Az elszórt keresztény közösségek egysége két dologtól függött: a közös hittől és életük, illetve vallásgyakorlatuk közös rendjétől. Testvérnek szólították egymást. Bármily különbségek voltak is köztük faj, osztály vagy műveltség tekintetében, összetartozónak érezték magukat, mivel mind Jézus személyéhez és tanításához voltak hűek. A vallásgyakorlat mintájának minden értelme az őrá való utalásból eredt.
A keresztség rítusa, amellyel felvétettek az egyházba, egyszerre volt emlékezés egyrészt arra a pillanatra, amikor Jézust a Jordán folyónál a Lélek betöltötte, hogy küldetését elvégezhesse, másrészt a gonosz mindörökre való elutasítására, Szent Pál erőteljes metaforájával: „eltemetkezése Krisztusban".

A megkereszteltek minden vasárnap „hálaadáson" találkoztak, szent étkezésként kenyeret ettek és bort ittak, és erről úgy beszéltek, hogy Krisztus „testét esszük" és „vérét isszuk". A szent étkezés a csoporthoz tartozás olyan rendkívül fontos kifejeződése volt, hogy a megtört kenyér darabjait bárkinek elvitték, aki betegség vagy bebörtönzés miatt nem jelent meg. Súlyos erkölcsi vétségért a bűnöst végleg vagy átmenetileg eltiltották az étkezéstől, de az így kizártak továbbra is részt vettek a szertartás első részén, amely zsoltárokból, felolvasásokból és imákból állt. Itt azok is jelen voltak, akik még nem keresztelkedtek meg, de már „oktatásban részesültek" (katekho menoi). A megfegyelmezett bűnbánók imádkoztak, hogy a hívők közbenjárásával megbocsátást nyerjenek.
A lelkipásztorok feladata volt annak meghatározása, hogy mely erkölcsi vétségek vonják maguk után a kizárást és mennyi időre; ez a kérdés még a III. században is mélyen foglalkoztatta az egyházi vezetőket. Ugyanilyen kényes volt az a kérdés is, hogy mikor kell elítélni az intellektuális elhajlásokat. Igen bonyolult feladat volt az evangélium lefordítása a hellenisztikus világ vallási nyelvére, nagyfokú érzékenységet és felelősségtudatot kívánt, ha meg akarták őrizni szerkezetét.

A pogány világba küldött hittérítők nem a légüres térbe beszéltek, olyan emberekhez szóltak, akiknek előítéleteik és elvárásaik voltak. Kilépve a diaszpóra zsinagógáinak és a lazán kapcsolódó nem zsidó hívek hatóköréből, a pogány szinkretizmus, mágia és asztrológia homályos világába kerültek.
Apoliteizmus laza keverékében még a judaizmust, ezt a nyilvánvalóan kizárólagosságra törekvő vallást is szívesen fogadták, és a zsidók istenét Dionüszosszal vagy (mivel a szombatot tartották tiszteleteiben) Saturnusszal azonosították. A pogány világban teljesen megszokottak voltak a héroszok mítoszai, így például Héraklészé és Aszklépioszé, akik érdemeik jutalmaként isteni rangra emelkedtek.

A keresztények rendkívüli állítása elképesztette a világot: történetük isteni megváltója a közelmúltban született Júdeábán egy asszonytól, Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, majd feltámadt, és végül ítélkezni fog a világ felett (ami a közeljövőben fog megtörténni). Az ókori emberek számára az egész kevésbé lett volna megdöbbentő, ha a történetet megszabadították volna történelmi beágyazottságától, és kozmikus vagy pszichológiai mítoszként értelmezték volna egy ezoterikus misztériumkultusszal összekapcsolva.