logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Jakab mártírhalála és Péter kiszabadulása Heródes börtönéből

Ap. csel. 12. fej.

Az apostolok missziómunkája nyomán az üldözések egyre hevesebbé váltak. I. Heródes Agrippa személyében megjelent az első uralkodó, aki kezet emelt a keresztényekre. Eddig ugyanis minden üldözést a Szanhedrin kezdeményezett. Agrippa prozelita volt, aki mindent megtett azért, hogy a zsidók kegyébe férkőzzék, és ez vezette arra, hogy Jakab apostol kivégzésével „példát statuáljon”. Az apostol kivégzése valószínűleg nem elégítette ki teljesen a zsidókat, hanem vérszemet kapva Péter nyilvános kivégzését követelték, ezért Agrippa őt is bebörtönöztette, a keresztény hívők pedig hogy buzgón imádkoztak szabadulásáért.
A Péter szabadulásáról szóló elbeszélés figyelemre méltó mozzanatai a következők:

- Péter a tervezett kivégzés előestéjén békésen aludt, mivel Istennel való kapcsolata teljesen rendezett volt, teljesen rábízta magát.

- Ez volt a második alkalom, hogy egyértelmű isteni közbeavatkozás szabadította meg az apostolt, ami egyértelművé tette, hogy Isten hatalma nagyobb, mint a zsidó vezetőké, beleértve Heródest is. A szabadulás még figyelemreméltóbb volt, mint az, amelyet az 5. fejezet örökít meg, mert ezúttal Heródes szigorú biztonsági intézkedésekkel gondoskodott Péter őrzéséről.

- Feltűnő és jellegzetesen emberi mozzanat, hogy az imádkozó gyülekezet „megzavarodottnak” tartotta a Péter érkezését bejelentő szolgálóleányt, annyira hihetetlen volt a döbbenetes szabadítás, holott éppen ezért imádkoztak. Ez a tapasztalat azonban hatalmas megerősítést jelentett további tevékenységüket illetően.

- Lukács röviden megemlékezik I. Heródes Agrippa haláláról is, amivel találóan jellemzi az uralkodót. Már Jakab kivégzése és Péter bebörtönzése is azt bizonyította, hogy elődjéhez, Heródes Antipászhoz hasonlóan fontosabbnak tartotta a népszerűség keresését az elveknél. További cselekedetei csak megerősítik ezt a jellemrajzot, hiszen az üres cellának el kellett volna gondolkodtatnia őt, azonban ehelyett az őrök kivégzését rendeli el. Végül a tírusiakkal és sidoniakkal tartott megbékélési ünnepségen elfogadta, hogy a tömeg istenként tisztelje, mellyel végleg átlépett egy erkölcsi határvonalat. Az ószövetségi vallás ismerete ellenére tette ezt. Életének vége arról tanúskodik, hogy a népszerűség hajszolása könnyen önistenítéshez vezethet.

Josephus Flavius a megörökíti I. Heródes Agrippa i.sz. 44-ben bekövetkezett halálát a Zsidók története (lat. Antiquitates) c. művében. Feltűnő az egyezés Lukács beszámolója és a történetírói feljegyzés között, ami aláhúzza a feljegyzés történelmi hitelességét

„Agrippa már három éve uralkodott egész Judeában, amikor egyszer Caesareába ment, amelynek régebben Straton-tornya volt a neve. Ott a császár tiszteletére játékokat rendezett, mert tudta, hogy éppen ünnepséget tartanak a császár üdvéért. Az ünnepségekre az egész tartományból rengeteg tekintélyes és magas rangú ember sereglett össze.
A második napon Agrippa már korán reggel a színházba ment, csodálatos művészettel szőtt színezüst ruhában. A felkelő nap sugaraiban káprázatos fényben csillant meg az ezüst, és úgy elvakított mindenkit, hogy kénytelenek voltak borzongva elfordulni. A hízelgők hamarosan mindenfelől örömkiáltásokkal köszöntötték, istennek nevezték és kérték, árassza rájuk kegyeit, hiszen ha eddig emberként tisztelték, a jövőben istenként akarják imádni.
A király ezt egészen természetesnek találta és nem utasította vissza istenkáromló hízelkedéseiket. Mikor azonban kisvártatva felpillantott, látta, hogy a feje fölött valami kötélen bagoly ül s rögtön felismerte a vészmadarat, amely valamikor szerencséjének, most pedig közeli halálnak a hírnöke volt. Ezért igen nagy keserűség fogta el. Nyomban szörnyű fájdalom kínozta altestét, és már kezdettől fogva irtózatosan meggyötörte. Ekkor felugrott és így szólt főembereihez: »Íme én, a ti istenetek, most kénytelen-kelletlen meghalok, és a végzet meghazudtolja a ti hízelkedő szavaitokat.
Halhatatlannak neveztetek engem, pedig a halál máris elragad. De el kell viselnem sorsomat, Isten akarata szerint; hiszen nem nyomorult sorsban, hanem királyi pompában éltem.« Még beszélt, amikor máris elviselhetetlenné fokozódtak fájdalmai, tehát gyorsan visszavitték palotájába, és hamarosan mindenfelé híre futott, hogy a király haldoklik. A nép az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt, ősi szokás szerint, azonnal leborult a szőnyegekre, hogy imádkozzék Istenhez a király gyógyulásáért, és mindenütt felhangzott a sírás és jajveszékelés.
A király az egyik emeleti szobában volt, és onnan láthatta, hogy a nép a földön fekszik; erre maga sem tudta visszafojtani könnyeit. Még öt napig szenvedte a kínokat belső részeiben, míg végre meghalt, életének ötvennegyedik, uralkodásának hetedik esztendejében." (Josephus Flavius: A zsidók története, Budapest, 1966, 471-472. o.).


Takács Szabolcs - A megváltás története - Az apostoli kor