Legegyszerűbben úgy érthetjük meg Pál ezt követő misszionárius tevékenységét és evangéliumi üzenetét, ha megvizsgáljuk, hogy Jézus megjelenése miként juttatta el őt a tény felismerésétől a tanulságokig. A tény ez esetben az volt, hogy Jézus újra élt, és erről Pál a saját szemével bizonyosodott meg. Ettől a ponttól fejtette vissza gondolatmenetét, és végül, több állomáson keresztül arra a rendkívüli meggyőződésre jutott, hogy őt Isten választotta ki és bízta meg azzal, hogy teljesítse a zsidó szentírás jövendöléseit. A több évszázados, isteni sugallató próféciák csakis rá és az ő munkájára vártak. Nem vádolható azzal, hogy kicsiben gondolkodott volna.
Pál a következőképp elmélkedhetett Abból a tényből indult ki, hogy Jézus újra életben van. Mivel Pál tudott róla, hogy Jézus kereszthalált halt, újbóli megjelenése azt jelentette, hogy feltámadt. Isten csodát tett és visszahozta őt a halálból. Ha Isten feltámasztotta Jézust, az csakis azt jelenthette, hogy Jézus volt Isten kiválasztottja. De ha csakugyan ő volt az, akkor miért hagyta Isten, hogy kivégezzék? Isten akarata lett volna Jézus kivégeztetése is? Hogy halálra kínozzák? Ezt teszi Isten azzal, akit a kegyelmébe fogad? Mit tehet akkor az ellenségeivel?

A helyzetet még tovább bonyolította Pál szemében, hogy Jézus nem egyszerű halált halt, még csak nem is egyszerű kínhalált. Egy fakeresztre feszítve ölték meg. Ez különösen nagy gond volt, ugyanis Pál jól tudta, hogy a Szentírás szerint Isten átokkal sújtja azt, aki fára akasztva hal meg, ahogy arra Pál maga is utal a galatákhoz írt levelében (Gál 3:13), amikor Mózes ötödik könyvét (21:23) idézi: „Átkozott, aki fán függ.” Ha Isten kiválasztottjaként megáldotta Jézust, hogy lehet, hogy egyben el is átkozta öt? Pál levonta a számára természetes következtetést: Jézus nem azért halt meg, mert ő maga bármi rosszat tett, elvégre Isten kegyelmét élvezte. Nem a saját bűneiért viselte az átkot. Mások tetteiért vette magára az Isten haragját.

Az ókori világ jó polgáraként, és ezen belül jó zsidóként, Pál tökéletesen tisztában volt az áldozati halál teológiájával. Élőlényeket, négylábúakat gyakran választottak ki áldozati szertartásra, mégpedig különböző indokokkal: az isten tiszteletére, haragjának enyhítésére, vagy mások bűneinek féloldozására. Nem azért kellett meghalniuk, mert olyat tettek, amivel kiérdemelték a halált. Jézus ezek szerint szintén áldozati szerepet tölthetett be, aki nem a saját, hanem mások eltévelyedései miatt szenvedett. Miért volt erre szükség?
Pál gondolatai tovább gyűrűztek: Arra jutott, hogy Jézus halála nem lehetett baleset vagy az igazságszolgáltatás baklövése. Nagyobb célt szolgálhatott, mégpedig azt, hogy enyhítse Isten haragját, vagy embertársai bűneiért bűnhődjön. Ha tényleg így volt, akkor már Jézus halála is isten tervének része volt. Az emberiségnek áldozatra volt szüksége a bűneikért és ezt Jézus szolgáltatta. Isten pedig azzal jutalmazta Jézust, hogy feltámasztotta őt.

Ezen a ponton következett egy még messzebb vezető és nagyon fontos gondolat: Ha Isten megváltása Jézus halálával és feltámadásával jött el, akkor Isten kezdettől fogva így tervezhette megmenteni a kiválasztottjait. Eszerint a megváltás semmilyen más formában nem jöhetett el így a zsidó törvények előírásainak betartása sem hozhatta azt el. Ha a megváltás eljöhetett volna pusztán csak azáltal, hogy valaki az Istennel szövetségre lépett, kiválasztott néphez tartozik, vagy betartja Mózes törvényeit, akkor szükségtelen lett volna, hogy Isten messiása pokoli kínok közt lelje halálát. Ez alapján a törvény követése nem befolyásolja, hogy az adott személy milyen kapcsolatban áll Istennel.
A következtetés pedig rendkívüli jelentőséggel bírt. Ha a törvény betartása nem számít, akkor azoknak, akik Isten népéhez akartak csatlakozni, és részesülni akartak a megváltásban, nem volt követelmény, hogy zsidók legyenek. Az egyetlen feltétel az volt, hogy bízzanak Krisztus áldozatában. Ez pedig azt jelentette, hogy a megváltás üzenete nem csak a zsidóknak szólt bár kétségkívül ők voltak a megszólítottak, hiszen a zsidó messiás hozta el az üzenetet a zsidó népnek, a zsidók Istenének tervéről, ahogy az a zsidó Szentírásban is állt. De az üzenet mégsem csak a zsidóknak szólt. Mindenkinek szólt, zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt. Ezáltal mindenkit megszólított, azt is, aki nem tartotta be a zsidó törvényeket.

így tehát ahhoz, hogy maguk is Isten szövetségéhez tartozzanak, a nem zsidóknak nem kellett felvenniük a zsidó vallást. Nem volt szükség körülmetélésre, nem kellett megtartaniuk a Sábátot, és a kóser előírások sem kötelezték őket, ahogy a törvény más előírásai sem. Csak hinniük kellett a messiás, azaz Jézus halálában és feltámadásában. Ez volt Pál világrengető felismerése. Azelőtt Jézus követői az őskeresztények mind zsidók voltak, akik tudták, hogy ő a messiás, aki meghalt és feltámadt poraiból. Azonban ezt a tettet a zsidók Istenének tudták be, aki a zsidó népért cselekedett. Természetesen a nem zsidók is részesülhettek a megváltásban, de ehhez előbb zsidóvá kellett válniuk. Pál azonban mást gondolt. Zsidó vagy nem zsidó, nem számított. Egyedül a Krisztusban való hit volt fontos.
Amikor Pál megértette ezt, újabb felismerés vakította el. A Szentírás próféciáiban számos esetben jövendölték, hogy az idők végezetével Isten a kívülállókat is a saját népéhez tereli, és a nem zsidók özönlenek majd a jó hír hallatán, amit a kiválasztott népének tagjai hoznak. Ézsaiás próféta így fogalmaz:

„Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye a többi hegy fölött, és kimagaslik majd a halmok közül. Özönlik majd hozzá valamennyi nép. Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk föl az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk. Mert a Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből”. (Ézs 2:2, 3)

Ézsaiás próféciája Pál életében valóra vált. De nézzük Zakariás próféta szavait:

„Nagy népek és erős nemzetek jönnek Jeruzsálembe, hogy a Seregek Urához folyamodjanak (...) Azokban a napokban tízen is megragadnak a mindenféle nyelvű népek közül egy júdeait ruhája szegélyénél fogva, és ezt mondják: Hadd, tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!" (Zak 8:22, 23)

Isten megjósolta hát, hogy a nem zsidó népek az üdvözülés helyszínén gyűlnek majd össze. Hol ölték meg Jézust? Jeruzsálemben. Hogyan hirdetik az üzenetet? A zsidók, pontosabban egy zsidó adja majd hírül a kívülállóknak. Pál talán Isten egy különleges szolgájára gondolt, akiről maga az Úr beszélt, szintén Ézsaiás könyvében:

„Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket. Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket!” (Ézs 42:6, 7)

„A népek világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig” (Ézs 49:6)

Ki ez, akit az Úr megszólított, hogy Isten üdvözítését hirdesse a „népek világosságára"? Ne felejtsük, hogy Pál hogyan írja le saját megtérését a galataiaknak: Isten „kiválasztott és kegyelme által elhívott (...) hogy hirdessem öt a népek között” (Gál 1:15,16). Pál volt az, akit Isten megszólított, hogy terjessze a megváltás igéjét. Pál prédikációra való elhívatását a zsidó Szentírás is megjövendölte. Pál maga volt a jóslat beteljesülése. Ó volt az, akit Isten kiválasztott, hogy Jézus halálának és feltámadásának hirdetésével megváltást hozzon a világnak.

Az évek során több kutató is előállt azzal, hogy Pál „megtérése” helyett pontosabb volna az „elhívásáról” beszélni. E-mögött az a logika húzódik, hogy téves lenne azt gondolnunk, hogy Pál elhagyott egy vallást a judaizmust egy másik a kereszténység kedvéért. Pál kutatói széles körben elfogadják ezt az elgondolást. A Pál apostolról nemrégiben életrajzi könyvet megjelentető Albert Harrill szerint „Pál nem cserélte le a judaizmust a kereszténységre, olyan értelemben, hogy elhagyta volna Izrael vallását.” Más szóval Pál magáról sem gondolta, hogy vallást váltott volna.
Arra a felismerésre jutott, hogy Krisztus a judaizmus, és ezzel Isten tervének beteljesedése volt, ahogy az a szent zsidó szövegekben is állt. Isten nem hagyta el a zsidókat és nem mondott le a zsidó vallásról sem; Krisztus maga sem állt szemben a zsidó hittel, és nem is hirdetett semmi újdonságot. Krisztus abszolút folytonosságban volt mindazzal, ami addig volt. Ám Pál szemében Krisztus nélkül a zsidó hit befejezetlennek és tökéletlennek tetszett. Krisztus volt a cél, amire a hit régóta vágyott, és most végre megérkezett. És Pál volt az ő prófétája.

Ha el is fogadjuk, hogy Pál elsősorban annak látta magát, akit Isten „elhívott”, azért ne vessük el teljesen a „megtérés” kifejezést sem. Való igaz, a saját szemében nem szűnt meg zsidónak lenni, és nem gondolta, hogy az általa prédikáltak ne illenének a judaizmusba. De valóban tett egy fordulatot a latin „conversio” szó szerint azt jelenti „megfordulni” ahogy az a magyar „pálfordulás” szóban is megjelenik -, amikor radikálisan újra értelmezte addigi vallását és Krisztusról való gondolkodását is. Elutasította Jézusról vallott addigi nézeteit, mi szerint Isten elátkozta őt, és immár Isten messiásaként tekintett rá. Ezek alapján a legszerencsésebb, ha egyszerre elhívásnak és áttérésnek is tekintjük Pál fordulatát.
Bármilyen kifejezést használjunk is, eget rengető változás volt, amelyet megdöbbentően mélyrehatóan értelmezett. Isten megbízta Pált, hogy vigye el az evangéliumát a nem zsidó népeknek. Pál szemében ez nem csupán egy érdekes karrierválasztás volt. Istennek az emberi fajról szóló tervének megvalósítását látta benne. Pál misszióját a régi idők prófétái is megjósolták, akik Isten királyságának eljövetelét várták. Pál arra készült, hogy a világ történelmét annak eleve elrendelt végkifejlete felé vezesse.