Ap. csel. 12. fej.

Az apostolok missziómunkája nyomán az üldözések egyre hevesebbé váltak. I. Heródes Agrippa személyében megjelent az első uralkodó, aki kezet emelt a keresztényekre. Eddig ugyanis minden üldözést a Szanhedrin kezdeményezett. Agrippa prozelita volt, aki mindent megtett azért, hogy a zsidók kegyébe férkőzzék, és ez vezette arra, hogy Jakab apostol kivégzésével „példát statuáljon”. Az apostol kivégzése valószínűleg nem elégítette ki teljesen a zsidókat, hanem vérszemet kapva Péter nyilvános kivégzését követelték, ezért Agrippa őt is bebörtönöztette, a keresztény hívők pedig hogy buzgón imádkoztak szabadulásáért.
A Péter szabadulásáról szóló elbeszélés figyelemre méltó mozzanatai a következők:

- Péter a tervezett kivégzés előestéjén békésen aludt, mivel Istennel való kapcsolata teljesen rendezett volt, teljesen rábízta magát.

- Ez volt a második alkalom, hogy egyértelmű isteni közbeavatkozás szabadította meg az apostolt, ami egyértelművé tette, hogy Isten hatalma nagyobb, mint a zsidó vezetőké, beleértve Heródest is. A szabadulás még figyelemreméltóbb volt, mint az, amelyet az 5. fejezet örökít meg, mert ezúttal Heródes szigorú biztonsági intézkedésekkel gondoskodott Péter őrzéséről.

- Feltűnő és jellegzetesen emberi mozzanat, hogy az imádkozó gyülekezet „megzavarodottnak” tartotta a Péter érkezését bejelentő szolgálóleányt, annyira hihetetlen volt a döbbenetes szabadítás, holott éppen ezért imádkoztak. Ez a tapasztalat azonban hatalmas megerősítést jelentett további tevékenységüket illetően.

- Lukács röviden megemlékezik I. Heródes Agrippa haláláról is, amivel találóan jellemzi az uralkodót. Már Jakab kivégzése és Péter bebörtönzése is azt bizonyította, hogy elődjéhez, Heródes Antipászhoz hasonlóan fontosabbnak tartotta a népszerűség keresését az elveknél. További cselekedetei csak megerősítik ezt a jellemrajzot, hiszen az üres cellának el kellett volna gondolkodtatnia őt, azonban ehelyett az őrök kivégzését rendeli el. Végül a tírusiakkal és sidoniakkal tartott megbékélési ünnepségen elfogadta, hogy a tömeg istenként tisztelje, mellyel végleg átlépett egy erkölcsi határvonalat. Az ószövetségi vallás ismerete ellenére tette ezt. Életének vége arról tanúskodik, hogy a népszerűség hajszolása könnyen önistenítéshez vezethet.

Josephus Flavius a megörökíti I. Heródes Agrippa i.sz. 44-ben bekövetkezett halálát a Zsidók története (lat. Antiquitates) c. művében. Feltűnő az egyezés Lukács beszámolója és a történetírói feljegyzés között, ami aláhúzza a feljegyzés történelmi hitelességét

„Agrippa már három éve uralkodott egész Judeában, amikor egyszer Caesareába ment, amelynek régebben Straton-tornya volt a neve. Ott a császár tiszteletére játékokat rendezett, mert tudta, hogy éppen ünnepséget tartanak a császár üdvéért. Az ünnepségekre az egész tartományból rengeteg tekintélyes és magas rangú ember sereglett össze.
A második napon Agrippa már korán reggel a színházba ment, csodálatos művészettel szőtt színezüst ruhában. A felkelő nap sugaraiban káprázatos fényben csillant meg az ezüst, és úgy elvakított mindenkit, hogy kénytelenek voltak borzongva elfordulni. A hízelgők hamarosan mindenfelől örömkiáltásokkal köszöntötték, istennek nevezték és kérték, árassza rájuk kegyeit, hiszen ha eddig emberként tisztelték, a jövőben istenként akarják imádni.
A király ezt egészen természetesnek találta és nem utasította vissza istenkáromló hízelkedéseiket. Mikor azonban kisvártatva felpillantott, látta, hogy a feje fölött valami kötélen bagoly ül s rögtön felismerte a vészmadarat, amely valamikor szerencséjének, most pedig közeli halálnak a hírnöke volt. Ezért igen nagy keserűség fogta el. Nyomban szörnyű fájdalom kínozta altestét, és már kezdettől fogva irtózatosan meggyötörte. Ekkor felugrott és így szólt főembereihez: »Íme én, a ti istenetek, most kénytelen-kelletlen meghalok, és a végzet meghazudtolja a ti hízelkedő szavaitokat.
Halhatatlannak neveztetek engem, pedig a halál máris elragad. De el kell viselnem sorsomat, Isten akarata szerint; hiszen nem nyomorult sorsban, hanem királyi pompában éltem.« Még beszélt, amikor máris elviselhetetlenné fokozódtak fájdalmai, tehát gyorsan visszavitték palotájába, és hamarosan mindenfelé híre futott, hogy a király haldoklik. A nép az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt, ősi szokás szerint, azonnal leborult a szőnyegekre, hogy imádkozzék Istenhez a király gyógyulásáért, és mindenütt felhangzott a sírás és jajveszékelés.
A király az egyik emeleti szobában volt, és onnan láthatta, hogy a nép a földön fekszik; erre maga sem tudta visszafojtani könnyeit. Még öt napig szenvedte a kínokat belső részeiben, míg végre meghalt, életének ötvennegyedik, uralkodásának hetedik esztendejében." (Josephus Flavius: A zsidók története, Budapest, 1966, 471-472. o.).