A IV. század végére az egyház jóformán meghódította a társadalmat. Társadalmi szempontból még a közepes városok püspöksége is tekintélyes állásnak számított, megszerzésére az emberek már nem csak vallási okok miatt törekedtek. Számos helyi egyházközség vált jelentős földbirtokossá, s támogatott sok szegényt. Egy gyülekezet a püspökétől elvárta, hogy védelmezze világi érdekeit, és legyen lelki irányítója is.
Az ókori társadalomban a siker többnyire egy pártfogón múlt, aki a megfelelő tisztségviselővel beszélve jól fizető állást tudott szerezni, vagy megvédelmezte az embert, ha meggyűlt a baja a rendőrséggel vagy az adóhatósággal, sőt még a bíróságot is befolyásolni tudta peres ügyeknél.

A III. századtól kezdve alakult ki a szent patrónusoknak a tisztelete, akiknek közbenjáró imája meghallgatásra talált a mennyben. Ez nem volt más, mint a földi, társadalmi viszonyok magától értetődő kivetítése az égi szférára. A püspököktől elvárták, hogy egyes vád alá helyezett emberek érdekében közbenjárjanak, és ez, ha a bíró gyenge volt, a püspök pedig erős, megakasztotta az igazságszolgáltatást.
A kaiszareiai Vazul, Nazianzoszi Gergely és pogány kortársuk, Libaniosz megmaradt levelezésének nagy része befolyásos tisztségviselőkhöz intézett, rászorulók érdekében írt ajánlásokból és kérésekből áll. Líbiában, 410-ben az újplatonista költőt és szónokot, a kürénéi Szüneszioszt választották meg Ptolemaisz metropolitájává, amit részben annak köszönhetett, hogy tizenegy évvel korábban adókedvezményeket tudott szerezni tartománya számára a gazdasági válság idején.
Csak hat hónap tétovázás után fogadta el a tisztséget, mert az állandó döntőbírói feladatok és a közbenjáró levelek írása (amiről Ágoston is folyton panaszkodott) az elmélkedés és az úri kedvtelések feladásával járt. Szünesziosz vonakodásának volt más nyomós oka is: nem akart elválni a feleségétől. Ugyanis 400-ra szokás lett az egyházban, hogy egy püspöknek illett nőtlennek lennie (bár a görög keleten az alsópapságnak nem). Ezenkívül a feltámadást sem tudta elfogadni, mert bár értékes szimbólumnak tartotta, de szó szerinti bekövetkeztét lehetetlennek vélte.

AIII. századtól kezdve egyre élesebbé vált az a kérdés, hogy lehet-e az egyház befolyásos helyzetben az előkelőek közt anélkül, hogy vesztene erkölcsi tekintélyéből és függetlenségéből. Több körülmény is hozzájárult e kérdés jelentőségéhez.
Az ősegyház óriási követelményeket állított, és szigorú fegyelmet tartott fenn - olyan szigorút, hogy a II. században fájdalmas vitát kellett folytatnia a keresztség után elkövetett bűnök megbánásának lehetőségéről. Az egyháznak mint empirikus közösségnek a szentségéről szóló viták a rigorizmus vereségével végződtek, és Novatianust 251-ben Rómában kiközösítették. Ennek ellenére a régi eszmény sosem tűnt el, és újból fel lehetett eleveníteni szakadás nélkül is.

Akik a küszöbön álló világvégét várták, könnyebben fordultak el a hiúságok vásárától, mint azok, akik a történelem folytatódásával számoltak, és szerény vagyonukat gyermekeikre akarták hagyni. Szent Pál Korinthoszban ellenezte, hogy a szellem és az anyag gnosztikus dualizmusának alapján bárki elutasítsa a házasságot, ámde megengedte, hogy a hátralevő kevés időben azok, akiknek feleségük van, úgy élhessenek, mintha nem lenne.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az idő nem olyan kevés, mint ahogy azt az apostol hitte, a keresztényüldözések alatti létbizonytalanság megerősítette a mártíroknak azt a meggyőződését, hogy az igazi értékek nem ennek a világnak a javai.

A II. században egyes keresztények lemondtak a házasságról és vagyonuk legnagyobb részéről. A helyi gyülekezet előtt az önmegtagadás eszményét képviselték, és az imádságnak meg a jótetteknek szentelték magukat. Ezek az aszkéták nem szerveződtek közösségekbe, nem volt rendtartásuk, különleges öltözékük vagy közös pénzük - bár a vagyonközösségre már példát adhattak a judaizmus peremén levő esszénusok, azaz a qumráni közösség, amelytől a holt-tengeri tekercsek származnak, vagy az az alexandriai Philón által leírt egyiptomi therapeuták.
Az egyház terjeszkedésének gyorsasága a III. században nagyban elősegítette a kettős erkölcsi mérték elfogadását: a világban élő átlagos keresztények nem feltétlenül követték a tökéletességre vonatkozó tanácsokat, de legalább betartották Krisztus előírásait, és abban reménykedhettek, hogy a másvilágon nagyobb jutalomban részesülnek, ha a parancsok minimu- |[ mánál többet teljesítenek. A kétféle keresztény életre és erkölcsid re vonatkozó tanítás miatt égető teológiai kérdések vetődtek fel.

Sokáig nem volt világos, hogy a megkülönböztetés csak azt a gondolatot fejezi-e ki, hogy a mindenki által megvalósítható erkölcsi és szellemi fejlődésnek legalább két fokozata van, vagy, azt, hogy a házas emberek ebben a világban tevékenykedve alapvetően alacsonyabb rendű keresztények, nem részesülhetnek a legmagasabb rendű hatásában, és nem törekedhetnek Isten színe látására.
Órigenésznél például az előbbi értelmezésre utalj: ló szövegrészek a gyakoriak, de vannak olyan helyek is, melyek veszedelmes módon az utóbbi nézetet foglalják magukban, Origenész egyik prédikációjában úgy beszélt Krisztus seregéről, mint amely egy kis harcoló elitből áll és nagyszámú markotányosból, akik csak segédkeznek a gonosz ellen harcoló katonáknak, de maguk nem vesznek részt a harcban.

Mihelyt a markotányosok felszaporodtak, a harcosok úgy j; érezték, nem tudják hatékonyan végezni feladatukat. Egy idő után az aszkéták a gyülekezetektől elkülönülten kezdtek élni, miközben továbbra is szeretetszolgálatot végeztek, rabokról, jr betegekről, árvákról, özvegyekről gondoskodtak. Nagy szükségük volt valamiféle életrendre és szabályzatra, hogy céljuk elérésére tudják összpontosítani minden erejüket anélkül, hogy figyelmüket elvonnák a világi hívságok. De elvonulásuk kétségtelenül meggyengítette a gyülekezeteket, számos püspök pedig kénytelenül belátta, hogy ez a különcködés sok mindennel igazolható.
A IV. században a szerzetesi mozgalom arra törekedett, hogy a püspökök mélységes bizalmatlanságát megszüntesse. Szellemiségét tekintve ugyanis túl individualista és szeparatista volt, a városi papságot pedig igencsak bírálta.

Bár az aszkéták általában egyszerű emberek voltak, a mozgalomnak rövid időn belül megvolt a teológiai alapja. Alexandriai Kelemen és főleg Origenész írásaiban már megtalálható az asz- ketikus teológia minden lényeges eleme. Ezt a teológiát a mártírok eszménye jellemezte, akik semmit sem vártak ettől a világtól, hanem a megfeszített Úrral való egyesülésre törekedtek.
Éppúgy, ahogy a kereszt Isten diadalát jelentette a gonosz hatalmak fölött, a mártír is részesült ebben a győzelemben saját halálakor. Az aszkéták tovább éltették ezt a szellemet, s noha az üldözések már véget értek, ugyanezt a világtól való önfeláldozó elfordulást igyekeztek megvalósítani. Az áldozatos élet evangéliumi követelménye azonban egybeolvadt a klasszikus múltból örökölt egyszerűséggel és mértékletességgel.
A szerzetesi mozgalomban nemcsak az egyszerű embereknek volt helye, hanem az olyanoknak is, akik Platón eszményképén, a mártír Szókratész hagyományán, a cinikus filozófia megelégedési elvén és azon a sztoikus tanításon nevelkedtek, mely szerint a boldogság alapja az, hogy legyőzzük az olyan dolgok utáni vágyakozást, melyeket nem tudunk megszerezni és megtartani: tehát az értelmes életre csak a szenvedélyek megszűnésével van esélyünk.

A klasszikus görög hatások megerősítették az aszkétamozgalom individualista törekvéseit. Origenész az Énekek énekéről szóló kommentárjában Krisztus menyasszonya alatt elsősorban az egyházat érti, ahogy Szent Pál; de ad egy még mélyrehatóbb értelmezést is, amely szerint a menyasszony az isteni igével szent házasságban egyesülő lélek. Ez a képes beszéd - melyre némileg hatott Platón Lakomaja - segítette azt a gondolatot, hogy más emberek léte vagy legalábbis jelenléte zavarja és gátolja a lélek felemelkedését az Istennel való egyesülés üdvözült állapotába. Az „egy menekvése az egyhez" újplatonikus eszménye nem csupán a szükségtelen testi élvezetekről való lemondásra ösztönzött, hanem az emberi társadalom megtagadására is.
A korabeli felfogás szerint a magányos remeték nagy tiszteletet érdemeltek. A sivatagi atyákat Egyiptomban a IV. század második felében állandóan látogatták az emberek, és a szokásos formulával kérték őket: „Szólj egy szót, atyám, hogy élhessek." A remeték válaszait azután feljegyezték, összegyűjtötték és könyvbe rendezték. Ilyen gyűjtemény a Paradicsom vagy Az atyák mondásai. Magától értetődő volt, hogy az Istenhez ilyen közel élő emberek szavai sugalmazottak.

A IV. század elején a szerzetesség alakulásának irányát két egyiptomi aszkéta, Antal és Pakhomiosz jelölte ki. Antal, akit Atanáz életrajza tett híressé, lemondott a szüleitől örökölt vagyonról, és egyre távolabb költözött a társadalomtól, míg végül megközelíthetetlen sírhelyekre vonult, hogy a sivatagban küzdjön meg az ördögökkel. Pakhomiosz nagyjából vele egy időben, de jóval délebbre, Thébaiszban hozott létre aszkétaközösséget a Nílus menti tabennisi apátságban. Itt sokan éltek szigorú fegyelemben, nehéz, kétkezi munkát végezve; Pakhomiosz szervezetében katonás és feltétlen engedelmesség érvényesült.
A remeteeszmény és a lényegében közösségi szabályzattal működő, rendfőnökök irányításával zajló szerzetesi élet közt ideológiai ellentét feszült. A gyakorlatban még sokáig léteztek olyan aszkéták, akik nem magányosan éltek, de nem is közösségben (coenobium), hanem egyik helyről a másikra vándoroltak. Ezeket felelőtlen, zavaró elemeknek tekintették.

A szerzetesek lelkesedése alapvető kérdéseket vetett fel a mozgalom szeparatista és individualista jellege miatt. Csak az egyéni üdvösség a szerzetes célja? Vagy van a mozgalomnak társadalmi célja is? A kaiszareiai Vazul kis-ázsiai szervezetét a közösségi tevékenység elsődlegessége tette korszakalkotóvá. Hogy Vazul hallott-e Pakhomioszról, nagyon bizonytalan. De elutasította az egyéni törekvés remeteeszményét, mely híjával volt a felebaráti szeretet és szolgálat evangéliumi követelményének.
Vazul elsőként intézményesítette a noviciátust és az ünnepélyes fogadalomtételt, s megkövetelte az engedelmességet, hogy visszafoghassa a túlzásokat, a versengést és a kérkedést, melyek rossz hírbe hozták a szerzetesi mozgalmat. Korábban a szerzetesek a szegénységet és a szüzességet többre tartották, mint az engedelmességet. Vazul szigorú büntetéseket rótt ki azokra, akik engedély nélkül böjtöltek. A mértéktartás állandó hangsúlyozásával Vazul a bencés rend szellemiségét előlegezte meg.

Fájdalmas gyakorlati problémát jelentett az aszkéták megtartása a püspökök vezette, helyi nagy közösségekben. Atanáz Szent Antal életével lényegében azt mutatta be, hogy a szent mennyire hű volt az ortodoxiához.
340-341-ben a kis-ázsiai gangrai zsinaton egyértelműen elítélték azokat a szerzeteseket, akik felhagytak a templomba járással. Az aszkétamozgalom bizonyos képviselői a szentségeket másodlagosnak vagy lényegtelennek tartották. Az egyik kegyes kolduló szekta, a IV. század közepén Mezopotámiából Kis-Ázsia felé terjedő messzalinusok vagy eukhiták közössége úgy vélte, hogy minden emberben benne lakozik egy ördög, s ezt semmiféle szentségi kegyelem kiűzni nem tudja, csak a buzgó imádkozás és az aszketikus elmélkedés, amely valódi érzéseket képes létrehozni. Még a legortodoxabb szerzetesek is könnyen közömbössé váltak nemcsak a világi társadalom és civilizáció hívó szava, hanem az egyház megszokott istentiszteleti élete iránt is.

Vazul, Kaiszareia püspöke ezt úgy akarta meggátolni, hogy szerzetesközösségeinek olyan regulát írt elő, amely eleve védte a helyi püspök tekintélyét. A püspöki felügyelet elve csodálatosan működött, ha jó volt a püspök. De Vazul halála után harminc évvel Kaiszareia püspöke inkább arra használta szerzeteseit, hogy rettegésben tartsa a városi milíciát, amikor az a száműzött Aranyszájú Jánost védelmezte. Egyiptomban Atanáz utódai hamar rájöttek, hogy a parasztszerzetesek csapata eredményesen bevethető a pogány templomok lerombolásánál és az eretnekséggel folytatott küzdelemben.
A szerzetesi mozgalom második és harmadik nemzedéke az aszketikus élet különleges problémáival találta magát szembe. A szerzetesi közösségekben könnyen otthonra találtak olyan emberek, akik ki akarták vonni magukat a polgári társadalom kötöttségei alól, akik csődbe jutottak a súlyos adóterhek következtében; akadtak köztük menekülő bűnözők vagy homoszexuálisok, és gyakran olyanok is, akik kényszert éreztek arra, hogy valami feltűnő dolgot tegyenek, vagy arra vágytak, hogy büszkén sanyargathassák magukat. Mindig megtörténhetett, hogy még a legjobb szerzetesi közösség is egy-egy feltűnősködő vezető vagy személyiség befolyása alá kerül.
A szerzetesek olykor kísértést éreztek arra, hogy elutasítsák a munkát, és alamizsnából éljenek. Ágostonnak 401-ben meg kellett írnia A szerzetesek munkájáról című írását, hogy bebizonyítsa ennek az életformának a hamisságát.

Az V. században a judeai sivatag egy újfajta szervezet, a lavra kedvelt helyévé vált. A lavrában a szerzetesek saját celláikban éltek egy kiváló személyiség közelében, közösen imádkoztak és étkeztek, de magányosabb életmódot folytattak, mint ami egy coenobiumbaxi megszokott volt. A VI. században Iusztinianosz alatt Palesztina lavrái az Origenész ortodoxiájáról folyó vita következtében megosztottá váltak.

Szíriában és Mezopotámiában az aszketizmus időnként bizarr formákat öltött. A szerzetesek többsége nagyon egyszerű, szír anyanyelvű, görögül nem tudó ember volt. Önsanyargatásaikról szóló feljegyzések riasztó olvasmányok. Az övként hordott nehéz vaslánc gyakori önkínzás volt. Néhányan állatként éltek, füvet ettek, a tűző napon tartózkodtak, a lehető legkevesebb ruhát viselték, és a társadalommal való szembenállást azzal igazolták, hogy ők „Krisztus kedvéért bolondok".
A szíriai Telanisszosz kolostorában Oszlopos Simeon (Szümeón Sztülitész; kb. 390-459) sajátos módon kínozta magát: egy oszlop tetején élt. Bár akkoriban kevélységgel vádolták, Simeont, önsanyargatása nagyon is valódi volt, s ezzel kiváltotta a vidéki emberek mélységes tiszteletét. Számos tanítványt vonzott a kolostorba, és később olyan aszkéták követték példáját, mint Dániel (409-493), aki harminchárom évet töltött egy oszlop tetején Konstantinápoly mellett (a mai Rumeli-Hisarban). Simeon, az írástudatlan oszlopszent tekintélye olyan nagy volt, hogy a kormány az epheszoszi (431) és a khalkédóni (451) zsinatok összehívásához az ő beleegyezését is kérte.

Az ellenkező irányt képviselték azok az aszkéták, akik Órigenész hatása alatt álltak. Közöttük a kaiszareiai Vazulnak volt kiemelkedő szerepe, igaz, ő épp azokat az elméleti megállapításokat nem fogadta el, melyek miatt Órigenész teológiáját eretnekséggel vádolták. Egyiptomban azonban jó néhányan továbbra is jó véleménnyel voltak Órigenész spekulatív gondolatairól: Alexandriában a vak Didümosz (Jeromos tanult nála egy ideig) magyarázta, Konstantinápolyban Euagriosz főesperes, Nazianzoszi Gergely közeli barátja. Egy szerelmi ügy miatt Euagriosz a fővárosból Jeruzsálembe ment, s onnan útja végül az egyiptomi sivatagba vezetett, ahol az egyik legnagyobb hatású vallásos íróvá vált.
Euagriosz nemcsak az intézményes szervezet, hanem a legbensőbb kontempláció rendjét és módszerét is megalkotta. Nyolc fő- vagy alapbűnt különböztetett meg, ezek: a falánkság, a paráznaság, a kapzsiság, a levertség (örömnélküliség), a harag, a fáradtság (lustaság), a kevélység és a büszkeség, és a Platón által megnevezett lélekrészekkel kapcsolta össze őket.

A kontempláció fajtáit a megértés fokainak megfelelően a testitől a testetlenig határozta meg, egészen a Szentlélek kontemplációjáig. Azt tanította, hogy a legmagasabb szinten az ima szavak nélküli, szellemi tett, amelynek mentesnek kell lennie a gonosz hatalmak ösztönözte képzelet fizikai istenképeitől.
Euagriosz szerette a csípős, tartalmas és homályos maximákat. Az ima misztériumára vonatkozó számos kifejezése átkerült a görög aszketikus teológiába, és Johannes Cassianus révén nyugatra is eljutott.

Cassianus szkíta származású szerzetes hosszú aszketikus gyakorlatnak vetette alá magát Palesztinában és Egyiptomban. Euagriosszal és Origenész párthíveivel rokonszenvezett, s ezért 400 után el kellett hagynia az alexandriai Theophilosz által uralt Egyiptomot.
Konstantinápolyban Aranyszájú János diakónussá szentelte, majd János 404-es bukása után Rómába, s végül 415 körül Massiliába ment. Férfiakból és nőkből álló szerzetesi közösségeket szervezett a keleti minta alapján. A szerzetesi élet alapelveiről szóló művében leírta a külső rendet: a helyes szerzetesi öltözéket, a megfelelő liturgiákat, valamint az Euagriosz jegyzékében szereplő nyolc főbűnt. Az atyák beszélgetései a sivatagi hagyomány lényegét taglalta beszélgetés formájában, híres egyiptomi aszkéták szájába adva.
Ágoston kegyelemtanának bírálata a tizenharmadik beszélgetésben kiváltotta Ágoston fanatikus hívének, Prosper Aquitanusnak a támadását, és a vita tartós kételyt ébresztett Cassianus ortodoxiáját illetően. Ennek ellenére nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen nagy hatással volt Cassianus mértéktartása és éleslátása a későbbi nyugati szerzetességre. Cassianus kritikus pillanatban érkezett.

A nyugati keresztények megindítónak találták Atanáz Szent Antal életéről írt művét és az egyiptomi sivatagi atyákról szóló Rufinus-beszámoló latin fordítását, s saját szenteket akartak. Sulpicius Severus, aquitaniai fanatikus író Tours-i Szent Márton aszketikus püspök nagyrészt kitalált életrajzával 403 körül nagy sikert ért el, mert azt akarta bizonyítani, hogy Gallia még az egyiptomi aszkétáknál is különb szentet tudott adni a világnak.
Rendkívüli csodatételeket tulajdonított Mártonnak, aki a regénynek köszönhetően az egyik legnépszerűbb szent lett a barbár nyugaton, elsősorban mint katonaszent és a harci erények patrónusa. Cassianus azonban nem szerette ezt a fajta csodahíresztelést, és többször helytelenítette az efféle igényt. Úgy vélte, ez nem a valódi aszketikus hagyomány, annak igazi célja ugyanis a tiszta szívből fakadó ima.

Mértéktartásával és mérsékletességével Cassianus mindazt megtette a nyugatért, amit Vazul a görög keletért, bár sosem kételkedett abban, hogy a magányos élet magasabb rendű a coenobiumhoz tartozásnál. Nyilvánvalóan hatott Szent Benedek VI. századi regulájára és a Mester ezzel rokon regulájára.
A Mester, egy ismeretlen apát, néhány évvel Benedek előtt alkotott, és írásainak egy része bekerült a bencés regulába. Benedek úgy rendelkezett, hogy a kompletórium előtt Cassianus Az atyák beszélgetései (Collationes patrum) című művéből kell felolvasni. Később a felolvasás közben a szerzetesek könnyű vacsorát fogyasztottak el; innen ered a mai olasz nyelv kisebb étkezésre használt szava (colazione) és az angol collation kifejezés, mely a szokatlan időpontban való uzsonnát jelenti.

A történelmi véletlenek folytán a bencés név a szigorral és a műveltséggel kapcsolódott össze. Benedeket egyik dolog sem érdekelte különösebben. Regulájára az egyszerűség, az önfegyelem, s nem a bűnbánati szigor vagy az önsanyargatás volt a jellemző. Véletlenül sem olyan szerzeteseket várt közösségébe, akik kudarcot vallottak a világban, vagy akik a lelkiismeretüket terhelő bűnüket akarták jóvátenni.
Nem azért alapított kolostorokat, hogy különleges szolgálatot tegyen az egyháznak vagy a társadalomnak. Szerzetesei nem papok voltak, hanem egyszerű emberek, itáliai és gót parasztok, akiknek tanulniuk kellett, kötelező vallásos olvasmányaik voltak (komoly tanulmányokról egyáltalán nem volt szó), és napi imáikat, az Isten művét (opus Dei) végezték, melyet Benedek központi jelentőségűnek tartott a közösség életében.

Családot kellett alkotniuk az apáttal mint apjukkal, aki mindenkiről egyformán gondoskodott. Mindenekelőtt pedig a kolostorban kellett tartózkodniuk, nem költözhettek egyik helyről a másikra. Bár a regula több kolostor számára készült, Benedek kétségkívül nem gondolt arra, hogy szerzetes- rendet alapítson. Amikor előírta, hogy a nap nagy részét a munkának kell szentelni, nem láthatta előre a középkori és újkori Benedek-rendi tudósoknak az oktatásban és a tudományos kutatásban elért rendkívüli eredményeit. Inkább meg akarta óvni szerzeteseit attól, hogy jellemüket tönkretegye a tétlenség. Nem volt más célja, mint hogy Isten színe előtt éljenek, és a mennyországba jussanak.