Órigenész (184-254) óriásként emelkedik ki a korai keresztény írók közül. Bár sosem említi név szerint Kelement, bizonyára figyelmesen olvasta írásait, és sok szempontból az ő munkásságát folytatta. Egyik korai művének címe Szőttesek volt; a néhány megmaradt töredék arra utal, hogy hasonlított Kelemen Szőtteseire, ahogy a keresztény fogalmakat a platőni hagyománnyal rokon nyelven próbálta értelmezni, és a filozófiai vitát a bibliai problémák magyarázatával ötvözte (ilyen például a Szent Péter és Szent Pál közti antiokheiai vita, melyet Órigenész épületes színjátékként értelmezett).
Ámde Órigenész gondolkodásmódja nagyon különbözött Kelemenétől, akinek műveit a vidám hang és a Teremtő jótéteményei fölött érzett nyílt öröm hatja át. Órigenész írásaiban nagyobb szigor van jelen, olyan vasakarat, mely nemcsak azt veti el, ami rossz, hanem a jó dolgokat is, ha azok akadályozzák a magasabb rendű célok elérését. Órigenész kiválóan ismerte a görög költészet remekeit, de erről nem nagyon akart tanúságot tenni.
Talán egy kicsit tartott a forma és a kifejezés szépségétől, amelyben csapdát vagy eltérítő veszedelmet látott, s talán az időt is sajnálta arra, hogy efféle semmiségekkel törődjön. Szigorú munkaterv szerint dolgozott, a nagy filozófusokat tanulmányozta, de mindenekelőtt a Szentírást, melynek szinte minden részét bármikor fejből tudta idézni. Kiváló emlékezőtehetsége némi természetes büszkeséget keltett benne, ezért nem bajlódott azzal, hogy hivatkozásait időnként ellenőrizze, s így követett el apróbb hibákat.

Órigenész szerint a pogány irodalom a pogány társadalom hagyományának elválaszthatatlan része volt, az üldözött egyház tagjaként hajthatatlanul szembehelyezkedett a társadalommal. Ebben talán családi emlékei is megerősítették. 202-ben tizennyolc éves volt, amikor a Septimius Severus-féle keresztény- üldözés idején az apja, Leonidasz mártírhalált halt. Órigenész mindig a vértanúegyház tagjaként ír, és a pogány filozófia és kultúra iránt kevésbé érez rokonszenvet, mint Kelemen; időnként jéghideg megvetés árad belőle. Kelemen számára Platón óriási tekintély volt.
Órigenész szemében nem számított, bár felismerte, hogy Platón számos bölcs dolgot mondott, és hogy dialógusai sok igazságot tartalmaznak. Az ember úgy érzi, hogy ő nem Platón miatt tartott valamit igaznak, hanem szinte Plafonnak ellentmondva. Abban is különbözik Kelementől, hogy a legkevésbé sem hivatkozik egy-egy nagy filozófusra azért, hogy megvédjen valamely a keresztények számára fontos elvet. Ennek ellenére szinte akaratlanul kevésbé bírálja a platonizmust, és rendszere a platóni feltevések nagyobb hányadát foglalja magában, mint Kelemen írásai.

Otthonosan mozgott a görög filozófiai iskolák vitáiban, és mesteri jártassággal igazodott el a különböző sztoikus, epikureista, platonikus és arisztoteliánus álláspontok között. Felhasznált bármit, amire szüksége volt véleménye kifejtéséhez, de sosem azonosította magát egyik filozófiai iskolával sem. Elődeihez, Jusztinoszhoz és Kelemenhez hasonlóan ő is szívesen támaszkodik az etikai kérdésekről és a gondviselésről szóló sztoikus érvekre, és nagy rokonszenvet érez ama platóni tanítás iránt, hogy a lélek „rokon" Istennel, de kénytelen olyan anyagi világban élni, mely nem az igazi otthona. Azt viszont elutasította, hogy Platón sugalmazás révén talált volna rá az isteni igazságra.
Órigenész számára a kinyilatkoztatás egyedüli forrása a Biblia volt, és mindennap sok időt szentelt az imádkozásnak és tanulmányainak, fáradhatatlanul kényszerítve magát a véget nem érő munkára, keveset aludt és keveset evett. Teljes szívvel az egyház embere kívánt lenni, megvédve annak tanításait a zsidó, eretnek vagy pogány nézetekkel szemben.

Már pályafutása elején, a zsidókkal folytatott viták során rájött, hogy a keresztények a zsinagóga képviselőivel csak a mindkét oldal által elismert bibliai szövegek alapján vitatkozhatnak. Az egyház a Septuagintát, a görög nyelvű zsinagógák pedig Szümmakhosz, Theodotión és főként Aquila szószerintibb fordításait használták; Aquila pogány volt, aki miután egy időre keresztény lett, végül prozelitaként a judaizmushoz csatlakozott. 140 körül olyan fordítást készített, amely a szószerintiség elvét a fanatizmusig vitte.

A keresztény gyakorlatban volt egy olyan tendencia - főleg a messiási jövendölések idézetgyűjteményeiben -, hogy bizonyos szövegeket a megfelelő cél érdekében némileg módosítottak. Jusztinosz vértanú úgy vélte, hogy „az Isten a fáról uralkodott" kifejezés a 96. zsoltár eredeti szövegéhez tartozik, és a Septuaginta zsidó példányaiból csak a zsidó polemisták hagyták ki. Ebben a helyzetben Origenész látta, milyen sürgető szükség van az Ószövetség pontos szövegére, ha a keresztények nem akarják, hogy a vitatkozó rabbik kimutassák tévedéseiket. Ezért összeállította az Ószövetség fordításainak hatalmas szinopszisát Hexapla címen.
Origenész párhuzamos oszlopokba rendezte a héber szöveget, görög betűs átírását (talán hogy segítse a mássalhangzós szöveg kiejtését; vagy talán azt a régi zsinagógái szokást követte, mely szerint a héber felolvasást utóbb görögül magyarázták), valamint a négy legfontosabb görög fordítást.

A Zsoltárok könyvéhez még két változatot toldott; az egyiket ő maga találta egy korsóban a Jordán völgyében talán a holt-tengeri tekercsekhez hasonló leletként. A Hexapla fő célja a Septuaginta pontosságának megerősítése volt, hiszen minden görög egyházközségben ezt használtak. Origenész főleg Theodotión fordításából vett kiegészítéseket toldott a Septuaginta szövegéhez, és obelosszal (a. m. tű; rövid vízszintes vonás - a szerk.) jelölte meg (jelezvén bizonytalanságát hitelességüket illetően) azokat a szövegrészeket, amelyek eltértek a héber eredetitől. Ezek jelentős különbségek lehettek. Például Dániel könyvének görög fordításában szerepel Zsuzsanna története, mely egyáltalán nincs benne a héber szövegben.
Origenész nem kételkedett abban, hogy ez a történet Dániel könyvének hiteles része, mivel mind a Septuaginta, mind Theodotión fordítása tartalmazta. Mivel azonban a történet kedvezőtlen megvilágításban tüntette föl a zsidó véneket, a zsinagógának nyilvánvaló indítéka volt a kihagyására.

Órigenész nézetével ezen a ponton - drámai levelekben - jogosan vitatkozott egy idősebb keresztény tudós, Julius Africanus. Africanus meglehetősen érdekes ember volt. Jeruzsálem (Aelia) szülötteként sokat utazott. Egyszer ellátogatott IX. (Nagy) Abgar király edesszai udvarába, ahol megismerkedett Bardeszanésszel, és együtt vadásztak a koronaherceggel. Felkereste Ararát hegyét Noé bárkáját kutatva. Látta a Holt-tengert és Jákob terebint fáját Palesztinában.
220 körül a palesztinai Emmauszban (későbbi nevén Nikopolisz) telepedett le, majd 222-ben Rómába utazott a város küldöttségével. Műveltsége olyan nagy hatással volt Alexander Severus császárra (222-235), hogy az megbízta pantheoni könyvtára felépítésével. Africanus műveltsége a tipikus régészé. Összeállította a világtörténelem krónikáját, s Krisztus megtestesülését a teremtés utáni 5500. évben jelölte meg. írt egy többkötetes miszcelláneát, mely tartalmilag Plinius Historia Naturálisához volt hasonló; a fennmaradt töredékek érdekes állatgyógyászati, harcászati, szónoklat- tani, valamint Homérosz szövegkritikájával és a mágiával kapcsolatos ismereteket tartalmaznak. Africanus az első keresztény, aki nem mindegyik írásában foglalkozott a hitével.

A Bibliát is régészként olvasta. Összehangolta az evangéliumi családfákat, és felfedezett Zsuzsanna történetében egy csapnivaló görög szójátékot. Egy teológiai vita után levélben atyaian megrótta Órigenészt, aki nem vette észre, hogy a szójáték csak a görögben lehetséges, mert ez azt bizonyítja, Zsuzsanna története betoldás Dániel könyvének eredeti szövegébe. Órigenész ingerülten válaszolt, hogy a szójátékot a fordítók is kitalálhatták, és ez nem bizonyítja azt, hogy nem volt héber eredeti. Elképzelhetetlen, hogy az Űr, aki mindent megadott azért, hogy megváltsa egyházát, ilyen súlyos kérdésben megengedte volna a tévedést.
Órigenésznek a Septuagintáról vallott felfogása erőteljesen konzervatív volt. Tartotta magát ahhoz, hogy a Septuaginta kánonját minden egyház elfogadta. Viszont azt ő is elismerte, hogy mivel a zsinagóga több egyházzal együtt nem fogadta el azoknak a könyveknek vagy könyvrészeknek a hitelességét és kanonikusságát, melyek a héber szövegben nem találhatók, csak a Septuagintában, a hitvitákban ezeket nem szabad használni.

Órigenész figyelmét nagyrészt az ortodoxiának az eretnekséggel szembeni védelme kötötte le. Látta, hogy a gnoszticizmusra nem lehet a konkrét problémákat elkülönítve, apránként válaszolni, hanem csak a keresztény tanítás természetének összefüggő és mindent felölelő bemutatásával, s a fő gnosztikus kérdések (a rossz problémája, az anyag helye az isteni tervben, a szabad akarat, az isteni igazságosság) csak jóval megalapozottabb nézőpontból vizsgálva válaszolhatók meg.
A keresztény teológia ezen átfogó értelmezését írta meg Az alapelvekről (Peri arkhón) címmel, melyet a IV. század végén fordított le latinra az aquileiai Rufinus, aki, hogy összhangba hozza Órigenész más írásaiban kifejtett ortodoxabb véleményeivel, őszintén bevallja, hogy néhány szakaszt megváltoztatott. Jeromos később kiadta azoknak a legfontosabb részeknek a pontos fordítását, amelyeket Rufinus ilyen módon tompított és módosított, így mégis feltárható a mű eredeti tartalma.

Órigenész spekulatív rendszere szerint Isten először nem az anyagi világot teremtette, hanem a szellemi lények birodalmát, akik értelmet és szabad akaratot kaptak, és a Teremtőtől függtek. A bűnbeesést egy az alexandriai Philóntól átvett gondolattal magyarázza. Eszerint a szellemi lények „elteltek" az Isten imádásával, és hanyagságuk miatt buktak el, ahogy szeretetük fokozatosan kihűlt, és lassan elfordultak Istentől az alacsonyabb rendű dolgok felé.
Az anyagi világ ennek a bukásnak a következménye, nem - ahogy az eretnekek mondták - a véletlen eredménye, hanem a Teremtő közvetlen szándéka szerint jött létre, akinek a jóságát a világ szépsége és rendje teszi nyilvánvalóvá. Tehát az anyagi világ nem egy katasztrofális tévedés következménye, melybe az emberiség a kegyetlen véletlen folytán jutott, hanem a szuverén Isten akaratával teremtett valóság, mely az Isten jóságának, igazságosságának és a megváltás tervének a megnyilvánulása. Nem a lelkek kényelmét szolgálja, hanem a tanulást, felkészülést és átalakulást, hogy visszatérhessenek alkotójukhoz, aki nélkül kevesebbek önmaguknál.

Órigenész úgy látta, hogy a rossz „problémája" nyilvánvaló céltalanságában rejlik. A megoldás érdekében részint Iréneusz egy gondolatára támaszkodott: a világ azért van, hogy nagy feladatok elé állítson minket, akik a nehézségek leküzdésére rendeltettünk; részint a platóni hagyományra: a rossz a jó hiánya, és a rendetlenség oka a szabad akarattal való visszaélés. Az anyagi világ Órigenész szerint átmeneti és ideiglenes, s a benne leélt élet csak egy rövid időszak a lélek sokkal hosszabb életén belül.
A lélek a testtel való egyesülés előtt is létezik, és létezni fog a testtől való elválás után is. Ezért a megváltás folyamata fokozatos; a megbékélés folyamatos, s mivel Isten erőszakot nem alkalmaz, hanem tiszteletben tartja a szabadságot, az isteni tervnek megfelelő helyreállítás munkája lassú és fájdalmas felemelkedés.

Csak egy lélek nem fordult el soha Istentől, amikor a többi elbukott. Ez a lélek olyan egységre lépett az isteni logosszal, mint a lélek az emberi testtel, vagy a fehéren izzó vas a tűzzel; még a Máriától származó test is olyan egységet alkotott, amely nem volt más, mint a testet öltött Űr. Viszont Isten jelenlétét csak kegyelem által lehet felismerni az Emberfiában. Krisztus mást és mást jelent a különböző szellemi fejlettségű emberek számára. Kezdetben Emberfiaként ismerhetjük meg őt, de ahogy haladunk előre, megtanulhatjuk mélyebben megismerni. Krisztus „minden mindenki számára", az egyéni igényeknek és törekvéseknek megfelelően, ahogy a hit tudássá érik, és az erkölcsi érzék finomodik.
Origenész számára axiomatikus, hogy a kinyilatkoztatás a befogadó egyéni képességén múlik. A megtestesülés szükségképpen isteni inkognitó: a bűnös ember nem bírná elviselni a közvetlen isteni fényt. Az egyház olyan evangéliumot hirdet, amely - bár a jelen élet lehetőségei közt abszolút - a jövőben kinyilatkoztatott igazsághoz képest relatív. Tükör által, homályosan látunk.
A jövendő életben tudásunk legalább olyan mértékben fogja felülmúlni azt, amit jelenleg tudunk, mint amilyen mértékben az Újszövetség felülmúlja az Ószövetséget. És a lélek felemelkedése a megértésben a porhüvely halála után is folytatódni fog. Mivel a halál pillanatában senki sem bűntelen, s ezért nem alkalmas az isteni szentség és szeretet megtapasztalására, tisztító tűz fogja megszabadítani a lelket minden szennytől. Mindenfajta beszéd és írás a mennyről és a pokolról jelképes: a pokol hőmérsékletét nem lehet megmérni. A jelképes nyelv tartalmazta igazság az, hogy van isteni büntetés. Ámde a fő kérdés ennek a büntetésnek a célja. Órigenész mindig hangsúlyozza, hogy a megjavító szándék okvetlenül jelen van „Isten haragjában" (amely - miként fáradhatatlanul magyarázza - nem érzelmi reakció Istenben).

Meg volt győződve arról, hogy az eszkatológia korai keresztény szimbólumait - menny, pokol, feltámadás, Krisztus második eljövetele - nem szabad pusztán azért elvetni, mert bizonyos hívők ezeket szó szerint, durván és prózaian értelmezik. Ezzel ellentétes a gnoszticizmusnak az a tévedése, hogy mindezeket a szimbólumokat kizárólag az itt és most szerzett, belső pszichológiai tapasztalatokra vonatkoztatja.
Origenész is inkább ez utóbbi nézethez vonzódott, és a poklot például úgy írta le, mint a lélek teljes széthullását a mérhetetlen elhagyatottságban. Ennek ellenére a szimbólumokat az „isteni nagysághoz méltó" módon akarta értelmezni, s ez összhangban is állt az egyházi hagyomány leglényegesebb részével.
A via médiám való törekvése gyakran végződött zavaros szóhasználattal, és újraértelmezései riasztóan eretneknek tűntek az ortodoxok számára. De igazolva érezte magát Szent Pál Korintusiaknak írt levelének 15. részében levő szavai által, ahol az apostol hallgatólagosan elvetette azt a gondolatot, hogy a „feltámadás" merőben belső pszichológiai vagy misztikus élmény, de bírálta azt a felfogást is, hogy a test feltámadása a jelenlegi fizikai test szó szerinti feltámadását jelenti.

A végső dolgokról író Origenész ösztönzőleg hatott néhány VI. századi különös elméletre. A feltámadt test gömb alakú lesz, hirdette később néhány lelkes szerzetes Palesztinában az ő tekintélyére hivatkozva. (Eredetileg Platón fejtegette, hogy a gömb a legtökéletesebb forma.) De nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy Origenész valaha is mondott ilyesmit. Úgy vélte, hogy az ördög bukott angyal volt, és a démoni hatalmakat Isten nem rossznak teremtette. Isten semmibevevése és a gőg miatt buktak el, ez a gőg akadályozta meg őket az azonnali bűnbánatban. A szabadságot és az értelmet azonban megtartották.
Egyetlen lény sem teljesen romlott, különben megszűnne felelőssége és értelme, és csak szánakozni lehetne szerencsétlen állapota miatt. Tehát még a sátán is megtartott az igazság elismerésére való képességéből valamit; még ő is megtérhet a legutolsó pillanatban. Akiengesztelődés addig nem teljes, amíg minden lény el nem éri a megváltást, és Isten nem lesz minden mindenekben. Ez az univerzalista remény azonban nem valamiféle megnyugtató hit egy természetes folyamatban, amely mindenképpen beteljesedik.
A szabadság az eszes lények elidegeníthetetlen birtoka, és Isten minden egyes lényt a legnagyobb tisztelettel szeret. Sőt mivel a szabadság elidegeníthetetlen, Origenész nem tagadhatta, hogy a megváltottak akár még egyszer elfordulhatnak Istentől, így elméletileg megvan az újra meg újra ismétlődő bűnbeesés és megváltás vég nélküli körforgásának lehetősége. Végül inkább kérdez, mint állít, mert nem tudja elképzelni sem azt, hogy a szabadság elveszhet, sem pedig azt, hogy a szeretet kudarcot vallhat.

A gnoszticizmussal való vita miatt Órigenésznek átfogóan kellett felülvizsgálnia a bibliaértelmezés helyes elveit. Az olyan szó szerinti magyarázókkal szemben, mint például Markión, megvédte az allegória helyénvalóságát a keresztény szentírás- magyarázatban. A Biblia egyes részei esetleg pusztán szentírási törvények vagy ősi, törzsi szokások, de a törvények, történelmi, sőt földrajzi adatok fátyla alatt Órigenész az időtlen igazságot látta. Itt Philón mutatta neki az utat, és számos értelmezésre vonatkozó alapelvét tőle vette át. Ámde Órigenész szerint a Biblia egységének, vagyis az Ó- és az Újszövetség összekapcsolásának kulcsa Krisztus személye.
A problémákat, amelyekre a markioniták szerettek rámutatni, ő a spirituális értelmezés szükségességét mutató gondviselésszerű jeleknek fogta fel. Hogy a négy evangélista szándéka nem az volt, hogy száraz és tényszerű leírást adjon az evangéliumi eseményekről, azt az bizonyítja, hogy különbözőképpen számoltak be arról, ahogyan Krisztus megtisztította a jeruzsálemi templomot. A különbségeket nem lehet a szó szerinti és történelmi értelmezéssel feloldani, de tökéletesen érthetők, ha az evangélisták szellemi céljait figyelembe vesszük. Ennek megfelelően Órigenész arra a következtetésre jutott, hogy a Szentírás elsődleges célja a spirituális igazság közvetítése, és a történelmi események leírása ehhez képest másodlagos.
A Szentírás legtöbb szakaszának két-három, esetleg négy jelentésszintje van. A szó szerinti értelmen kívül a szöveg tartalmazhat az egyházra mint közösségre, valamint a lélek és Isten viszonyára vonatkozó tanítást. Ebből a szempontból a többféle jelentésről vallott nézete nagy hatást gyakorolt keleten és nyugaton egyaránt. A Pentateuchusról és Józsué könyvéről szóló homiliái, melyeket sokáig Rufinus latin fordításában olvastak, mélységesen hatottak Nagy Szent Gergelyre. De nagy hatást gyakorolt Jeromosra is, aki bibliamagyarázatát nagyrészt átvette.

Órigenésznek a Szentírás szó szerinti értelmezéséről alkotott nézeteit kortársai és a IV. századi ellenséges olvasók is bírálták. Úgy vélte, hogy a Bibliában kevés az olyan hely, amelynek kizárólag spirituális értelme van. Az azonban nem volt világos, hogy a szó szerinti jelentést önmagában mennyire tartja fontosnak. Számára szinte véletlenszerű és teológiailag elhanyagolható, hogy a Biblia sok valódi történelmi adatot tartalmaz. Az írás „testében" lakozó lélek volt a fontos.
A kinyilatkoztatás és a megváltás elvével teljes összhangban áll, hogy az emberiség megtanulhat a betűtől a szellemig, az érzéki világból az anyagtalan valóságig, az Emberfiától az Isten fiáig emelkedni, De egy olyan teológus, aki szerint a Szentírás isteni és emberi elemeinek egysége analóg Krisztus isteni és emberi természetének egységével, nem tekinthette se a szó szerinti, se a történelmi értelmet teljesen lényegtelennek.
Órigenész tanítása az imádságról, valamint saját misztikája mindig is a Szentíráshoz való ragaszkodásban gyökerezett. Egyszer megjegyezte, hogy „még a kontempláció legmagasabb fokán sem feledjük egy pillanatra sem a megtestesülést". Ugyanígy az imádságban is a biblikus meditáció lépcsőfokain történik a lélek szellemi felemelkedése.
„Naponta olvassuk a Szentírást, és tapasztaljuk a lélek szárazságát, mígnem Isten táplálékot ad, mellyel a lélek éhségét csillapítja." így a lélek a kegyelem által emelkedik a földi gondok fölé, egyedül Istenben örvend, belenézve belső tükrébe, melyben az Űr dicsőségét látja, és átváltozik, miként az Isten dicsőségének fénye nyomot hagy benne. Az efféle imában, teszi hozzá Órigenész, nincs szükség a kérések kimondására; ugyanis a lélek egységre lép Krisztussal, az immanens „világlélekkel", és képessé válik hálával elfogadni bármilyen terhet vagy nehézséget, melyet el kell viselnie.

Órigenész a Szentírás magyarázatát tekintette elsőrendű feladatának: legtöbb írása a bibliai szövegek magyarázatát és a Biblia egyes könyveiről szóló prédikációkat tartalmazza; kommentárjai olyan hosszúra sikerültek, hogy egyiket sem fordították le teljes terjedelmében. Amikor az aquileiai Rufinus hozzáfogott a Rómaiakhoz írt levél írt kommentárjának fordításához, átdolgozta a művet, és egy lényegesen rövidebb változatot készített; sőt e kommentár egyes könyvei már Rufinus idejében sem voltak meg, így arra kényszerült, hogy saját belátása szerint kipótoljon bizonyos hiányokat. „Ki tudná mindazt elolvasni, amit Órigenész írt? - kérdezte Jeromos (amikor még Órigenészt pártolta).
Szakadatlan munkálkodása miatt adamantiosznak (gyémántkeménységűnek) nevezték Órigenészt. Szigorú és aszketikus elvárásaival nem mindig kedveltette meg magát más keresztényekkel. Megvallotta azt is, hogy gyakran vált irigység, rossz- indulat, sőt gyűlölet tárgyává. Kaiszareiai Euszebiosz hallomás alapján elbeszéli azt a történetet, amely szerint Órigenész ifjúkori lelkesültségében kasztrálta önmagát, hogy megőrizhesse szüzességét.
Az aszkézis efféle szélsőséges tetteire valóban volt néhány példa a korai egyházban. Amikor azonban Órigenész Máté evangéliuma 19. fejezetének 12. versét magyarázta („vannak heréitek, akik maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért") erőteljesen helytelenített bármiféle szó szerinti értelmezést. Lehet, hogy Euszebiosz kritikátlanul közölt egy rosszindulatú pletykát, melyet Origenész ellenségei terjesztettek, márpedig ezekből sok volt.

Órigenésznek nem volt könnyű jó viszonyban lennie Démétriosszal, Alexandria püspökével. Világias, hataloméhes, önhitt és gőgös főpapnak tartotta, aki azt a megtiszteltetést élvezi, hogy egy gazdag közösség vezetője lehet egy nagyvárosban. Démétriosz igyekezett rendet tartani, és püspöki felügyeletet megvalósítani az egyiptomi egyházban, amely a II. században rendkívül anarchikus volt.
A püspöki hatalom követeléseit könnyű volt önkényesnek feltüntetni. Órigenész barátai úgy érezték, hogy Démétriosz Órigenésszel szemben tanúsított magatartásában van némi irigység. A teológust gyakran meghívták más egyházak, hogy nyilvános vitában vegyen részt, vagy segítsen megoldani nehéz teológiai kérdéseket. Egy újabban talált papiruszlelet tartalmazza annak a valószínűleg Transzjordániában zajlott vitának a jegyzőkönyvét, amelyet két gyorsíró jegyzett le.
Órigenész egy püspöki zsinat meghívására egy bizonyos Hérakleidész püspök monarchiánus nézeteit cáfolta meg. Híre olyan nagy volt, hogy egyszer Antiokheiába is elhívták egy beszélgetésre Mamaeával, Alexander Severus császár anyjával. Severus udvarában egyébként számos keresztény élt, magánkápolnájában pedig állítólag a tüanai Apollóniosz, Ábrahám, Orpheusz és Krisztus szobra állt (sajnos a történelmi forrás nem megbízható).

229 körül Órigenészt Athénba hívták, hogy segítsen vitázni egy Candidus nevű, kellemetlen valentiniánus eretnekkel. Útban Hellász felé átutazott Palesztinán, ahol sok rajongóra talált, Kaiszareiában pedig presbiterré szentelték. Athénban Candidus azzal érvelt, hogy az ortodoxok nem kifogásolhatják az üdvösségre vagy a kárhozatra való eleve elrendelés valentiniánus doktrínáját, ha ők maguk is úgy vélik, az ördögnek nincs reménye a megváltásra. Még az ördög is üdvözülhet, válaszolta Origenész. A kaiszareiai felszentelés és az athéni vita híre feldühítette Démétrioszt, panaszt is emelt Róma püspökénél.
Egy egyiptomi püspöki zsinat el is ítélte Órigenészt, aki védekezésre kényszerülve azon sajnálkozott, hogy mély igazságok tárultak fel olyan emberek számára, akik nem méltók megértésükre. Sőt hozzátette, az ördögről sem tudna több rosszat elmondani, mint azokról az egyiptomi püspökökről, akik elítélték. Ezek után a palesztinai Kaiszareiába kellett költöznie, s itt élt Türoszban 254 körül bekövetkezett haláláig (ebben a városban később a keresztesek még látták a sírját a XII. században).

235-ben Alexander Severus utóda Maximinus császár lett, akinek nem tetszett a keresztényekkel való kivételezés a császári udvarban, és rövid ideig tartó, kellemetlen keresztényüldözés következett, amelyet valószínűleg naga a császár rendelt el. A korábbi üldözésekben a helyi kormányzók játszották a fő szerepet. Órigenész egy időre elhagyta Kaiszareiát barátja s egyben gazdag pártfogója, Ambrosziosz társaságában, aki a prédikációit lejegyző gyorsírókat is fizette. Neki címezte a Buzdítás a vértanúságra című könyvét, melyben a hozzá hasonló társadalmi rangú keresztényeket arra buzdítja, hogy álljanak ellen a megalkuvás minden kísértésének.
Az imádságról című értekezés ajánlása is neki szól; ebben a műben azoknak a determinista filozófiájára kísérel meg választ adni, akik szerint az imádság nem ér semmit. 248-ban az ő unszolására írja meg fő tanulmányát Kelszosz ellen címmel a kereszténység védelmében. A laza szerkezetű műben közvetlenül a Kelszosz vádjaiból vett idézetek után állnak az ellenérvek. így a két vitázó fél kijelentései összevethetők. A mai olvasó számára ez az egyik leglenyűgözőbb mű a korai keresztény írások közül. Kelszosz és Órigenész szembenállása annál is feltűnőbb volt, mivel mindketten platonistái lévén, ugyanazokból az előfeltevésekből indultak ki.

Órigenész tisztán látta, hogy jóval többről van szó, mint a népszerű apologetika érveiről, melyek a csodákon, a beteljesült jövendöléseken és az egyház csodálatos terjedésén alapultak; ezekkel kapcsolatban volt némi fenntartása. A fő kérdés számára az volt, hogy a platóni metafizikán belül lehet-e Isten szabadságáról beszélni, vagy az Isten csak egy másik elnevezése a kozmosz örök, személytelen folyamatának.
Kelszoszt, aki vallási szempontból konzervatívabb volt, és ez utóbbi nézetet vallotta, megdöbbentették és megrémisztették a kereszténység által felszabadított új és potenciálisan forradalmi erők. Órigenész a szabadság elvét mint a keresztény filozófia jellemzőjét igen fontosnak tartotta: a szabadság lehetőség a változásra, az erkölcsi átalakulásra, a spontaneitásra, a kreativitásra és a kritikai tárgyilagosságra a bevett szokásokkal és hagyományokkal szemben.

Egyáltalán nem világos, hogy a pogány értelmiség mennyire értékelte Origenész érvelését. Porphüriosz, Plótinosz tanítványa és életrajzírója, kétségkívül olvasta néhány írását. Nem is tudta megbocsátani tiszteletlenségét Platón és a görög irodalom klasszikusaival szemben, akik Porphüriosz számára ihletett tekintélyek voltak.
Órigenész talán valamivel nagyobb hatást érhetett volna el, ha nem hidegen és bírálóan beszél a filozófusokról. De azért voltak, akik számára arany volt minden szava. Sok tanítványt vonzott magához, s közülük is a legkiválóbb Grégoriosz, egy fiatal nemes. Fennmaradt egy dicsőítő írása, amelyben a kor szokásának megfelelően a vallási és filozófiai oktatás mesterének nevezte Órigenészt. Grégoriosz jogot tanult Bérütoszban, aztán Origenész hatására keresztény hitre tért, és úttörő missziós tevékenységet folytatott a kis-ázsiai Pontoszban.

Egy évszázaddal később a parasztok csodálatos történeteket meséltek ördögűzéseiről - Thaumaturgosz, azaz „csodatevő" néven vált ismertté -, és szentként nagy népszerűségre tett szert. Órigenész hatása a halálát követő században is megmaradt Palesztina és Kis-Azsia egyházaiban. A kaiszareiai Euszebiosz, az egyháztörténész később úgy tekintett rá, mint a legfőbb szentre és legnagyobb gondolkodóra; és a Szentírás egyetlen görög kommentátora sem tudta kivonni magát a hatása alól.
Még a ciprusi Szalamiszból való Epiphaniosz sem, aki pedig eretneknek tartotta, mert szerinte megrontotta a kereszténységet a görög kultúra mérgével. De ő is elismerte, hogy Órigenész Szentírás kommentárjaiban kiváló dolgok vannak. Ahogy a szerzetesmozgalom kibontakozott a IV. században, számos olyan aszkéta volt, aki Órigenész szellemiségében talált teológiai alapot személyes törekvései számára. Azonban Órigenésznek bírálója is bőven akadt.

300 körül egy lükiai püspök, Methodiosz vitatta a feltámadásról szóló spiritualizáló tanát. Legszélsőségesebb ellenfelei (Epiphaniosz, idősebb korában Jeromos, valamint Iusztinianosz császár) azzal a feltevéssel magyarázták az ortodoxia és az eretnekség keveredését az írásaiban, hogy igazából eretnek nézeteket vallott, de ortodox gondolatokat kevert írásaiba, hogy megtévessze az egyszerű embereket. Hívei és barátai tudták, hogy Órigenész csak arra vágyott, hogy az egyház hű tagja legyen.