A népesség összetétele

Claudius császár i.sz. 47-ben tartott népszámlálása során Edward Gibbon angol történész szerint mintegy 20 millió szabad embert számláltak össze (családjaikkal együtt), és további 60-80 millióra becsülik a provinciák lakossága és a rabszolgák együttes számát. A rabszolgák a birodalom lakosságának csaknem felét tették ki. A szabad emberek között is nagy vagyoni különbségek voltak. Az arisztokraták a polgárháborúk során elszegényedett kisbirtokosok földjeinek felvásárlása és a provinciák területén végzett spekulatív üzletek révén hatalmas vagyonra tettek szert, és a legtöbb ember számára elérhetetlen fényűzésben éltek, ami kiváltotta az alsóbb néposztályok elégedetlenségét.
A szabad népesség nagyobb részét az elszegényedett plebejusok (közrendű római polgárok) alkották, akik nagy számban áramlottak a városokba. Itt megélhetés híján gyakran bűnözésbe keveredtek, és könnyen váltak demagóg politikai mozgalmak támaszaivá, némi anyagi támogatás és ingyen szórakozás fejében (erre utal a szállóigévé lett „cirkuszt és kenyeret a népnek!” felkiáltás).

A népesség legnagyobb része a rabszolgák nagy tömegeiből került ki, akik elsősorban hadifogság vagy eladósodás révén kerültek szolgasorba. Nagyrészt mezőgazdasági munkát végeztek, de voltak, akik tanítással vagy egyéb szellemi munkával (pl. könyvelés, különböző adminisztratív munkák) foglalkoztak. Sok rabszolgatartó önkényesen bánt rabszolgáival, de számos rabszolga megvásárolta szabadságát, illetve uraik végrendeletileg vagy még életükben felszabadították őket, így a szabad emberek száma folyamatosan gyarapodott.
A korai keresztény gyülekezetek tagjai között rabszolgák és rabszolgatartók egyaránt voltak. A keresztények nem támadták direkt módon a rabszolgaság intézményét, de a keresztény elvek kárhoztatták, mert minden ember Isten előtti egyenlőségét és a felebaráti szeretetet hirdették. Pál apostol így tanácsolta és intette a rabszolgatartókat: „Ti urak, ami igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy nektek is van Uratok a mennyekben” (Kol. 4:1).
Mivel ugyanakkor idővel számos rabszolgatartó kereszténnyé lett, és felszabadította rabszolgáit, hosszabb távon a kereszténység nagyban hozzájárult a rabszolgaság teljes megszűnéséhez, mintegy belülről bomlasztva fel annak intézményét. Erkölcsi szempontból a császárok kora összességében a hanyatlás időszakaként jellemezhető, egyes császárok alatt mutatkozott csupán fellendülés, a közállapotok bizonyos mértékű javulása.
A „kultúra” (pl. az egyre alacsonyabb rendű igényeket kielégítő színjátszás révén) egyre inkább tömegszórakoztatássá silányult, és népszerűek voltak az erőszakos cirkuszi játékok is. A pogány Róma légkörét összességében az erkölcsi szabadosság és a szilárd etikai mércék hiánya jellemezte.


Filozófiai irányzatok

A római gondolkodók számos, görög eredetű filozófiai irányzat követői voltak (neoplatonikusok, epikureusok, sztoikusok, stb.). Ap. csel. 17. fejezete ezek közül kettőt említ, az epikureusokat és a sztoikusokat. Az epikureusok Epikurosz, illetve tanítványa, Lucretius tanait követték, deisztikus-materialista világnézetet vallottak, azt állítva, hogy az anyag és a lélek is atomok véletlenszerű találkozásából jön létre, és egyikük sem állandó (atomizmus).
Következésképpen tagadtak minden célszerűséget, és azt vallották, hogy a legfőbb jó az élvezetek keresése, nem érzéki értelemben, hanem az érzelmi kielégülést nyújtó cselekedetek formájában. Egy cselekedet annál értékesebb, minél nagyobb lelki gyönyört okoz (az egyik fő „élvezetforrásnak” tartották például a baráti kapcsolatokból származó örömöt), de adott esetben az élvezetektől való tartózkodás okozhatja a legnagyobb gyönyört.

A sztoikus irányzat fő képviselői (az eleai Zénón, később Epiktétosz, utóbbi felszabadított rabszolga volt) ezzel szemben feltételeztek egy értelmes „ősokot”, melyet „logosz”-nak hívtak, és amelyről azt vallották, hogy az élet minden területét az ő akarata irányítja, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy személyes istenben hittek, inkább egyfajta panteisztikus istenfelfogást képviseltek. Legfőbb jóként az ésszerű gondolkodást, legfőbb erényként az önuralmat jelölték meg.
Az ember fő feladata szerintük a rá szabott kötelességek teljesítése, illetve a „felsőbb akarat” zúgolódás nélküli elfogadása (fatalizmus). Nézetük szerint az embernek törekednie kell arra, hogy gondolkodását ne befolyásolják a külső körülmények (akár jók, akár rosszak), tehát a szenvtelen, érzelmektől minél inkább mentes életvitel volt az eszményük.
A sztoicizmus jelentős befolyást gyakorolt a római gondolkodókra (Cicero, Seneca), és a későbbi római császárok között is számos sztoikus volt (pl. Marcus Aurelius). A sztoicizmus a többi pogány filozófiai irányzathoz viszonyítva a legmagasabb szintű erkölcsiséget képviselte, ezért a terjedő kereszténységnek is komoly riválisa volt. A sztoikus és epikureus irányzatok egymással is versengtek az erkölcsi befolyásért.


Vallási irányzatok

A római vallás eredetileg különböző természetistenek kezdetleges imádatából állt, akiknek a megfelelő rítusok elvégzésével igyekeztek elnyerni a jóindulatát (pl. Vesta-kultusz). Később a görög panteon isteneivel is kiegészült a vallási paletta, ezeket az isteneket latin néven, esetleg egy már meglévő római istenséggel azonosítva „fogadták be” (pl. Zeusz-Jupiter, Héra-Juno, Arész-Mars, Aphrodité-Vénusz, Hermész-Mercurius, stb.). Ezeket az isteneket egyre kevésbé vették komolyan, és sorra szatirikus írók célpontjaivá váltak, ugyanakkor egy-egy isten vagy istennő körül helyi kultuszok alakultak ki.
A Biblia ezek közül megemlíti Artemisz (latinul Diána) kultuszát, akinek Efézusban hatalmas szentélye volt. A szentélyhez kegytárgyak árusítása kapcsolódott, mely az ezeket készítő mesterembereknek komoly jövedelmet biztosított. Ap. csel. 19. fejezete ilyen mesteremberek lázadását örökíti meg, akik a kereszténység terjedése révén veszélyeztetve érezték fő bevételi forrásukat, és látható, hogy ezzel valóban sikerült nagy tömeget maguk mögé állítaniuk.

A sokistenhitnél jelentősebb befolyást gyakorolt a császárkultusz, a császárok körül kialakult vallásos jellegű imádat, mely eredetileg spontán jelent meg a pogány hérosz-kultuszok hatására, már a római kort megelőző időkben is: Nagy Sándort és utódait is isteneknek kijáró nevekkel illették már, mint pl. „küriosz” („úr”), vagy „epifánész” („megjelent isten”). Ezt nagyrészt a császárok kezében összpontosuló rendkívüli hatalom is táplálta. A kultusz magában foglalta a császárok képmása előtti áldozást is. A császárkultusz gyökerei már Augustus uralkodása alatt kialakultak, és a későbbi császárok alatt számos új elemmel gazdagodtak:

„Amit Augustus életében elért Rómában, az több volt emberi státusnál, de kevesebb az isteni rangnál. Tehát szükséges volt, hogy végre mégis megkapja az isteni tiszteletet. A hivatalos titulus a caelestes honores volt, amit alkotmányos szempontból nézve csak a szenátus szavazata alapján lehetett megadni.
Augustus halálával, Kr. u. 14-ben ez is megtörtént. Apoteózis révén bekerült a mennyei istenek körébe. Az isteni rangra emelés, ahogyan a görögöknél, úgy Rómában is tiszteletadás volt, hiszen a kultusz a hódolat legmagasabb formája. A szenátus felvette az új istent Róma isteneinek listájára, és elrendelte, hogy Rómában (ahogyan másutt már korábban is) kapjon egy templomot és papokat ...

A császárkultusz formája annak a szervezetnek a természete szerint változott, mely azt gyakorolta, azaz más volt a provinciákban, a szabad városokban, a hivatásos testületekben, a katonai egységeknél és a szabadosok közösségében. Bár az élő császár kultusza a maga templomaival, oltáraival, papságával és áldozataival ellentétben ált maga Róma és a nyugati provinciák hivatalos politikájával, a birodalmi kultuszt különböző módon gyakorolták. Áldozatot mutattak be a császárt kísérő geniusnak vagy a benne élő isteni numennek [mindkettő egyfajta személytelen isteni szellemet jelöl]. Isteni rangra emelték a császári családot, felajánlásokat tettek valamely istenségnek és a császárnak. A császárt különböző istenekkel hozták kapcsolatba, mint akik védik és segítik őt, valamint megszemélyesítették képességeit és jótéteményeit.
Rómában mind Caesarnak, mind Augustusnak volt temploma, melyeket nekik mint Róma isteneinek szenteltek. Caesar templomát Augustus alatt, Kr. e. 29-ben szentelték fel, Augustusnak pedig Caligula uralkodása idején dedikáltak templomot. Hadrianus alatt Rómának és Venusnak (akit Aeneas nemzetsége anyjának tartottak) emeltek egy szentélyt Titus diadalívének közelében. Ez volt az első eset, hogy a városi kultusz - mely korábban a fővárosban a capitoliumi triád, Jupiter, Juno és Minerva tiszteletét jelentette - Venus utódaiként a Caesarokra is irányult.

Rómától távolabb ez az imádat gyorsabban terjedt. Még a nyugati területen is emeltek sacerdos [felszentelt pap] által kiszolgált oltárokat Roma et Augustus tiszteletére, Tiberius uralkodásától kezdve pedig az isteni Augustusnak szentelt templomokat is építettek, ahol flamenek [felszentelt papok másik elnevezése] teljesítettek szolgálatot. A Rómának és a császárnak emelt templomokat általában a provinciák központjaiban építették fel, a provinciák fővárosában, ahol a gyűlés ... ült össze, a keleti területeken pedig más városokban is. Az isteni tisztelet (mely hellenisztikus alapokon nyugodott) magában foglalta a néhány istennel való azonosítást, régi ünnepek új elnevezését, áldozatok bemutatását, szobrok állítását a templomokban és más helyeken, templomok építését, játékok bevezetését, a hónapok jótevők utáni elnevezését és még sok mindent.

A császárkultusz erejét és népszerűségét bizonyítja az a számos magántársaság, mely a császárt tartotta védelmezőjének a hagyományos istenek helyett. A vallásos tisztelet mértékét mutatja, hogy néhány helyen bizonyos misztériumok is a császárkultusz részét képezték. A császárkultusz oly erősen kötődött a monarchiához, hogy a keresztény császárok sem tudták megszüntetni szokásait, a leborulást, a tiszteletadást, valamint a birodalmi jelvények és szobrok tiszteletét.” (Ferguson, i.m. 179-181. o.)

A császárok kezdetben nem követelték meg kifejezetten a vallásos imádatot, bár nem is utasították kifejezetten vissza, és többé-kevésbé mindegyik I. századi császár támogatta a korábban elhunyt császár kultuszát. Az I. században két kivétel volt ez alól. (Neróval, az első keresztényüldöző császárral együtt három, ő ugyan nem követelte meg hivatalosan, kultusz- szerűen saját képmásának imádását, azonban uralkodásán más formában végigvonul az önistenítés.)
Az egyik ilyen császár Caligula (i.sz. 37-41), aki istennek nyilvánította magát, és megkövetelte képmásának imádását. Ezt az alexandriai zsidók körében is érvényesíteni akarta, sőt a jeruzsálemi templomban is fel akarta állíttatni szobrát, ami bizonyosan kiváltotta volna a zsidók lázadását, ha a császárt i.sz. 41-ben nem gyilkolják meg:

„A zsidó mentalitást nem ismerő Caligulának 40-ben az az őrült ötlete támadt, hogy elrendelje: állítsák fel szobrát a jeruzsálemi templomban ... Elküldte Petroniust, Szíria kormányzóját két légió kíséretében, hogy szerezzen érvényt a rendeletnek ... Agrippa közbenjárt, és rávette Caligulát, hogy ha eddig nem állították fel a szobrot, akkor ne is próbálkozzanak vele. Petronius azonban már megírta a császárnak, hogy lehetetlen teljesítenie a parancsot a zsidó nép kiirtása nélkül. Erre a fegyelemsértésre Caligula megparancsolta Petroniusnak, hogy legyen öngyilkos. Ám a széljárásnak köszönhetően az a hajó, mely a Caligula Rómában történt meggyilkolásáról szóló hírt hozta, huszonhét nappal hamarabb érte el a szír partokat, mint az öngyilkosságot elrendelő parancs.” (Ferguson, i.m. 354-355. o.)

A másik, önmagának nyíltan istennek kijáró tiszteletet megkövetelő császár Domitianus (i.sz. 81-96) volt, aki önmagát „istennek és úrnak” („dominus et deus”) nyilvánította, és későbbi feljegyzések szerint üldözte is az ezt elutasító keresztényeket. A római császárok később tudatosan is felhasználták a császárkultuszt a birodalom egységének megőrzésére, és a későbbiekben a keresztények üldözésének egyik fő kiváltó oka a császárnak való áldozás elutasítása volt.
Mivel a császárkultusz alapvetően személytelen volt, sokan egy személyesebb jellegű, lelki közösséget is lehetővé tevő vallásra vágytak, ezért egyre népszerűbbek lettek a birodalom területén a keletről „importált” misztériumvallások, melyek egy-egy istenség körül csoportosultak (az ázsiai Kübelé „földanya” kultusza, az egyiptomi eredetű Ozirisz- és Ízisz- kultusz, valamint a perzsa Mithrász napisten kultusza). Ezek a vallások bonyolult beavatási szertartásokat tartalmaztak, melyek az istenséggel való misztikus közösség elérését szolgálták, a beavatottak pedig „testvéri közösséget” alkottak. E kultuszok részben nyilvánosak, részben titkosak voltak, és egyre több hívet szereztek maguknak, ezért a császárok, bár nem igazán jó szemmel tekintettek rájuk, általában megtűrték őket.

A fentieken túlmenően elterjedtek voltak a birodalomban az okkultizmus különböző formái, például az ördögűzés (exorcizmus), melyet pogányok és zsidók egyaránt gyakoroltak (a farizeusok is foglalkoztak az ördögűzés egyik formájával), később pedig már Krisztus nevét is „segítségül hívták” az ördögűzők varázsigéikben.
Ap. csel. több helyen is megemlíti az ördögűzőket, akik az apostolok munkáját is károsan befolyásolták, ezért többször határozottan meg kellett róni őket, egyes esetekben pedig maguk lepleződtek le, amikor a valódi isteni csodák folytán „tudományuk” hiteltelenné lett ( Ap. csel. 19:13-17).

Az ördögűző rigmusok eszmeileg vegyülékes természetére jó példa az alábbi fennmaradt szöveg:

„Egy híres bűbáj démonok kiűzésére. A könyörgést a megszállott feje felett kell elmondani. Tégy elé olajágakat, és állj mögé ezeket a szavakat mondva: Üdvöz légy Ábrahám szelleme; üdvöz légy Izsák szelleme; üdvöz légy Jákób szelleme. Jézus Krisztus, a szent, a szellem ... (ezután jelentéktelen szavak következnek). Űzd ki a démont az emberből, míg a Sátán tisztátalan démona el nem menekül előled. Felszólítlak téged, ó démon, akárki vagy, távozz X. Y.-ból, egyszerre, hirtelen, most! Jöjj elő, ó démon, mert megláncollak téged nagyon erős láncokkal, amelyekből nem szabadulsz, és átadlak a fekete káosznak végső pusztulásra.”
(George Milligan, Selection from the Greek Papyri, Cambridge: The University Press, 1910. Idézi: Merrill C. Tenney: Újszövetségi bevezető, KIA, Budapest, 1997, 88-89. o.)

Az ördögűzésen kívül elterjedt és népszerű okkult tan volt az asztrológia, mely a bolygók állásából vélte kiolvasni a jövő várható eseményeit. Ez a pogány világban általános volt, és a római császárok is alkalmaztak asztrológusokat, már Augustus is, de különösen Tiberius, aki élete vége felé teljes búskomorságba merült az asztrológusok jóslatai hatására. Az asztrológia a zsidóságot sem hagyta teljesen érintetlenül, egyedül a kereszténység volt mentes tőle, mert az őskeresztények határozottan elutasították.
A hellenizmus öröksége - A Római Birodalomban fontos egységesítő erőt képviselt a hellén kultúra, mely különösen a korábban Nagy Sándor és a helyébe lépő diadokhoszok uralma alatt álló keleti területeken éreztette hatását, de befolyása a birodalom teljes területére kihatott:

„A Földközi-tenger medencéje a maga gazdag tagozódásé, s biztos öblöket nyitó partjaival, összekötő híd pilléreiként a tengerből kiemelkedő szigeteivel az apostol idejében egységes kultúrát mutatott. A hellenizmus még mélyebb egységet jelentett a birodalomnak, mint a politikai, adminisztratív és gazdasági egység. A hellenizmus Róma számára örökség volt, nem ő teremtette meg. Azt a civilizációt értjük alatta, amit a régi Görögország hozott létre, és Nagy Sándor hadjárataival indult diadalútjára, s kiterjeszkedett a Földközi-tenger partjain körös-körül. A hellenista kultúra a művészetekben, irodalomban, filozófiában, vallásban, erkölcsökben és szokásokban fejeződött ki. Áthatotta a polgári intézményeket, és a mindennapi élet cselekedeteit is inspirálta.
A hellenizmus nyelve és lelke elhatott messze keletre Szíriáig és Palesztináig. Különösen a városok álltak nyelvük, de főképpen kultúrájuk tekintetében a görög-római művelődés befolyása alatt. A városoktól távol eső vidékek eléggé ellenálltak ennek a szellemnek. Likaónia fennsíkján Pál a helyi dialektust hallotta. Egyébként mindenütt beszélték a görög nyelvet az ún. koiné dialektusban (az újszövetség is ezen a nyelven, ebben a dialektusban íródott). Így azután a görög nyelv ismeretével be lehetett járni a világot Szíria fővárosától, Antióchiától Rómáig. Görög nyelven lehetett írni a kelta Galáciában éppúgy, mint a rómaiakhoz.

A városok lakói között a görög volt az érintkezés nyelve. Megjegyezzük, hogy ez már nem a klasszikus hellenizmus volt, hanem nevelés által lehetett megszerezni. Aki ilyen értelemben kapott nevelést, polgári, intellektuális, erkölcsi, vallási téren, az „hellén” lett, és nem „barbár”.. Akár régi, akár új volt is a gyökere, a hellenizmus mélyen átjárta és egy bizonyos jelleget adott a társadalomnak.
A görög társadalmi rend alapformája a „polisz”, a városállam volt. Ez olvasztotta magába a családi és közösségi kultuszokat. Az egyén egy valláshoz tartozott, vérségi vagy vallási kapcsolat révén, s ugyanahhoz a kultuszhoz, istenekhez, rítusokhoz kapcsolódott. A vallásnak a görög államokban nem volt a várostól független vagy attól függetleníthető társadalmi szerkezete.
Róma ismerte ezt az elvet és a városi szervezetet, és nem változtatott rajta. Meghagyta a közösségi keretet, ami a városnak egy bizonyos autonómiát biztosított. A hellenista városok mindig féltékenyen védték is jogaikat.” (Gyürki László: Szent Pál apostol útjain, Ecclesia, 1978, 22-24. o.)

Ez az egységes kultúra sokban megkönnyítette a kereszténység terjedését is, elsősorban a görög nyelv általános ismerete révén. Az apostolok történetéről szóló beszámolókban ugyanakkor találkozhatunk olyan esetekkel is, amikor a helyi lakosság éppen az adott város kultuszának megsértésére hivatkozott, amikor akadályozni próbálta tevékenységüket (Ap. csel. 16:19-21; 19:23-40).