logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Gnoszticizmus

A nem zsidó megtértek között Pál hamarosan olyan hitelvi tendenciákat fedezett föl, amelyeket nem fogadott el, s amelyeket ezért finoman, de határozottan korrigálni akart. A korinthoszi gyülekezetben a szellemi arisztokrácia tagjai azzal büszkélkedtek, hogy mélyebb bölcsesség és misztikus tapasztalatok birtokában vannak, mint testvéreik vagy mint maga az apostol. Mivel magukat már tökéletesnek hitték, a többi keresztényt lenézték, mert azok még nem emelkedtek természetfeletti magasságokba. Egyúttal dualisták is voltak, és úgy tartották, hogy a szellem minden, a test semmi (ha ugyan nem kifejezetten rossznak gondolták).
Ennek a hitnek közvetlen erkölcsi következményei voltak. Egyes korinthosziak úgy vélték, hogy a fizikai cselekedetek közömbösek; majd Pálnak a törvénytől való szabadságról szóló tanításán felbátorodva és a szentségeket az automatikus üdvözülés mágikus biztosítékainak tekintve az erkölcsi szabadosság bűnébe estek.
Egy rivális csoport szélsőségesen aszketikus álláspontra helyezkedett: a férjek és feleségek megtagadták egymástól a házastársi jogokat, az új házasok pedig tartózkodtak a házasság elhálásától. Ennek a dualizmusnak megfelelően elutasították a test feltámadásának héber tanítását mint kezdetleges tant, és inkább a lélek halhatatlanságának platóni tanát vallották; azoknak, akik már tökéletesek, a feltámadás úgysem adhat semmit. Nem tartották ártalmasnak a bálványoknak áldozatként felajánlott hús elfogyasztását, mert úgy gondolták, hogy bálványok nem léteznek.

A kis-ázsiai Kolosszaiban Pál még súlyosabb eretnekségre bukkant: a kereszténység és a részben misztériumkultuszokból, részben pedig elhajló judaizmusból átvett teozófikus elemek szinkretikus keverékére. A kolosszai-beli keresztényeket rávették, hogy az égitestekkel azonosított, közvetítő angyali hatalmakat imádják, amelyek e hit szerint meghatározzák az ember sorsát, melyen az evangélium sem változtathat. Különleges szertartásokat és szigorú aszketikus gyakorlatokat írtak elő a zsidó naptárból átvett ünnepnapokkal.
E kétféle eretnekség, a korinthoszi és a kolosszaibeli, a gnoszticizmus kategóriájába tartozott, s ez később majd hatalmas gondot és veszélyt jelentett az egyház számára, amikor a keresztény vezetők első nemzedékének tekintélye a múltba veszett. A gnoszticizmus általános megnevezésén elsősorban a kereszténység teozófikus alkalmazásait értik, melyeket vagy egy tucat egymással vetélkedő, a korai egyháztól Kr. u. 80 és 150 között elszakadt szekta hirdetett.
A kifejezést jóval tágabb és homályosabb értelemben használják a keleti mediterráneumban széles körben elterjedt képlékeny, szinkretikus jellegű vallásosságra, amely a kereszténységtől függetlenül és már annak megjelenése előtt is létezett. Aszó kettős használata mögött bonyolult vita húzódik meg, melynek tárgya, hogy létezett-e a gnoszticizmus a kereszténység előtt, és milyen értelemben.
A kérdést másként is meg lehet fogalmazni: vajon annak következtében születtek-e a II. századi eretnekségek, hogy megpróbáltak idegen teozófiai elemeket erőltetni a keresztény alapra, vagy pedig olyan vallási rendszerekként jöttek létre, amelyek a kereszténység darabjait illesztették be egy korábbi vallási entitásba, és amelyek különböző formákat ölthettek, és éppoly könnyen beolvaszthatták Mithraszt vagy Attiszt vagy a judaizmust, mint ahogy Jézust is elfogadták?
Vitathatatlan, hogy a gnoszticizmusnak a platonizmusból, a hellenizált zoroasztrizmusból és a judaizmusból származó nyersanyagának nagy része már a kereszténység előtt megvolt; valószínűtlen viszont, hogy ezeket olyan „hitelvi" rendszerbe olvasztották, mely bármiféle csoporthoz vagy csoportokhoz kapcsolódott, vagy, hogy valamely, a keresztény hitre erősen emlékeztető megváltásmítosz már ekkor széles körben elterjedt.

A gnoszticizmus megnevezés a görög tudás (gnószisz) szóból származik. Ali. századi szekták azt állították, hogy különleges tudás birtokában vannak, amely meghaladja az egyház egyszerű hitét. Tudásuk azonban nem filozófiai vagy intellektuális jellegű volt, hanem inkább az emberi természet és sors, különösen a gnosztikus sors ismeretében nyilvánult meg, amely a világ keletkezéséről szóló nagyszabású kinyilatkoztatáson alapszik; e kinyilatkoztatás megmagyarázta a gonosz létrejöttét, és hogy mit kell tenni a gonosztól való megszabadulásért.
Amit a gnosztikusok saját állításuk szerint „tudtak", ismertek, az nem volt más, mint egy mítosz a világ teremtéséről, a prekozmikus katasztrófáról, mely a mostani nyomorúság oka. A mítosz arról is szólt, hogyan nyerhet megváltást a kevés kiválasztott. Agnosztikusok szerint a kiválasztottakban isteni szikra van, amely az anyagba zárult, és elvesztette valódi, mennybéli otthonáról való emlékét.

Agnosztikus evangélium a lelket próbálta felébreszteni alvajárásából, ráébreszteni a magasztos sorsra, amelyre rendeltetett. A jelen anyagi világot a legfelsőbb Istentől és a jóságtól teljesen idegennek tekintették, tehát alsóbbrendű, hozzá nem értő vagy rosszindulatú erők alkotásának. A dolgok természetes rendje semmit sem tükröz az isteni dicsőségből és a páratlan mennyei szépségből, a beavatott gnosztikust pedig arra tanították, hogy ne vállaljon semmi felelősséget érte.
A gnosztikus etikája a korlátoktól és a társadalom vagy kormány iránti kötelezettségtől való teljes mentesség etikája - ez utóbbiról a legpesszimistább nézeteket vallotta. A világot a gonosz hatalmak tartják markukban, akik a hét planétán laknak, és a halál után a kiválasztott lélekre veszélyes utazás vár a bolygók szféráin át mennyei otthonáig. Ezért sok időt szenteltek a helyes mágikus jelszavak megtanulásának és a leghatékonyabb amulettek megszerzésének, amelyek segítségével a megmentett lélek kényszeríteni tudja a felemelkedés útját elzáró szörnyűséges erőket, hogy nyissák ki kapuikat, és engedjék át a fény birodalma felé.
Az egymással is rivalizáló szekták, amelyek ugyanúgy gyűlölték egymást, mint az ortodoxiát, eltérő neveket és jelszavakat tanítottak, s mindegyik csoport azt állította, hogy az eredetieket ismeri, melyek nélkül a lélek felemelkedése nem lehetséges.

A különböző szekták mítoszainak részleteiben óriási eltérések voltak, az alapmotívum azonban ugyanaz volt. A gnosztikus etika viszont két formában jelenhetett meg, mindkettő abból a feltételezésből indult ki, hogy a természet rendje teljesen idegen Istentől. A szekták többsége aszketikus életet követelt meg, s a test sanyargatásának szabályait és különleges házassági (vagy legalábbis utódnemzési) tilalmat írt elő, hogy az isteni lélek megszabaduljon az érzékek és a testi vágyak kötelékéből, és a magasabb rendű dolgok felé fordulhasson.
Néhány csoport viszont ebből az azonos alaptételből ellentétes következtetést vont le, és erkölcstelen orgiáiról lett hírhedt. (Az Újszövetségben Júdás levele figyelmeztet egy bizonyos gnosztikus csoporttal kapcsolatban, amely visszaélve az agapéval [vagy szeretetlakomával], féktelenkedéssé tette azt.) Az utóbbi csoportok szívesen hivatkoztak Szent Pál azon tételére, hogy a keresztények szabadok a törvénytől, és Isten országának gyermekeiként kegyelemben élnek, érzékiségüket pedig ügyesen Platón Lakomajára hivatkozva igazolták (ennyiben nem voltak tanulatlanok), mely szerintük azt tanítja, hogy a szeretet misztikus egyesülés Istennel.

Platón Timaioszának kozmogóniája és Mózes I. könyvének első néhány fejezete csaknem azonos mértékben járult hozzá a gnosztikus mítoszhoz. Inkább Adám és Éva bűnbeesésének története foglalkoztatta a gnosztikusok képzeletét. Éva bűnbeesését egy prekozmikus katasztrófa jelképeként értelmezték, amelynek során a női erő, az „anya" letért az Isten által kijelölt útról. A történet másrészt izgalmas találgatásokra adhat okot a kígyó szerepével kapcsolatban: az ofiták (azaz kígyóimádók) azt állították, hogy mivel a kígyótól Adám és Éva megismerte a jót és a rosszat, a kígyó jó erő, ő a világegyetemet szájában tartott farkával körbefogó leviatán, az örökkévalóság jelképe, aki kicselezte az alsóbbrendű teremtőt és fiát, Jézust (akit az ofiták ünnepélyesen megátkoztak liturgiájukban).
A Teremtés könyvén kívül a gnoszticizmus fő eleme, melyet a judaizmusból vett át, egyfajta átformált apokaliptika volt. A zsidó apokaliptika sötét képet festett a jelen világról, mint amely a jó és a rossz angyali seregek közötti marakodás tárgya és az Isten kiválasztottjait megváltó, drámai isteni beavatkozás várható színhelye. A gnosztikusok ezt a felfogást megfosztották minden történelmi vagy szó szerint vehető elemtől, és Armageddon apokaliptikus világképét a világ kezdetéről szóló vagy egy belső pszichológiai élményt közlő mítoszként értelmezték.

A gnoszticizmus legfontosabb eleme, melyet a kereszténységből vett át, a megváltás központi eszméje. Viszont nem minden II. századi szekta tekintette Jézust megváltónak. A Szamáriában népszerű gnoszticizmus változata szerint Simon mágus volt a megváltó. Egy másik gnosztikus rendszerben Héraklész, a görög hős hozza el az üdvöt, és Jézusnak ugyancsak alárendelt szerepe van.
Az anyagról alkotott gnosztikus felfogás - mely szerint az anyag idegen a legfőbb Istentől - még az ortodox kereszténységhez legközelebb álló szektáknál, mint például az egyiptomi Baszilidész vagy a platonista római Valentinus alapította csoportoknál is, megkívánta a valódi megtestesülés elutasítását. Szerintük az isteni Krisztus csak az elvakított világias emberek számára tűnhetett úgy, mintha hús-vér lény lett volna, de a magasabb szellemiségűek látták, hogy tiszta szellem, és fizikai megjelenése optikai csalódás, puszta hasonlóság (idokészisz, minélfogva ezt a tant doketizmusnak nevezik). Elképzelhetetlennek tartották, hogy az isteni Krisztus bármiféle végső értelemben „testben" jött volna el. Hogy ki mit látott volna, ha ott lett volna, az kinek-kinek szellemi képességeitől függött.

A gnosztikusok teljes mértékben szükségesnek tartották, hogy Isten birodalmából érkezzen a megváltó, s ennek megfelelően a természeti rend erkölcsi értékét messzire helyezték a legfőbb Istentől. A népi asztrológiából és mágiából átvett fatalizmus hatása összeolvadt azokkal a gondolatokkal, melyek Pálnak az eleve elrendelésről szóló tanából származnak, s így egy szigorúan determinista rendszer jött létre. A megváltás a végzet, nem pedig felelősségteljes cselekedetek következménye; az előre meghatározott kiválasztottak részesülnek benne, akiken kívül másban nincs meg az isteni szikra.
Valentinus módosította az emberiség fény és sötétség szerinti felosztását, elfogadva a két véglet közötti szürkeséget. Szent Pál kifejezéséből indult ki (ITessz 5,23), vagyis hogy szellemből, lélekből és testből állunk, és ezt a hármas felosztást alkalmazta az emberiségre, sőt az egész világegyetemre is. A gnosztikus beavatottak a szellem emberei, a kiválasztottak, megváltásuk bizonyos és megmásíthatatlan.
Az egyház egyszerű hívő, de „tudással" nem rendelkező tagjai csak pszichéből állnak, míg a pogányok csupán porból lett testek, akik híjával vannak még a leghomályosabb fénysugárnak vagy a megváltás leghalványabb reményének is. Valentinus megengedte követőinek, hogy reménykedjenek: a pszichéből valóknak is megadatik némi szürke boldogság a túlvilágon. De a három csoport öröktől fogva meghatározott. A természeti ember alkatilag képtelen felismerni a szellem magasabb rendű dolgait.

A teremtett rend gnosztikus leértékelésének másik következménye az Ószövetség lebecsülése. Ehhez nagyban hozzájárult a törvény és az evangélium páli antitézisének kiaknázása. A gnosztikusok szívesen állították szembe az Ószövetség Istenét - az igazság Istenét, akinek alapelve a szemet szemért, fogat fogért - a Jézus által hirdetett szerető Atyával. Ezt az antitézist főleg Markion dolgozta ki, aki teljesen eltér a gnoszticizmus fő áramlatától, mivel gondolatrendszerében nem szerepelnek kozmogóniai vagy az angyalok nevével kapcsolatos spekulációik, de rendszerét tekintve ő volt a legradikálisabb és az egyház számára a legfélelmetesebb eretnek. Kis-Ázsiából érkezett Rómába, ahol az egyház 144-ben kiközösítette.
Antitézisek (elképzelhető, hogy erre utal az lTim 6,20 kifejezése) címmel írt könyvében felsorolta az Ószövetség és Újszövetség közötti ellentmondásokat, annak bizonyítására, hogy a zsidók Istene, e nyomorúságos világ teremtője meglehetősen különbözik Jézus Istenétől és Atyjától, annak a Jézusétól, akinek létezéséről a világnak sejtelme sem volt Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évéig, amikor egyszer csak megjelent, és hirdetni kezdte az evangéliumot. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az isteni megváltó asszonytól születhet, s Markion elutasította Krisztus születésének és gyermekkorának történetét, ugyanis erőltetett betoldásnak tekintette, mely meghamisítja az eredeti történetet.

Az Ószövetség ellen intézett támadása két axiómára épült: az allegorikus értelmezés elutasítására és arra az állításra, hogy a zsidó-keresztények első nemzedéke félreértette és félreértelmezte Jézus gondolatait. Ha elvetjük az allegóriákat, kiderül, hogy az Ószövetség sok elkeserítő dolgot tartalmaz.
Markion érvelése szerint a zsidók istene ingadozott: miután megtiltotta a képmások készítését, felszólította Mózest, készítsen rézkígyót. Tudatlan volt: meg kellett kérdeznie Ádámtól, hogy hol van, és leszállt Szodomába és Gomorrába, hogy megtudja, mi folyik ott. Ráadásul mint Ádám teremtője ő a felelős, hogy a gonosz megjelent a világban.

Az Ószövetség egyik részében Isten maga is bevallja: „gonoszt teremtek". Ezzel Markión szerint egybevág az is, hogy pártolta a vérszomjas és szabados banditát, Dávid királyt. Mi több, ez a teremtő alkotta meg a szexuális szaporodás megalázó módját, a várandósság kellemetlenségeit és a gyermek- szülés fájdalmait, amelynek Markión a puszta gondolatától is émelygett.
A markióni közösség ennek megfelelően szigorúan elutasította a házasságot, amely az alsóbbrendű teremtőt segíti visszataszító tevékenységében. Az allegória elutasítása megakadályozta, hogy a prófécia beteljesüléséből lehessen érveket meríteni, mivel az ószövetségi prófétákat nem Jézus jóságos Atyja sugalmazta. Ők egy zsidó nemzeti Messiást vártak, és Istenük olyan rövidlátó volt, hogy a zsidó népet tüntette ki támogatásával. Markión Ószövetség-értelmezésében állandóan jelen van valamiféle antiszemita felhang.

Számára szükséges volt az az állítás is, hogy az első keresztények félreértelmezték mesterüket, mivel nyilvánvaló volt, hogy az Újszövetség írásai feltételezték az Ó- és az Újszövetség közötti folytonosságot. Arra a következtetésre jutott, hogy a judaizálók erősen meghamisították az iratokat, alattomos módszereikről Szent Pál is panaszkodott a Galatáknak írt levélben. Markion ezért nekilátott az igazi szöveg helyreállításának. Példaképe Szent Pál volt, de úgy vélte, hogy leveleit megtoldották, megváltoztatták a judaizálók, akiknek az volt az érdekük, hogy úgy állítsák be: az apostol szerint az Ószövetség isteni kinyilatkoztatást tartalmaz.
Ki kellett vágni és helyre kellett állítani egyes részeket. Az evangéliumok esetében Markion egyszerűbb megoldást választhatott. Magától értetődőnek tekintette, hogy csak az egyik lehet hiteles, és arra az eredményre jutott, hogy Szent Lukácsé az. De Lukács szövege a meglevő formában számtalan jelét mutatta, hogy elismeri az ószövetségi kinyilatkoztatás érvényességét, és feltételezi, hogy az evangélium Mózesnek és a prófétáknak szóló igék folytatása. Vagyis ezt a szöveget is tönkretették a judaizálók.
Ráadásul Markion szerint az eredeti szöveg Pál saját munkája volt, ezért belefogott Pál evangéliuma hiteles, hozzá nem értő barátai és tanítványai által még nem módosított szövegének helyreállításába. így elsőként Markion alkotta meg a bibliai könyvek minden mást kizáró kanonikus listáját, amelyből a teljes Ószövetséget és az Újszövetség nagy részét is kihagyta, abból az alapvető feltételezésből kiindulva, hogy a tizenkét apostol nem volt elég bölcs ahhoz, hogy megértse Jézus üzenetének valódi értelmét.

Valentinus egészen másként kezelte a Bibliát. Nem utasította el az allegóriát, mely platonikus gondolkodásának mélységesen megfelelt. Néhány valentinista különbséget tett az Ószövetség egyes részei között: voltak Isten által sugalmazott részek, aztán Mózesnek az emberek keményszívűsége miatt betoldott részei, és harmadszor, a kevésbé fontos szövegrészek, amelyeket a zsidó vezetők illesztettek be, s amelyeknek nem volt tekintélyük. De a valentinistákat nem izgatta különösebben az Ószövetség lebecsülése. Nem szóltak becsmérlően Jézus eredeti apostolairól sem. A valentinista mitológiát - állításuk szerint - Jézus titokban tanította a tanítványoknak, és ezoterikus szájhagyomány útján adták tovább az egyház nyilvános tanításával párhuzamosan.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs