Az „istentelenség” vádjával szembeni védekezésükben az apologéták elfogadták, hogy valóban nem hódolnak a pogány istenségeknek. Ugyanakkor kétségtelenül imádták a teremtő és mindenható Atyát, azaz az egyetlen Istent. És nem csak őt: Isten fiát, valamint a Szentleiket is imádták, sőt azt is elismerték, hogy rajtuk kívül is léteznek még isteni jellegű lények angyalok, arkangyalok és így tovább -, akik nem álltak ugyan egy szinten Istennel, és nem érdemelték meg az Úrnak kijáró csodálatot és imádatot, de nagyságukért őket is elismerték. Ezek alapján keresztények nyilvánvalóan nem lehettek ateisták.
Minden nemzetnek, városnak, családnak megvoltak a saját istenei. Britannia, Hispánia, Gallia, Itália, Anatólia, Szíria és Egyiptom fő istenségei mind különböztek egymástól. A rómaiak nem avatkoztak be, hogy rákényszerítsék a Hispániában vagy Egyiptomban élőket, hogy a saját isteneik helyett egy másikat imádjanak. Miért épp a keresztények jelentettek kivételt? Tegyük fel, hogy a keresztények nézetei tévesek voltak, és mégsem az ő Istenük volt az egyetlen nagyhatalmú isteni lény. Ez csak annyit jelentett volna, hogy a keresztények tévedtek, ezáltal azonban legfeljebb ostobának tűnhettek, bűnözőnek semmiképp. Értelmetlen lett volna erre hivatkozva elrendelni az üldözésüket.
Arra a pogány nézetre, miszerint az istenek megbosszulták, hogy az emberek nem imádták őket eléggé, és ezért katasztrófával fenyegették őket és a birodalmat, a keresztények azt felelték, hogy az isteneket eddig is elhanyagolták. Az „ahány ház, annyi isten” jelenség azt vonta maga után, hogy valahányszor egy pogány csoport egy bizonyos istenség előtt hódolt, azzal egy időben istenek százait vette semmibe. Vajon azok nem dühöngtek emiatt? Valóban katasztrófákkal sújtották volna a birodalmat, valahányszor valaki egy másik istent imádott? Ha nem, akkor miért épp a keresztények miatt tették volna mindezt?

Hovatovább, mi volt a bizonyíték arra, hogy az istenek által gerjesztett szárazságok, áradások, földrengések, éhínségek, járványok és más sorscsapások azért következtek be, mert a keresztények nem imádták őket? És ha így volt, mi a magyarázat arra, hogy Tiberius uralkodása, azaz a kereszténység megjelenése előtt is ugyanolyan sűrűséggel fordultak elő katasztrófák? Ráadásul a csapások nem csak az állítólagos bűnösöket, a gaz keresztényeket sújtották. Ha az istenek a keresztényeket akarták büntetni, amiért elutasították az ő imádásukat, miért bántották a pogányokat is?
Az apologéták nemcsak megvédtek magukat az ateizmus vádjával szemben, de ezzel egy időben támadásokat is intéztek a pogány istenek ellen, a gúny és a kaján irónia válogatott eszközeivel. Homérosz, Hésziodosz, Ovidius, Vergilius és a többi klasszikus költő műveiből kiderül, hogy a pogány istenségek féltékeny, rosszindulatú, hiú és nevetséges lények voltak. Szerelmi afférjaik voltak, állandóan harcoltak egymással, nemi erőszakokat követtek el; tolvajok, házasságtörők, megrögzött hazudozók és gyilkosok voltak. Komolyan gondolta bárki is, hogy ezek az istenek érdemesek az imádatra?

Mi több, az apologéták azt is a pogányok szemére vetették, hogy a fából, kőből és fémből fabrikált bálványaikat igazi isteneknek tartották. A keresztények szemében ez teljesen abszurd volt. Egy szobor nem lehet isteni lény. Tertullianus szavai szerint „anyaguk a közönséges edények és eszközök anyagával rokon vagy éppen ezekből az edényekből és eszközökből ered”. (Védőbeszéd, XII. 2.)
A pogány Celsus révén tudjuk, hogy egyes keresztények az istenszobrok mellé állva hangosan kiáltoztak: „íme, itt állok, Zeusz, Apollón vagy valamely más isten szobra előtt, káromlom, rá is csapok, s mégsem bosszulja meg.” Celsus egyébként nevetségesnek találta az apologéták vádját, mivel a szobor nyilván nem maga az istenség volt, csupán annak fizikai reprezentációja.
A keresztények azonban évszázadokon át meggyőzőnek találták az érvelést, hogy a pogányok egyszerű tárgyakat alkotnak, és istenként imádják azokat. Vagy ami még rosszabb: démonokat istenítenek. A keresztények egyik fő ága úgy tartotta, hogy a pogány istenek bukott angyalok, gonosz démonok, akik megszállták a bálványokat és elvárták az imádatot. Számos keresztény történet szól arról, hogy ördögűzőik száműzték a kultikus szobrokból a gonosz szellemeket, és a mindenható igája alá hajtották őket. A karthágói püspök, Cyprianus ekképp fogalmaz:

„Látni fogod, miként kérlelnek minket azok, akikhez könyörögsz, hogy félnek tőlünk azok, akiket te imádói! Látni fogod kezeink között tehetetlenül őket, remegő foglyokként, akiket te kérlelsz, tisztelsz mint uraidat! Akár így is cáfolatot nyerhetsz tévedéseidre, amikor meglátod és meghallod, hogy isteneid micsodák, mert kérdésünkre rögtön elárulják, és jóllehet ti jelen vagytok, szemfényvesztésüket és csalárdságukat nem tudják elkendőzni. (Levél Demetriushoz, 15.)