logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A papi szolgálat formái

Az apostolok neve és feladata onnan származott, hogy az Úr küldte őket mint hittérítőket. Nemcsak ők kapták meg a Lélek ajándékait. Voltak „próféták" is, mint például Agabosz (ApCsel 11,28; 21,7), és tanítók, akik a hit dolgaira való tanítással voltak megbízva. A korinthoszi gyülekezet különösen nagyra értékelte az eksztatikus irracionális beszéd adományát („nyelveken szólás"). Pál nem tagadhatta, hogy az eksztázis a Lélek valódi megnyilvánulása, de a széthúzás benne rejlő lehetőségei aggasztották (lKor 13).
A korinthosziak által nagyra értékelt lelkes beszéd Pál szerint a természetfeletti adományok lépcsőzetes hierarchiájában az utolsó helyen áll: megelőzik „először az apostolok, majd a próféták, a tanítók, azután a csodatévő erők, a gyógyítás ajándékai, a gyámolok és a kormányok" (lKor 12,28). Ebben a hétfokű hierarchiában az első három a hittérítők első nemzedéke.

Hatvan vagy hetven évvel később Ignác arról beszélt, hogy Antiokheiának és az ázsiai gyülekezeteknek monarchikus püspöke volt, a presbiterek és diakónusok mellett. Az ő idejében nem voltak sem apostolok, sem próféták. Homály fedi, hogy pontosan hogyan zajlott le két emberöltő alatt az átmenet az apostoloktól, prófétáktól és tanítóktól a püspökökig, presbiterekig és diakónusokig, bár forrásaink révén időnként bepillanthatunk a folyamatba. Római Kelemen Korintusiaknak írt levele két külön szolgálati rend meglétére, püspökökre vagy presbiterekre (e címeket ugyanazokra a személyekre alkalmazták) és diakónusokra utal. Ez a kettős rend az Újszövetségben is nyilvánvaló: Pál Filippieknek írt levelét a „püspököknek és diakónusoknak" szánja. Az Újszövetség későbbi iratai (ApCsel 20,17; Tit 1, 5-7) szintén azt mutatják, hogy a „presbiter" és a „püspök" megnevezést ugyanarra a személyre alkalmazták.
A vándorló hittérítők alapította egyházakban nyilvánvalóan hamar kialakult az állandó, helyi papság, amely a helyhez nem kötött apostolok tekintélyének általános felügyelete alatt állt. Egy vagy több nemzedéken át az apostolok és próféták együttműködtek a püspökökből és diakónusokból álló helyi szolgálattevőkkel. Ezt a helyzetet tükrözi a Didakhé vagy Az apostolok tanítása, amelyet sok korai egyházatya sugalmazott szent iratnak tekintett, de amely 1883-ig nem volt meg, amikor Brüenniosz érsek egy ma Jeruzsálemben található, 1056-ból származó kézirat alapján kiadta.
Elképzelhető, hogy a szöveget megváltoztatták a kézirat keletkezési ideje előtti századok során. A Didakhé kezdettől fogva összetett mű, kisebb részekből állt. Keletkezési idejéről és céljáról sok vita folyt, és mivel egy téves nézet szerint a Barnabás leveléhez tartozik (mely valószínűleg Alexandriában 130-140 körül íródott), sokan későbbi (az apostolok halála utáni) alkotásnak tekintették. De a Didakhé által feltételezett egyházi rend aligha enged más periódusra következtetni a korai keresztény történelemben, mint a nagyjából 70 és 110 közötti időszakra. Lehet, hogy ez furcsa, de minden más időszak jóval furcsább lenne.

A Didakhé a megtérteknek szóló erkölcsi figyelmeztetéssel kezdődik, amely A két út című, máig fennmaradt zsidó értekezésből származik, majd utasítások következnek a keresztséget, a szerdai és pénteki böjtöt, a miatyánk helyes formáját (naponta háromszor kellett elmondani) és az eukharisztikus imákat illetőén, amelyekben figyelemre méltó (bár nem nagyon meglepő), hogy nem utalnak Krisztus megváltó halálára, ahogy azt Pál értelmezte.
Az utolsó (talán később hozzátoldott?) rész különösen érzékenyen szól a sarlatánok veszélyéről; szabályokat ír elő az apostolok, próféták és egyéb látogatók fogadására, a közösség nagylelkűségére számítva, és útmutatást ad a hamis próféták leleplezésének módjára, egy gyülekezetnél tartósan letelepedő próféta megfelelő járandóságára és a helyi, nem vándorló papság létrehozására:

„Válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd, nem pénzsóvár, igaz és kipróbált férfiakat, akik a próféták és tanítók szolgálatát látják el nektek. Meg ne vessétek őket, a prófétákkal és tanítókkal együtt tiszteletben álljanak nálatok”
(Vanyó László ford.)

A szerző nyilván attól tartott, hogy a helyi papok esetleg nem örvendenek ugyanolyan tiszteletnek, mint a vándorló karizmatikusok. A gyülekezetek megerősödésével az utazó hittérítők és próféták szerepe háttérbe szorult. Az igehirdetésben a rendes helyi papságtól várták a sugalmazott beszédet.
Az antiokheiai Ignác, a Lélek által beszélő püspök körül összegyűlt egyház szentségi életében találta meg az isteni kegyelem csodáját. Figyelemre méltó, hogy a Didakhébán csakúgy, mint Kelemen Korintusiaknak írt levelében és a későbbi újszövetségi írásokban kétszintű helyi papság szerepel - püspökök vagy presbiterek és diakónusok. Az összes bizonyíték azt mutatja, hogy a két rend különbözik a liturgiában betöltött szerepe szerint: a közös eukharisztiában a presbiter-püspök végzi a szertartást, miközben a diakónus segédkezik. A diakónusok emellett segítettek a püspöknek az egyházi tulajdon kezelésében és a jótékonysági segélyek szétosztásában is.

A III. században a gyülekezetek akkorára nőttek, hogy a diakónusoknak kellett fenntartaniuk a rendet; Észak-Afrikában Ciprián idején a diakónus szolgáltatta ki a kelyhet. Jusztinosz vértanú beszámolója szerint Rómában 150-ben a diakónus vitte el a megszentelt kenyeret és bort a távolmaradó, börtönben levő vagy beteg testvéreknek. Később néhány, bár nem minden templomban, rendszeresen a diakónus olvasta fel a liturgiában az evangéliumot. Az egyház természetes missziós stratégiája szerint a városokat elsődleges célpontnak tekintette, és általánossá vált, hogy a város (esetenként hatalmas) polgári közigazgatása alá tartozó vidéki gyülekezetek szolgálatára diakónusokat küldtek ki.
A II. és III. század során bizonyára számos esetben a diakónusok végezték az eukharisztikus szertartást. Ezt a gyakorlatot helytelenítették, és az arelatei (314) és a nikaiai (325) zsinat kifejezetten betiltotta. Addigra általánossá vált, hogy a vidéki gyülekezeteket állandó helyi presbiter szolgálta. Szent Lukácsnak a hét diakónusról szóló beszámolója az Apostolok cselekedetei 6. fejezetében valószínűleg a diakonátus eredetét kívánta elmondani, bár először Iréneusz azonosítja egyértelműen a hetet a diakónusokkal. Figyelemre méltó, hogy a római egyháznak mindig is hét diakónusa volt; a hetes szám általános Kis-Ázsia egyházaiban is a III. és IV. században.

A diakonátus eredetileg nem a presbiterátust megelőző próbarend volt, hanem általában egy egész életre szólt, hacsak nem avatták püspökké a diakónust. Az olyan nagyvárosokban, mint például Róma, ez a tisztség nagy hatalommal járt. Fődiakónusról a legkorábbi feljegyzés Észak-Afrikából a IV. század elejéről származik. Az ókori fődiakónus nem olyan volt, mint a mai presbiter, hanem ő volt a rangidős szolgálattevő, akire nagy anyagi és közigazgatási felelősség hárult. Számos diakónus és különösen fődiakónus jutott el a püspökségig.

A diakonátus jótékonysági (de nem liturgikus) feladatát diakonisszák (női diakónusok) is végezték, akiknek a nőket illetően külön kötelességeik voltak. A diakónusok segítői szerepe nyilvánvalóan kitűnik a Hippolütosz Apostoli hagyományában (kb. 200-220) leírt, legkorábbi ismert felszentelési formából: míg a püspökkel együtt az összes presbiter ráteszi a kezét a presbiterjelöltekre, addig a diakónusra csak a püspök teszi rá a kezét, mivel „nem pappá szentelik fel, hanem a püspök szolgálatára.

A kétszintű papság szervesen összefügg az eukharisztia ünneplésével. Am a presbiter-püspökök egyike kiemelkedett a többi közül, és megkapta a püspök címet, míg társait presbitereknek nevezték. Ebben négy tényező játszott közre. Az első megkülönböztető jog, amely természetesen a presbiteri kollégium rangidős tagját illette, a felszentelés joga volt. Ez az ő előjoga lett.
Másodszor, az egyházközségek közötti levelezést általában az elnöklő presbiter-püspök végezte. Harmadszor, a felszentelés ünnepélyes alkalmakor a többi közösség vezetői is eljöttek gyülekezetük képviseletében, és részt vettek a kézrátételben és az imákban, amelyek révén a Lélek erejét és a közösség mint Krisztus teste tekintélyét továbbították.
A gyakori levélváltás és a kölcsönös látogatások segítették az egyház egységének és egyetemességének konkrét megvalósulását. Végezetül a gnosztikus szekták válsága egyértelműen megmutatta: szükséges, hogy egyetlen személy álljon az egység középpontjában.

Jeruzsálemben az egyházban kezdettől fogva egyetlen személy volt a vének testületének feje. Ignác levelei semmi jelét nem mutatják, hogy Antiokheiában valaha is más rendszer lett volna érvényben, bár a Didakhé (mely valószínűleg szíriai eredetű) másra enged következtetni. A püspökség presbiterátus fölé rendelése - miközben egy szinten is maradt vele - akkortájt történt, amikor az apostoli tekintély eltűnőben volt, vagy már el is tűnt. Ezt a folyamatot segítette a jeruzsálemi és az antiokheiai egyház példája.
A presbiterek közt a püspök maradt az első az egyenlők közt, és még évszázadokon keresztül presbitertársaknak szólította a többieket; a presbiterek is végezhették az eukharisztia szertartását, és rájuk bízták a fegyelmezést, vagyis a „mennyek országának kulcsait" (Mt 16,19; 18,18; Jn 20,23), melyeknek segítségével a közösség tisztaságát őrizték, és kizárták a vétkező testvéreket. Ugyanakkor a presbiterek a „tanítók" alacsonyabb szerepét örökölték, míg a püspökök az apostolokét és a prófétákét: elsősorban a püspök szenteli fel a presbitereket, bár a többi presbiter is bekapcsolódik a kéz- rátétel aktusába.

A szokások némi eltérést mutatnak a tekintetben, hogy amikor magát a püspököt szentelik fel, a presbiterek részt vesznek-e a kézrátételben, vagy sem. Alexandriában ismereteink szerint a III. századig ez volt a gyakorlat, és nincs említés látogató püspökökről; Rómában viszont Hippolütosz idejére csak a más egyházközségekből érkezett püspökök voltak a felszentelők, és a felszentelést végző személyt maguk közül választották ki. A felszentelő istentiszteletet vasárnap tartották.
A jelölt kiválasztása az egész gyülekezet, tehát a papság és a nép együttes feladata volt, s ez az ideális rendszer egyöntetűséget feltételezett, de a gyakorlatban széthúzás lett az eredménye. A nép választása hasonlóképpen fontos szerepet játszott a presbiterek és diakónusok felszentelésében. AIV. században, amikor már keresztény császár lépett trónra, a helyi egyház megosztottsága esetén a fontos városok püspökét a császár jelölte ki. Hamarosan kiderült, hogy egyetlen választási vagy jelölési rendszer sem mentes a visszaélésektől, és még a császárok sem mindig pártatlanok.

A püspök kiemelkedése presbitertársai közül azzal egy időben történt, hogy a missziós papság helyét fokozatosan a pasztorális papság vette át. Részben az apostoli kor idealizálása miatt gyakori az a feltételezés, hogy e két változáson kívül másféle átalakulás is történt: a vitalitás formalizmussá, a szabadság merevséggé, sőt a laikus demokrácia klerikális tekintélyelvűséggé vált.
A valóság nem ilyen egyszerű. Valójában ritkán fordult elő az egyháztörténelemben, hogy a hatalom érvényesítése hasonló nehézségekbe ütközött volna, és hogy a szabadság annyira közel állt volna az anarchiához, mint közvetlenül az apostolok utáni korban. Tény, hogy a II. század közepétől erős volt az igény a hit és a rend egységesítésére; a dogmák megszövegezésében, a liturgikus gyakorlatban (mint például a húsvét megtartása) és a Szentírás szövegében mutatkozó eltéréseket kezdték eltörölni. Ez a folyamat azon a közmegegyezésen alapult, hogy egy az egyház, tehát hitének és gyakorlatának is egységesnek kellene lennie.

Az egyházi rend eltérő változatai a misszionárius kezdetek öröksége: bizonyos egyházközösségekben egyetlen emberre bízták a teljes hatalmat, másokban esetleg nem akadt jó vezető, és akkor az lehetett a legjobb megoldás, ha egy presbitériumra bízzák az irányítást. Sokan vállalkoztak hittérítői feladatra bármiféle egyházközség vagy apostol felhatalmazása nélkül, és az apostolok korát követő főbb egyházaknak kellett az így létrejött gyülekezeteket egységesíteni mint a szövetség tagjait.
A II. században vita nélkül valósult meg a három szintből álló rendszer: egy városban egy püspök volt, presbiterekkel és diakónusokkal. További természetes képződmény volt a provinciarendszer, amely által a III. században a császári provincia metropoliszának püspöke különleges méltóságot kapott, és még ennél is nagyobb tisztelet övezte Róma, Alexandria és Antiokheia püspökeit, mely városok a nikaiai zsinat hatodik kánonja szerint a polgári provinciáknál nagyobb hatalommal rendelkeznek. Az egész fejlődés nem más, mint átmenet a szabályozatlan egyházi szervezetből egy egységesebb szervezeti formába.

A közvetlen sugalmazás és a közvetített tekintély ellentéte a II. század 70-es éveiben, a montanista válságban válik élessé. Egy Montanosz nevű frígiai embert megragadott a Lélek, s két nővel, Priscával és Maximillával együtt a „vigasztaló" kijelentéseit közvetítette „eksztatikus" állapotban, azaz úgy, hogy nem volt szellemi képességeinek birtokában. A többi keresztény e kijelentések sajátos formáját ellenezte: ezt a fajta eksztatikus próféciát ugyanis nem egy harmadik személy közvetítette, mint a bibliai próféták esetében, hanem a Szentlélek közvetlen beszéde volt, aki a próféta száját használta eszközül. Az „új prófécia" tartalmilag elvetette az eszkatologikus várakozások gnosztikus kiiktatását, s a test szó szerinti feltámadását és a vég közelségét hangoztatta. Ahogy azt Szent János megjövendöli a Jelenések könyvében, az Úr hamarosan eljön, hogy szentjeivel ezer éven át uralkodjék a földön.

A három próféta - lokálpatriotizmustól vezetve - azt a kijelentést tette, hogy a mennyei Jeruzsálem Frígiában fog földre szállni. A montanisták nem várták el, hogy az Úr népének minden tagja próféta legyen, hanem azt kívánták meg keresztény társaiktól, hogy „ismerjék el" a vigasztaló három kiválasztottja kijelentéseinek természetfeletti voltát: ha elutasítják őket, az istenkáromlás a Szentlélekkel szemben. Ez a követelmény megosztotta a kis-ázsiai egyházakat, mivel volt, amelyik isteninek tartotta az új próféciát, s volt, amelyik ördöginek.
Végül a montanizmus ellenzői győztek, de a győzelem- nek megvolt az ára. Thüateirában az egyház minden tagja kivétel nélkül csaknem száz évig montañista maradt; feliratok tanúsítják a szekta fennmaradását. Noha az egyház egészében véve elutasította a montanizmust (némi bizonytalankodás után Rómában is, ahol mindkét fél a püspök támogatásáért versengett), puritanizmusa és megújító erkölcstana okán Tertullianus, a káprázatos afrikai szónok is csatlakozott hozzá, aki még halálakor is korábbi testvéreit, a katolikusokat szidalmazta, mivel azok szerint az egyházat püspökök, és nem lelki emberek alkotják.

Az ortodox válasz, melyet római Hippolütosz fogalmazott meg, tévedhetetlenül a montanizmus leggyengébb pontjára, vagyis megosztó jellegére irányult: a csodás adományok keresése rendjén van - vélte Hippolütosz de a legfőbb csoda a megtérés, tehát minden hívő egyformán birtokolja a Lélek adományait; a természetfölötti az ige és a szentség rendes papi szolgálatában található meg, és nem az irracionális eksztázisokban, melyek önhittséghez és bírálgatáshoz vezetnek.
A montanizmusnak a katolikus egyházra tett hatása leginkább abban nyilvánult meg, hogy megerősítette azt a meggyőződést, hogy a kinyilatkoztatás az apostoli korral lezárult, ez pedig az Újszövetség lezárt kánonjának megszületését segítette. Iréneusz volt az utolsó író, aki még a csoda és kinyilatkoztatás eszkatologikus korához tartozónak tekinthette magát.

A nők fontos szerepet játszottak a montanizmusban, ez részben a korai egyház életét idézte fel (például ApCsel 21,9; lKor 11,5; és határozott jelenlétük az evangéliumokban). De Korin- thoszban Pál már a túlzott függetlenségük korlátozását kérte (lKor 14,34-35). Aklasszikus görög társadalomban „a csend volt az asszony dicsősége" (Szophoklész). Az apostolok kora utáni egyházaknak rendre volt szükségük, mindenekelőtt a papság soraiban és a felszentelés eljárásában, mivel a püspökség fejlődése a kereszténység egységességének és fennmaradásának egyik feltétele volt.
Az asszonyok vezető szerepe a szektákban megerősítette a „nagy egyház" elhatározását, hogy ne bízza meg őket a püspökök és presbiterek elnöki és közösségi feladataival. Epiphaniosz 375-ben polemikus módon megjegyezte, hogy Jézus nem hívott egyetlen asszonyt sem apostolnak.

A III. században, keleten női diakonisszákat szenteltek fel a püspökök imádsággal és kézrátétellel (nyugaton viszont nem), akik lelkipásztori feladatokat láttak el, betegeket látogattak, megkenték az asszonyokat a megkereszteléskor, és útmutatást adtak. Paradox módon a nyugat szükségből megengedte a nőknek, hogy kereszteljenek, a kelet viszont nem. A jómódú asszonyoknak hírhedten nagy befolyásuk volt a püspöki választásokon.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs