A gnosztikus eretnekek a platonizmus elveire támaszkodtak, hogy igazolják azon tanításukat, mely szerint a kiválasztott lelket meg kell szabadítani az anyagi világban levő gonosztól, hogy igazi otthonába menekülhessen, és üdvözítő látásban részesülhessen. A teremtett rendről vallott mélységesen pesszimista elképzelésüket némileg kifogásolható módon alakították ki Platón szövege alapján, de érvelésük eléggé hihető volt ahhoz, hogy hatásos legyen.
A gnosztikusoknak a pogány filozófiára való támaszkodása elriasztotta a filozófia tanulmányozásától azokat, akik a gnoszticizmustól mint az igazság meghamisításától féltek. A filozófia egyre inkább az eretnekség szülőanyjának tűnt. A lugdumuni Iréneusz szerint a gnoszticizmus a pogány spekulációk zavaros gyűjteménye, különböző filozófusoktól átvett gondolatokkal feldíszített, észellenes álmitológia.
Az Iréneusz után fellépő eretnekellenes író, Hippolütosz fejében különös módon keveredett a tudományosság és az ostobaság; hosszú cáfolatot írt a szektákkal kapcsolatban, abból a feltételezésből kiindulva, hogy minden szekta valamelyik pogány filozófus elvei alapján hamisította meg a hiteles evangéliumot; így mellesleg több töredéket megőrzött klasszikus filozófusoktól - mint például Hérakleitosztól -, amelyek máskülönben elvesztek volna. Tertullianus megvetően gúnyolta ki azokat, akik „sztoikus, platonikus vagy arisztotelészi kereszténységet hirdetnek". Gnosztikus tétel volt ugyanis, hogy a hitnek kiegészítésképpen filozófiai vizsgálódásokra van szüksége. „Mi köze van Athénnak Jeruzsálemhez?"

A II. század közepén azonban már egészen más szellemi légkör uralkodott. Jusztinosz vértanú a II. század elején született Szamária területén görög szülőktől, és fiatal korában Epheszoszba ment filozófiát tanulni. Vizsgálódását a Párbeszéd a zsidó Trüphónnal címmel írta le, olyan formában, mely némileg irodalmiasnak tűnik, bár nagyon valószínű, hogy megtörtént párbeszéden alapul.
Jusztinosz egy sztoikus tanár mellett kezdte tanulmányait - ekkoriban még mindig ez volt a legnépszerűbb filozófia -, de később egy arisztoteliánus tanárnál folytatta, aki azzal ábrándította ki, hogy filozófushoz méltatlan módon aggódott a tandíj miatt; azután egy püthagoreushoz ment, s végül egy platonistához, akivel igen elégedett volt, elsősorban a platóni törekvések vallásos és misztikus jellemzői miatt.

Platón eksztatikus nyelven írta le a lélek látomását Istenről. De amikor Jusztinosz magányosan elmélkedett a tengerparton, találkozott egy öregemberrel, aki megcáfolta Platón lélekről szóló tanát, majd az Ószövetség prófétáiról kezdett beszélni, akik megjósolták Krisztus eljövetelét. Jusztinosz megtért, de ezt nem filozófiai vizsgálódásainak feladásaként, még kevésbé a platonizmusból tanultak megtagadásaként fogta fel.
A kereszténységet „az igaz filozófiának" tartotta, és ennek megfelelően a filozófia tanárainak szokásos viseletét kezdte hordani (amely ebben a korban némileg azt a tekintélyt és távolságtartó hatalmat fejezte ki, ami a modern nyugati világban a papi gallérhoz kapcsolódik).
Jusztinosz Epheszoszból Rómába költözött, ahol nem sokkal 151 után keresztény Apológiát írt Antoninus Pius császárnak. Néhány évvel később kiegészítve egy résszel újra kiadta munkáját - melyet általában második Apológiának hívnak - abban a kritikus időpontban, amikor a római egyházat a város prefektusa, Lollius Urbicus támadta. A Párbeszéd a zsidó Trüphónnal az első Apológia után készült, valószínűleg 160 körül, de Jusztinosz és Trüphón egy 135 körül lezajlott vitájának beszámolójaként íródott.

Jusztinosz hevesen elutasította a pogány mítoszokat és kultuszokat mint a gonosz által elhintettt szörnyű babonát, de lelkesen fogadta a klasszikus filozófiai hagyományt. Platón transzcendens istene, akit a halandók ésszel föl nem foghatnak, a Biblia Istene. Szókratész helyesen vette észre, hogy milyen romlott a régi vallás, és ennek következtében az athéniak halálra zaklatták - ő volt az állhatatosság példája a keresztény vértanúk számára. Jusztinosz sok egyebet is szívesen elfogadott a platóni hagyományból: hogy a lélek különös rokonságban van Istennel, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, és hogy az eljövendő világban ítélet és igazságosság van.

Platón néhány dologban tévedett, például abban, hogy a lélek saját jogán és nem a Teremtő akaratának függvényében természetes és veleszületett halhatatlansággal rendelkezik, valamint hogy elfogadja a lélekvándorlás determinisztikus mítoszát. Jusztinosz szerint azonban figyelemre méltó, hogy mennyi mindenben volt igaza Platónnak: legalább tudta, hogy nagyon nehéz megtalálni Istent különleges segítség nélkül; és valószínűleg tartózkodnia kellett attól, hogy minden megfigyelését kinyilvánítsa a politeista társadalom mélységes előítéletei miatt. Jusztinosz két hipotézis alapján magyarázza el, hogyan jutott el Platón ezekhez a mély felismerésekhez.
Az első hipotézis már a görög zsinagógában is apologetikus téma volt, nevezetesen, hogy Platón és a görög bölcsek ismerték a Pentateuchus titokzatos allegóriáit, amelyekben az igazság homályos utalásaira találtak. A második hipotézis egy páli téma továbbfejlesztése, az egyetemes lelkiismeret értékéről és érvényességéről, amely független a különleges kinyilatkoztatástól (vö. Rom 1-2).
Pál azzal érvelt, hogy mindenki felelős, és végső soron semmire sincs mentség, Jusztinosz erre alapozva úgy érvel, hogy mindenkiben megvan a fény az isteni értelem, Isten logosza által, amely Jézusban öltött testet, és amely egyetemesen tevékeny és jelen van a legnagyobb jóságban és értelemben, bárhol is létezzenek. Jusztinosz meghökkentő módon értelmezi a magvetőről szóló példabeszédet.

Az isteni magvető a teremtés során jó magvait szórta. Jusztinosz nem tulajdonítja mereven és kizárólagosan a hébereknek az isteni kinyilatkoztatást, hogy ezáltal értéktelennek nyilváníthassa a bölcsesség többi forrását. Abrahám és Szókratész egyaránt „Kriszus előtti keresztények".
De ahogy az Ószövetség prófétáinak vágyai Krisztusban teljesedtek be, a görög filozófusok helyes meglátásai is Krisztusnak, a legnagyobb erkölcsi ideál megtestesítőjének evangéliumában érték el a teljességet. Jusztinosz számára Krisztus az egység elve és az igazság megítélésének ismérve, mely igazság szétszórt magokként jutott a különböző filozófiai iskoláknak, ha ezek a vallással és az erkölccsel foglalkoztak.

Jusztinosz teológiája egy rendkívül fontos szempontból adósa a platonikus filozófiának. Az isteni logosz vagy értelem fogalmát használja fel annak magyarázatául, hogy miként bánik a transzcendens, mindenható Atya a dolgok alacsonyabb rangú, teremtett rendjével, és ugyanezzel a fogalommal igazolja a próféták és Krisztus által közölt isteni kinyilatkoztatásába vetett hitét. A prófétákat az isteni logosz ihlette meg, mondja Jusztinosz, és Jézus Krisztusban teljesen jelen volt.
A sugalmazás és betetőzése a tényleges megtestesülésben a közvetlen isteni jelenlét különleges esetei voltak. Jusztinosz tételében kimondatlanul benne van, hogy az Atya és a Fiú közötti különbség megfelel a transzcendens és immanens Isten közötti különbségnek. A Fiú- logoszra szükség van, hogy közvetítsen a mindenek fölött álló Atya és az anyagi világ között. Jusztinosz ezért kitart amellett, hogy a logosz „más", mint az Atya, az Atyából származik egy olyan folyamat eredményeként, amely semmilyen módon nem csökkenti vagy osztja meg az Atya lényét, mint amikor az egyik fáklyával egy másik fáklyát gyújtunk meg. A logosz világosság a világosságból.

Jusztinosz jól ismerte a gnosztikus eretnekségeket, és ezeknek cáfolatául írt is egy értekezést (ez később elveszett). Hitt az ember szabad akaratában, ezért bírálta azt a gnosztikus tanítást, amely szerint a megváltás valamiféle eleve elrendelés függvénye, amely közömbös az erkölcsi értékekkel szemben; a beteljesült prófécián alapuló érvelés erejébe vetett hite folytán élesen szembehelyezkedett Markiónnal, aki lebecsülte az Ószövetséget.
A természeti és anyagi rendet leértékelő gnoszticizmust bírálva hangsúlyozta, hogy a teremtés a legfőbb Isten alkotása, aki a logoszon mint közvetítőn keresztül cselekszik; hogy a megtestesülésben a logosz teljesen emberré lett, testté, lélekké és szellemmé, és Krisztus „valóban szenvedett" a passió során; mindenekelőtt pedig az ember sorsa a halál után nem a halhatatlan lélek kiszabadulása a fizikai kötelékek rabságából, hanem „feltámadás", amelyet Jusztinosz szó szerint értelmezett. János apokalipszisét hiteles és sugalmazott írásnak tekintve a keresztény reményt úgy fogta fel, mint annak várását, hogy Krisztus újra eljön az újjáépített Jeruzsálembe, ahol szentjeivel ezer évig uralkodik.

Szent Pál sokatmondó kijelentése, hogy Krisztus „az idők teljességében" jött el, a történelem teológiai értelmezésévé vált. Jusztinosz volt az első író, aki az emberiség történetét kettős történetnek, szent és profán történelemnek tekintette, amelynek összekötő pontja Krisztus eljövetele.
Jusztinosz felfogásának azt az alapelvét, hogy a Teremtő számos helyen és nem csak a sugalmazott prófétai írásokban ültette el az igazság magvait, a későbbi keresztény írók továbbfejlesztették. Maga Jusztinosz is megemlítette, hogy világvégét jövendölő próféciák szerepelnek a Szibilla-könyvekben és a hellenizált zoroasztriánusoknak az Aveszta Hüsztaszpész királyának nevében írott apokalipszisében.

A IV. század elején élő Lactantius is ismerte a Hüsztaszpész-féle apokalipszist, és a keresztény igazság értékes bizonyságaira talált a Szibilla-könyvekben, melyek terjedelmes részeit zsidó szerzők versbe szedték, majd később átdolgozták keresztény használatra. A Dies Irae XIII. századi szerzője, aki Dávid királyt és Szibillát egyaránt a végső kozmikus katasztrófa prófétáinak tartotta, a kereszténység történetének egy régi témáját vette elő.
A latin világban Dante és a középkori egyház a Nagy Konstantin-féle felfogást követték, amikor a Vergilius negyedik Eclogájában szereplő Szibilla-jóslatot Krisztus megjövendöléseként értelmezték. A sugalmazástan teoretikusai között talán voltak véleménykülönbségek, hogy e „profán" próféták akaratuk ellenére kaptak-e sugalmazást, mint Bálám, vagy anélkül cselekedtek, hogy tudnák mit tesznek, mint Kajafás. De az érveléshez az is elég volt, hogy e jövendölésekben az isteni igazság értékes bizonyítékát találták meg. Hamarosan Krisztus fenségének hasonló bizonyságait fedezték fel a Hermész Triszmegisztosz (a. m. háromszor legnagyobb) kinyilatkoztatásainak nevezett írásokban és magának Apollónnak a jövendöléseiben. Mind a kereszténység ellenzőinek, mind védelmezőinek körében továbbra is folytatódott az efféle bizonyítékok kiagyalása.

A III. században a kereszténység pogány ellenzői olyan jövendölést terjesztettek, amelyben Hekaté megerősítette Krisztus szentségét, miközben szánta azok ostobaságát, akik imádták. A kaiszareiai Euszebiosz örömmel fedezte fel Plutarkhosznál azt a történetet, hogy néhány utazó Tiberius császár uralkodása alatt (tehát Krisztus születésével egy időben) útja közben hatalmas kiáltást hallott: „A nagy Pán halott” Krisztus eljövetelével megszabadította a világot a gonosz szellemektől. De még sok időbe tellett, mire az egyszerű keresztények már nem kutattak a jövendölések, a titokzatos jövő jóslatainak forrásai után.
Még Ágoston sem tagadta, hogy a démonoknak is van jövőbe látó hatalmuk, bár (szerinte) ez a jósolási képesség elvben éppúgy nem természetfölötti, mint egy orvos prognózisa vagy az időjárás jelentés.

Jusztinosz vértanú központi helyet foglal el a II. század keresztény gondolkodásának történetében. Mások is átvették a görög filozófiai hagyományt követő jóindulatú és optimista szemléletét. Mezopotámiai tanítványa, Tatianosz azonban határozottan hellénellenes és polemikus élt adott Jusztinosz tételeinek, mely elszomorította volna Jusztinoszt. De liberális és békés szelleme újra megjelent egy bizonyos athéni Athénagorasz Kérvény a keresztények ügyében című írásában, melyet a szerző 177 körül Marcus Aureliusnak és Commodusnak és különösen Alexandriai Kelemennek címzett.

Jusztinosz legfontosabb teológiai eredményei Theophiloszra, Antiokheia püspökére is hatottak, aki 180 körül egy bizonyos Autolükoszhoz címzett kusza írásában védte a kereszténységet. Jusztinosz Iréneusz lugdunumi püspök gondolkodására is nagy hatással volt.