akik merényleteket követtek el azzal a céllal, hogy Júdeát teljesen megtisztítsák az idegenektől (valószínűleg közülük kerültek ki azok, akik Pál apostolt is meg akarták gyilkolni, ld. Ap. csel 23:12-15). A rómaiak nagy katonai erőt állomásoztattak Júdeában, mivel egyre gyakoribbá váltak a római erők és a pogány lakosság elleni támadások.
A prokurátorok egyre önkényesebb hatalomgyakorlása csak siettette a válság kibontakozását, és a zelóták i.sz. 66-ban kirobbantották a mindkét részről hatalmas emberáldozattal járó zsidó háborút. A rómaiak csak hosszas küzdelem után tudták letörni a zsidó ellenállást, kihasználva a zelóták frakciói közötti hatalmi küzdelmeket, és a háború i.sz. 70-ben Jeruzsálem és a templom lerombolásával, valamint a zsidó nép szétszóratásával végződött. Ezt követően a zsidóság önálló nemzeti léte megszűnt, csak a farizeusi irányzat által uralt judaista vallás élt tovább, mely a zsinagógákhoz kapcsolódott.