Észak-Afrika mint az egyik fő gabonaforrás igen jelentős provincia volt a birodalomban, és nyugaton Karthágó lett rangban a második város Róma után. Vidéken a régi pun és berber lakosság volt többségben, de a városok lakói a földbirtokosokkal és a hivatalnoki osztályokkal együtt rómaiak voltak. A városlakók jelentős része görögül beszélt (Hippo városának még a Kr. u. IV. század végén is görög püspöke volt, aki nehezen és zavartan beszélt latinul). A városlakók bevándorlók leszármazottai voltak, akik vagy keletről, vagy Dél-Itáliából és Szicíliából érkeztek.
Nem tisztázható, hogy miképpen érte el a kereszténység ezt a térséget, de a II. század közepén valószínűleg erőteljes missziós tevékenység folyt. 180-ban tizenkét scilliumi keresztény Karthágóban mártírhalált halt. Septimius Severus császár uralkodása alatt, 202-ben heves keresztényüldözés folyt Karthágóban. Az amfiteátrumban halt meg Perpetua és Felicitas; a vértanúságukról fennmaradt beszámolók közt felbecsülhetetlen értékű Perpetua rabsága alatt írt naplója. De Tertullianus írásai keveset árulnak el az észak-afrikai egyház közösségi és külső történetéről. Ezt ellensúlyozza a műveiben leírt jó néhány egyházon belüli vita és mindenekelőtt az, hogy megismerhetjük magát Tertullianust: a bosszantó, epés, türelmetlen, de kiváló embert, aki rendkívül lendületesen és gúnyosan vitatkozott, kedvét lelte a logikai csavarásokban, és úgy szerette az ügyes szofisztikát, mint egy ügyvéd, ha így elérhette, hogy ellenfele ostobának tűnjön. Erőteljes, sodró lendületű prózát írt.

A 197 körül írt Apologeticus nem pusztán védekező hangú választ ad a népszerű vagy filozófiai ellenvetésekre, hanem éles támadást intéz a politeista társadalom romlottsága, irracionalitása és politikai igazságtalansága ellen. Minden egyes oldal sugározza azt az örömöt, amit Tertullianus érezhetett írása közben, hogy kényelmetlenséget okoz ellenfeleinek hibáik és ésszerűtlenségeik miatt, és amivel még saját barátait és támogatóit is zavarba hozta.
Tertullianus legérdekesebb írásainak egy része a pogány szokásoktól áthatott társadalomban élő keresztények helyes viselkedésével foglalkozik. Tertullianus azt követelte, hogy a keresztények maradjanak makulátlanok a világ bálványimádásos romlottsága közepette. Nem látogathatják a cirkuszi rendezvényeket; de ez magától értetődő. A tisztaság legszigorúbb követelményeként megtiltotta keresztény társainak a katonai szolgálatot, az állami tisztségek betöltését, sőt az iskolai tevékenységet is.

A keresztény még olyan munkával sem keresheti kenyerét, amely csak közvetve is a bálványimádást szolgálja. Tertullianus mindenekelőtt az ördöggel folytatott harcként fogja fel a keresztény életet. Ezért ellenezte a „bálványimádással" való leghalványabb megalkuvást is, még az olyan dolgokban is, amelyek a mindennapi szokások legártalmatlanabb formájának tűnnek. A keresztény gondolkodó szellemi feladatát az ördögi erőkkel való szembeszállásban látta. Mivel így értelmezte saját intellektuális szerepét, nem habozott hamis érveket is felhasználni, ha ily módon győzelmet tudott aratni közvetlen ellenfele fölött. Ha pedig kifinomult dialektikával tudott túljárni az ördög eszén, az még jobb volt.
Közömbös volt a közvélemény iránt, de soha nem volt boldogabb, mint mikor egy kicsiny rigorózus csoport ügye mellett állt ki. Barátai tisztán látták, hogy a vadul puritán etikájú montanista próféciát is magáévá fogja tenni. Meglehetősen hosszú ideig a katolikus egyházon belülről hirdette a montanizmust, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az egyház nem fogja elismerni az új próféciát, Tertullianus kilépett, és az egyházat mint világias, intézményesített és szégyenbe jutott közösséget elítélte.
Megdöbbent, amikor a katolikus egyház egy tekintélyes vezetője - akit nem nevez meg, de a „püspökök püspökének" és igazi pontifex maximusnak titulálja - rendeletében kinyilvánította, hogy az egyház még a keresztség után elkövetett legsúlyosabb bűnöket is megbocsáthatja, beleértve a házasságtörést és a hit megtagadását. Lehetséges, hogy Callixtusra utal, de lehet, hogy a karthágói püspök volt a tekintélyes méltóság.

Annak ellenére, hogy Tertullianus élete végén már nem volt az egyház tagja, továbbra is erősen hatott a későbbi nyugati teológiára. Jeromos anekdotája szerint Ciprián egyszerűen mesternek nevezte, és naponta tanulmányozta írásait. A Praxeasz elleni röpirat számos fordulata és szakkifejezése állandó részévé vált annak a nyugati szókincsnek, mellyel a Szentháromságra és a Krisztus személyére vonatkozó doktrínákról vitatkoztak. Szavai olyan iratokban is fellelhetők, mint például Nagy Leó pápa nagy tekintélyű tomusa az V. századból.
Erkölcsi értekezéseinek hevességében nagyfokú komolyság és szenvedély nyilvánul meg, amely rendkívüli mértékben magával ragadja azt az olvasót, aki türelmesen a végére jut gyötrelmes érveinek és ellenfelei könyörtelen megsemmisítésének. Néhány helyen - általában a gnoszticizmust bíráló szövegekben - megvetően ír a filozófusok azon képességéről, mellyel bárkit az igazságra taníthathatnak, és dacosan felkiált: „Hiszem, mert képtelenség!".

Tertullianus művelt ember volt, meglehetősen tájékozott a filozófiai vitákkal kapcsolatban, és a „természetes emberről" alkotott ítélete - a kegyelemtől eltekintve - nem volt pesszimista. Úgy gondolta, az emberiség hibás természetet örökölt, Isten képe bár elhomályosult, de nem tűnt el, és az eredeti igazságosságnak és jóságnak számos nyoma fedezhető fel.
Az igazság utáni ösztönös puhatolózást látta az egyszerű emberek meggondolatlan felkiáltásaiban („Jó Isten!"), melyek talán az igazság tudattalan elismeréséről árulkodtak. A pogány szokásokhoz tapadó előítéletek megszüntetését az evangéliumban látta, hiszen azáltal felszabadul a lélek, s eljut a Teremtő szándékának megfelelő természetes beteljesülésig írásaiban nem mindig jelenik meg a paradoxonokban lelt kierkegaardi öröm.

Tertullianus gondolkodásának e békésebb aspektusai egy másik afrikai írónál, Minucius Felixnél is megvannak. 200 és 245 között írt egy kifinomult és elbűvölő dialógust, amelyben a keresztény Octavius a monoteizmust és a feltámadás hitét védelmezi egy Caecilius nevű sokistenhívővel szemben, miközben a tengerparton sétálnak Ostiában.
Minucius nem független gondolkodó, hanem kifinomult stiliszta és intelligens szerkesztő. Szabadon használta Platón, Vergilius, Seneca, Cicero, Fronto (Marcus Aurelius császár tanítója) és különösen Tertullianus gondolatait. Az az újkori vita, hogy Minucius kölcsönzött-e Tertullianustól, vagy éppen fordítva, Tertullianus javára dől el.

Minucius kevésbé harcias módon adta elő Tertullianus érveit, mely a kényes irodalmi olvasóközönség ízlésének jobban megfelelt. Híjával volt mestere megalkuvás nélküli, erőteljes para- doxonainak és durva hevességének. Szívesebben terelgette kulturált barátait Isten országa felé, mint hogy a pokollal fenyegesse őket. Olyan tapintatos és visszafogott volt, hogy alig szólt Krisztusról, és említést sem tett a Bibiláról vagy a szentségekről. Minucius vonzóbb és érzékenyebb, mint Tertullianus, de tagadhatatlan, hogy írásai kevésbé érdekfeszítőek.