Bár első 300 éve alatt az egyház figyelemre méltó növekedést produkált, a birodalom nem vált egy csapásra kereszténnyé. A pogány világ nem adta meg magát egykönnyen az új vallásnak. A keresztények már a kezdetektől, Pál ténykedésétől egészen Constantinus megtéréséig határozott, gyakran ádáz ellenállásba ütköztek. Ez olykor csak szóbeli támadásokra és társadalmi megvetésre korlátozódott, akadt azonban példa valódi fizikai erőszakra is, akár a feldühödött tömegek, akár a római rendfenntartó erők részéről, akik olykor igen keményen léptek fel Krisztus követőivel szemben. A császári hatóságok végül a vallás teljes megsemmisítését tűzték ki célul. Jelen fejezetben a kereszténység diadala felé vezető út akadályait vizsgáljuk meg.
Elsőként ki kell emelnem, hogy a szervezett keresztényellenesség leginkább elszigetelt incidensek formájában valósult meg. Az egyház nem szenvedett állandó, erőszakos üldözéstől. Az illegalitásban működő, szüntelen megfigyelés alatt tartott, vértanúk ezreit áldozó, és a római katakombákba száműzött kereszténység képe inkább hollywoodi sztorira hajaz, semmint történelmi valóságra.
A kereszténység a 3. század közepéig törvényesen működhetett. Nem hoztak birodalomszerte érvényes törvényeket vagy rendeleteket, amelyekkel központilag betiltották volna a vallást. A keresztények nem kényszerültek arra, hogy mindenütt bujkálniuk kelljen. Többnyire teljesen átlagos életet élhettek a többi, rendkívül sokféle vallás követői mellett. A katakombák nem a törvényen kívül álló, erőszakos üldözéstől rettegő keresztény sejtek találkozóhelyei voltak. Az üldözés általánosságban véve ritka volt, és viszonylag kevés áldozatot követelt.

Olykor viszont valóban létezett, és előfordultak csúnya incidensek, perek, kínzások, és borzalmas kivégzések is. Felmerülhet a kérdés, miért kellett ennek így történnie? Elvégre több ezer vallás zavartalanul működött a birodalom területén. Senkit sem köteleztek arra, hogy csak egyik vagy másik istent imádja. Nem számított bűncselekménynek, ha valaki újabb istent adott a már addig is tisztelt több száz mellé a keresztény Isten sem lehetett kivétel. Az sem volt bűn, ha valaki egy emberi lényt ebben az esetben Jézust tekintett istennek.
A pogányok minden további nélkül, büntetlenül tehették ugyanezt, A birodalomban gyakorolt vallások széles palettája és a hatóságok valamint a lakosság szinte végtelen toleranciája ismeretében, miért épp a keresztények esetében került sor alkalomadtán míg mások szerint jóval gyakrabban letartóztatásokra, perekre és kínzásokra? Továbbá, miért nem az volt bíráik célja, hogy beismertessék velük az elkövetett bűnöket, hanem, hogy rákényszerítsék őket, hogy hagyjanak fel azokkal?

Először is, érdemes felidéznünk, hogy bár a római hatóságok rendkívül toleránsak voltak a vallásokkal szemben, nem voltak határtalanul azok, ahogy azt a bacchusi szertartások Kr. e. 186-os betiltása esetén tapasztalhattuk. A kirívóan erkölcstelen vagy társadalmilag veszélyt jelentő kultuszokra rendszerint lecsapott a törvény keze. Az ilyen kultuszok híveit perbe foghatták és megbüntethették, a kultuszt pedig helyi szinten betilthatták.
A keresztények mindezzel már történelmük korai szakaszában megismerkedhettek. Az általunk vizsgált időszakban a hatóságok alkalmanként közbeléptek legdrasztikusabb esetek Kr. u. 250-ben, 257-258-ban, és 303-313-ban zajlottak -, és ellehetetlenítették a keresztények vallásgyakorlását, illetve erőszakkal próbálták rábírni őket, hogy hagyják el a hitüket. Ez nem azért történt, mert a kereszténység önmagában illegális lett volna; az volt az oka, hogy a keresztényeket veszélyesnek tartották a helyi közösség társadalmi jólétére, illetve később az egész birodalomra nézve.