Az egyház terjeszkedését még egy olyan korai szerző is a valószínűtlen események különleges láncolatának találta, mint az Apostolok cselekedeteinek írója (valószínűleg 80 körül). A szokásos várakozások szerint semmi sem lehetett valószínűtlenebb. Furcsa egybeesések hosszú sorának tűnt, amelyben az emberi szándékok alárendelt szerepet játszottak, és csak a hit ismerhette fel a bölcs gondviselés csöndes ténykedését.

Kelszosz, a pogány író (valószínűleg 180 körül) a külső szemlélő ellenségességével, hidegségével nézte az eseményeket. Bírálta a keresztényeknek mint társadalmi csoportnak az összefogottságát és összetartását: ezekben látta erejük legfőbb forrását. Nézete szerint azonban ez az összetartó erő nem belső elv következménye, hanem pusztán az üldöztetés eredménye:
„Annál inkább csodáljuk egyetértésüket, minél inkább bebizonyosodik, hogy minden összetartó erőt nélkülöz. Szilárd alapul szolgál nekik azonban az egységhez a szakadárság, az általa elérhető nyereség és a kívülállóktól való félelem - ezek a tényezők erősítik hitüket”

A keresztények kiváltotta ellenállás mindenképpen fontos tényező lehet összetartásuk kialakulásában, bár természetesen túl egyszerű lenne társadalmi mozgalmukat a társadalomból való kirekesztés valamiféle belső ellensúlyozásával magyarázni. Kelszosz azt is tudta, hogy a keresztények titokban végezték istentiszteleteiket, mivel féltek az elfogatás- tói.
A nyilvánosság veszélyes volt, és néha egy korty nem megfelelően felhígított eukharisztikus bor illata is árulkodó lehetett. Az első templomok egyszerűen magánházak voltak, amelyeket a gyülekezet növekedésével belül fokozatosan átalakítottak. Csak a IV. században mutatkozott meg „nyilvános" építészeti stílusuk, és lettek felismerhetők. Ennek ellenére képzelődés volna azt gondolni, hogy az üldözés kényszerítette le az egyházat a katakombákba, ahol a szentségeket a világtól elszakadva lehetett ünnepelni.
A keresztényüldözés ahelyett, hogy a föld alá kényszerítette volna az egyházat, éppen ellenkező hatású volt. Amikor egy kormányzó a II. században üldözni kezdte a keresztényeket Kis-Ázsiában, a térség teljes keresztény közössége felvonult a háza előtt, hogy hitét kinyilvánítsa és az igazságtalanság elleni tiltakozzon. A keresztények mint közösség kezdettől fogva rendkívül érzékenyek voltak a külvilág véleményére. Két ellenséget kellett legyőzniük: az előítéleteket és a téves információkat.

A megtérés indítékai kétségtelenül éppoly változatosak voltak, mint manapság. Az erkölcstelenséggel gyanúsított titokzatos szekta iránti kíváncsiság, egy vértanú halálának látványa, egy egyszerű baráti kapcsolat: mindezek további érdeklődésre adtak okot. Mélyebb szinten a keresztény evangélium a Krisztusban megnyilvánuló isteni kegyelemről beszélt, a bűnök megbocsátását és a gonosz erők legyőzését hirdette a beteg léleknek, amely belefáradt az életbe, de félt a haláltól, és a halhatatlanság biztosítékát, a biztonságot és szabadságot kereste abban a világban, ahol az egyénnek nem volt más választása, mint hogy alárendelte magát sorsának.
A keresztségi fogadalomba foglalt feltételek ezek: a bűn és minden démoni hatalommal, bálvánnyal, asztrológiával és mágiával kapcsolatos dolog elutasítása; és az Istenbe, az Atyába, Krisztus életének, halálának és feltámadásának megváltó cselekedeteibe és az egyházban tevékeny Szent- lélekbe vetett hit kinyilvánítása.
Bár valószínűtlen, hogy minden megtérő beteg léleknek tekintette magát (talán viszonylag kevesen jutottak el a kereszténységhez vétkek és könnyek által, és semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy ebben a korban erősebben nyugtalanították szorongások az embereket, mint más korokban), a keresztség és a szent étkezéshez járulás lehetősége szakítást jelentett a múlttal, és olyan kegyelmi ajándék volt, amely révén az egyén eleget tudott tenni a lelkiismerete által felismert ideáloknak és erkölcsi parancsoknak. Egyszóval a kereszténység konkrét választ adott az embereknek az igaz boldogság kérdésére - amin többet értünk, mint puszta boldogság- érzést.
Az ókori sztoicizmus - melynek kiemelkedő példái az arisztokrata Seneca, a rabszolga Epiktétosz művei és Marcus Aurelius császár kimondottan egyéni, önelemző, töprengő írásai - azt tanította, hogy a boldogságot a megkaphatatlan és meg- tarthatatlan dolgok utáni vágyakozás elnyomásával lehet elérni: „A külvilág rendetlensége és a testi betegség elől vonulj vissza önmagadba/ és ott találd meg Istent”
A sztoikus lélek büszkén, egyenesen és szenvtelenül állt a bajok tengerében. A keresztények sok rokon vonást láttak a sztoikus etikában („Seneca gyakran úgy beszél, mint egy keresztény" ~ jegyezte meg Tertullianus), és nem akarták tagadni, hogy adósai a sztoicizmus bölcsességének. Az eltérés egyrészt abban állt, hogy a keresztényeknél az isteni kegyelem volt a hangsúlyos, lehetővé téve a keresztény életet, másrészt abban, hogy az embereknek Isten szeretetére (nem az egyén önbecsülésére) és embertársaik tevékeny szeretetére kell törekedniük.

A cselekvő szeretet volt a kereszténység sikerének talán legnyomósabb oka. A pogányok nem ironikusan jegyezték meg: „Nézzétek, hogy szeretik egymást a keresztények!" (Tertullianus jegyezte fel.) A keresztény szeretet a szegények, özvegyek és árvák gondozásában, a bebörtönzött vagy a bányákban halálra dolgoztatott testvérek meglátogatásában és a szerencsétlenségek idején - éhínség, földrengés, járványok vagy háborúk alatt - a szociális támogatásban nyilvánult meg.
A közösség még egy sajátos módon szolgálta a szegény testvéreket (a zsinagóga példáját követve): gondoskodott temetésükről. A II. század második felében az egyházközségek kezdtek temetkezési helyeket szerezni tagjaik részére, legalábbis Rómában és Karthágóban. Az egyik legrégibb ilyen hely Rómától délre található, a Via Appián, egy Catacumbas nevű helyen; innen kapták a földalatti folyosókban levő temetők a katakomba nevet.

A szeretet egyik különösen fontos megnyilvánulása volt az utazók vendéglátása: a keresztény testvérnek csak hitéről kellett bizonyságot tennie, és rögtön akár három éjszakára is szállást kapott minden további kérdezősködés nélkül. Elsődlegesen a püspök feladata volt az efféle vendéglátás, különösen a vándormisszionáriusok esetében. Ennek megfelelően a püspök kezelte az egyházközség bevételeit is.
A papság járandóságát eleinte osztalékrendszer alapján fizették (Karthágóban Ciprián idejében havonta); a stabil jövedelmek csak jóval később váltak lehetővé, miután az alapítványok megerősödtek az egyházközségekben. Az egyes egyházközségek az adott igények szerint, más-más arányban osztották el pénzüket.

Rómában az V. században a bevétel egynegyede a püspököt illette, míg a maradék háromnegyed egyenlő arányban a többi papnak, a hivatalos jegyzékben szereplő betegeknek, szegényeknek jutott, illetve az egyházi épületek karbantartását szolgálta. Az egyházközségek anyagi függetlensége miatt a vidéki papokat rosszul fizették, míg a nagyvárosokban vagy a népszerű kegyhelyeken élő papok jómódúak voltak.
Mindig elismerték, hogy az egyházi kincstárnak elsődlegesen a szegények szükségleteiről kell gondoskodnia, és általában visszatetszést keltett, ha egy püspök a pompára vagy díszes templomokra költött; mindenesetre Konstantin előtt szóba sem jöttek efféle cifraságok. Az alamizsnaosztással nyilvánvalóan vissza lehetett élni.

A Didakhé szerzője már az I. században figyelmeztetett, hogy a hamis testvérek kizsákmányolhatják a közösséget. Szamoszatai Lukianosz, a pogány szatíraíró élénk és kegyetlen képet festett arról (170 körül), hogyan lett egy Proteus Peregrinus nevű sarlatán (akiről más II. századi pogányok kedvezőbben írtak) igen világi okoknál fogva keresztény, hogyan emelkedett püspöki rangra, majd miként záratta börtönbe Szíria kormányzója; de kihasználván egy nemes hitvalló egyháza iránti odaadását, még kiszabadulása és következő kalandja előtt nagy-nagy haszonra tett szert.
Lukianosz rossz véleménnyel volt az emberi fajról, a kereszténységet pedig csak az emberi esztelenség és ostobaság újabb bizonyítékának tekintette. De azt is tudta, hogy a keresztények hihetetlenül bőkezűek, és inkább adakoznak, mint az adományok élvezőit vizsgálgatják.

Aromái egyház pénzforrásai 251-re olyan mértékben megnőttek, hogy a közös kasszából nemcsak a püspököt, 46 presbitert, 7 diakónust, 7 aldiakónust, 42 akolitust és 52 ördögűzőt, lektort és ajtónállót támogattak, hanem több mint 1500 özvegyet és szükséget szenvedő személyt, akiket mind „az Ur kegyelme és jósága táplált". Ugyanez a közösség híres volt arról is, hogy bőkezű volt a III. századi válság során a barbár betörés pusztításától sújtott, kevésbé tehetős keresztényekkel.
A Decius-féle keresztényüldözés (250) miatt több püspök menekült Rómába, mivel a hatalmas városban el tudtak rejtőzni, és számíthattak a római egyház pénztámogatására. De az alamizsnaosztás nem csak a hívőkre terjedt ki. Az egyház segítségnyújtása nélkülözhetetlen volt abban a világban, ahol - eltekintve a II. század egy időszakától és később Julianus Apostata azon próbálkozásától, hogy összehangolja az egyház ideáljait a pogánysággal - a hatalom nem is gondolt általános szociális jóléti program megvalósítására.

Tekintettel a kereszténység illegális voltára, az egyháznak nem lehetett szerzett vagyona. AIV. század elején azonban, sőt talán már Gallienus 260-ban kiadott türelmi rendeletével lehetővé vált a pénz és a földtulajdon egyházra való hagyományozása. Konstantin 321-es törvénye engedélyezi az ilyen végrendeleteket, feltételezvén, hogy ekkor már születtek ilyenek, és tán néhány esetben kétségbe vonták ezek érvényességét. E törvény következtében nagymértékben nőtt az egyházak alapítványi jövedelme.
A IV. század végére Kis-Ázsiában és Szíriában általánossá vált, hogy az emberek vagyonuk egy meghatározott részét (gyakran egyharmadát) az egyházra hagyták; nyugaton az egyház számára elkülönített részt úgy tekintették, mint egy újabb gyermekét, tehát a nyugati szokás jobban figyelembe vette a család szükségleteit. Salvianus, Massilia presbitere (400-480) szokatlan álláspontot képviselt. Mivel a barbár betörések alatt roppant ínséget tapasztalt, elítélte az örökölt vagyont, és azt tanította, hogy ha valaki bármit is a családjára hagy, azzal örök érdekeinek árt.

A kereszténység különösen népszerű volt a nők között, gyakran a feleségek közvetítették a társadalom felsőbb osztályaiba. A keresztények hittek a nők és férfiak Isten előtti egyenlőségében, és olyan parancsokat találtak az Újszövetségben, hogy a férj olyan figyelemmel, szeretettel bánjon feleségével, mint amilyen figyelmet, szeretetet Krisztus tanúsít egyháza iránt.
A házasság szentségéről szóló keresztény tanítás erős védelmet nyújtott a férjes asszonyoknak. A keresztény szexuális etika abban tért el a pogány társadalom szokásos normáitól, hogy a férj csapodárságát ugyanannyira súlyos hitszegésnek tartotta, mint a feleség hűtlenségét. Az apostol tanítását, mely szerint Krisztusban nincs se férfi, se nő (Gál 3,28), nem tekintették politikai emancipációs programnak, ez az ókorban elképzelhetetlen volt. A nő társadalmi szerepe továbbra is az otthonteremtő feleség szerepe maradt. Ugyanakkor a kereszténység minden más vallásnál határozottabban túllépett a megszokott társadalmi mintákon, és egészen kivételes módon hangsúlyozta az egyén erkölcsi döntésével járó felelősség gondolatát.

A kereszténység nem hirdette sem a nők, sem a rabszolgák egyenjogúságát, de sokat javított otthoni helyzetükön azzal a tanításával, mely szerint mindenki Isten képmására teremtetett, és Krisztus mindenkit megváltott; ezért velük is kiváló tisztelettel kell bánni. Az egyház nem politikai közömbösségből kezelte konzervatívan a rabszolgaság intézményét, hanem az állam és a törvény tisztelete miatt, ahogy az a Rómaiaknak írt levél 13. fejezetében olvasható. Gonosz dolognak tartották, hogy egyik ember a másik tulajdona lehet, ugyanis a bűnbeesés következményének tekintették, ami Ádám óta meghatározza az emberiség helyzetét. Szent Pál szerint a rabszolgaság olyan, mint a vegyes házasság, amelyben a keresztény fél nem kezdeményezheti a válást (lKor 7,17-24).

Amikor Szent Pál megírta elmésséget és komolyságot egyesítő, kiváló levelét, amellyel hazaküldi barátainak, Philemónnak, Apphiának és Archippusnak Onesimust, a (talán szökött) rabszolgát, nem követelte, hogy keresztény elvből szabadítsák fel - bár ebben az esetben Pál kétségkívül ezt remélte, megteszik „az evangélium kedvéért". A rabszolga felszabadítása „jó cselekedetnek" számított; a szegényebb háztartások rabszolgáit az egyház kincstárának segítségével szabadították fel, csakúgy, mint a hadifogolyból rabszolgává lett embereket.
A keresztény rabszolgatartók a püspök jelenlétében ünnepélyesen megerősítették szándékukat - ezt a gyakorlatot Konstantin úgy szilárdította meg, hogy a szertartásnak ugyanolyan jogi érvényt adott, mint az elöljáró előtt végrehajtott hivatalos felszabadításnak. Az egyházban a gazdák és a rabszolgák testvérek voltak. Több felszabadított rabszolgából lett püspök, így például Callixtus Rómában, a III. században.

A IV. század vége felé az állami törvényhozás védeni kezdte a tulajdonjogokat, mégpedig úgy, hogy megtiltotta a rabszolgák engedély vagy a tulajdonosnak járó kárpótlás nélküli felszabadítását. Míg a római jog szerint a rabszolgák nem köthettek törvényes házasságot, az egyház a rabszolgák és szabadok közötti házasságot felbonthatatlannak tekintette.
A rabszolgaság intézménye elleni tiltakozás a IV. században jelent meg, amikor a keresztények már hatást gyakorolhattak a társadalompolitikára. Ekkorra azonban a hagyatékok révén az egyház tekintélyes földbirtokossá vált, de a papság járandóságának fizetése szempontjából az adományoktól függött, tehát túl gyenge pozícióban volt gazdasági változtatások kezdeményezéséhez. A tiltakozások erőtlenek voltak, és ahhoz későn történtek, hogy forradalmasítsák az ókori világ gazdaságát, inkább csak körvonalazták a jövő teendőit.