logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az alexandriai Dionüsziosz és a szamoszatai Paulosz

254 körül meghalt Órigenész, de szelleme tovább élt a teológiai vitákban. Nem sokkal halála után szentháromságtan-értelmezése éles támadást váltott ki mind a líbiai egyházban, mind a Szíriái Antiokheiában. Ő ugyanis élesen szembehelyezkedett a monarchianizmusnak mind a „mondalista" változatával - az Atya, a Fiú és a Szentlélek csak puszta nevek, és nem megkülönböztetések az istenségen belül - mind a „dinamikus" változatával, mely szerint Krisztus szent ember és bölcs tanító volt, akit Isten lelke egyedülálló módon töltött el. Órigenész számára Krisztus a preegzisztens logosz, a közvetítő, aki által a keresztények megtanulnak imádkozni az Atyához.
Hogy ez nem eretnekség, azzal bizonyította, hogy az egyházi hagyományra hivatkozott: az eukharisztikus nagy ima vagy anaphora az Atyához szól a Fiú által. Tehát el kell ismerni valamiféle különbséget. Magyarázata szerint bár az Atya és a Fiú hatalom és akarat tekintetében egyek, két különböző valóságot képeznek, a hüposztaszisz tekintetében úgy térnek el, mint az őskép és a tökéletes képmás.
Mindez úgy áll összhangban a monoteizmussal, hogy a Fiú bizonyos értelemben alá van rendelve az Atyának, mint a „lét" alacsonyabb szintje az istenségen belül. Órigenész úgy gondolta, hogy az isteni logosz nem tartozik a teremtett rendhez. A fiú megszületett, nem pedig teremtetett, s születése örök, nem időben történik. De ő a közvetítő a legfőbb Atya és e teremtett világ között, akár a főpap az Isten és az ember között.

247-től körülbelül 264-ig Órigenész egyik tanítványa, Dionüsziosz volt Alexandria püspöke. Bár voltak fenntartásai az ő szellemiségét illetően, elborzadt, amikor olyan keresztényekkel találkozott, akik hittek az ezeréves földi birodalom eljövetelében - ezért vitatta az apokalipszis nyelvezetét és stílusát, bizonyítván, hogy azt nem írhatta János evangéliumának szerzője. 259-ben Dionüsziosz segítségét kérték a líbiai egyházak közti vitában, mely a logoszteológia hívei és néhány mondalista monarchiánus között folyt.
Dionüsziosz nem válogatta meg a szavait. Kijelentette, hogy a Fiú és az Atya legalább annyira különböznek egymástól, mint egy hajó és egy hajós, és tagadta egylényegűségüket (homousziosz).
A líbiaiak Dionysios pápához fordultak, aki alexandriai névrokonát megróva Isten egységét hangsúlyozta, s elítélte „azokat, akik az isteni monarchiát három külön hüposztasziszra és három istenségre osztják". E levélváltás az első jele a kelet és nyugat közti, hamarosan áthidalhatatlanná váló ellentétnek. Órigenész teológiája nyugaton triteizmusnak tűnt. A nyugati tanítás pedig a kelet számára vészesen hasonlított a szabellianizmushoz.

Az órigenizmus uralkodó voltát egész keleten 260 és 300 között jól mutatja a szamoszatai Paulosszal kapcsolatos teológiai krízis. Paulosz 260-ban lett Antiokheia püspöke. Nem tisztelte Origenészt; megvetően beszélt a logoszteológiáról, és fenntartásai voltak a három külön hüposztaszisszal kapcsolatban. Az ige világelőtti létére vonatkozó tételeket nem értette. Paulosz szerint Isten és igéje vagy bölcsessége megkülönböztetés nélkül egy (homousziosz), és a Fiú világelőtti létét állítani nem más, mint két Fiúról beszélni, két Krisztusról; Jézus egyedülállóan ihletett ember.
Paulosznak tanítása a Krisztus személyére vonatkozó ősi, zsidó-keresztény gondolattal áll rokonságban. Szellemisége inkább szír származásra vall, mint görögre. Viszont tanítása az akkori egyház számára egyszerűen eretnekségnek tűnt.
A püspökök szerint, akik 268-ban elítélték Pauloszt az Antiokheiában tartott zsinaton, az ortodoxia azt tanítja, hogy Krisztus nem az ihletettség fokában különbözik a prófétáktól, hanem minőségét tekintve, a próféták csak „kívülről" kapták a sugalmazást, míg az isteni logosz „szubsztanciálisan" volt jelen a Mária által szült testben, és valóban az emberi lélek helyébe lépett.

A püspökök könnyen elítélhették Pauloszt, de eltávolítani nem tudták, s ő maradt az egyház vezetője, lelkes támogatói ünnepelték („zsebkendőiket lengették és tapsoltak", ahogy a dühös püspökök panaszolták).
260-ban Valerianus császár fogságba esett az I. Sapur perzsa császárral vívott csatában. A római hatalom összeomlását keleten a szíriai sivatag szélén fekvő Palmüra hercegei használták ki, akiknek sikerült hatalmukba keríteniük a birodalom minden keleti tartományát. 272-ben aztán Aurelianus döntő csapást mért a palmürai királyságra.

Paulosz a királyság bizalmát élvezte, és püspöksége mellett még magas polgári hivatalt is betöltött. Aurelianus győzelme azonban megpecsételte sorsát. Az amúgy tehetetlen püspökök most a pogány császárhoz fordultak, aki úgy határozott, hogy a templom törvényesen azokat illesse, „akik Itália és Róma püspökeivel írásban érintkeznek". Ez volt az első eset, hogy egy egyházi vitát világi hatalom döntött el. Az egyház és az állam közti kapcsolat problémája aztán egyre bonyolultabbá tette az egyház belső hitelvi kérdéseit.


Forrás: Henry Chadwick - A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs