A Pálról szóló fejezetben foglalkoztunk már az ő keresztényüldöző tevékenységével, és említettük, hogy áttérése után ő maga is heves támadásokat élt át. Az ott leírtak kellő magyarázattal szolgálnak arra, hogy a nem keresztény zsidók miért és hogyan üldözték az új mozgalmat annak első éveiben. Ebben a fejezetben a rómaiak által foganatosított üldözésekre összpontosítunk. Nem meglepő, hogy az efféle üldözésekre vonatkozó legkorábbi utalásokat az Újszövetségben találjuk, és ismét csak Pál apostol hittérítő munkája kapcsán merülnek fel.
Pál a korinthoszi közösségnek beszél arról, hogy „Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést” és ugyanitt említi, hogy „háromszor megvesszőztek” (2Kor 11:24, 25). Ez utóbbi már a rómaiak testi fenyítési módszere volt. Pál egy ízben sem említi, milyen vádakban találták bűnösnek, és azt sem, hogy milyen jogi procedúra vezetett a büntetésig. A Cselekedetekben azonban erről is szó esik.
Tudjuk, hogy az Apostolok Cselekedetei nem pártatlan történelmi leírás a keresztény mozgalom korai éveiről, jóllehet, egyesek gyakran ilyen módon is értelmezik. Az itt elmondott történeteket tekinthetjük igaznak és kitaláltnak is. Azonban ahhoz, hogy az 1. században irodalmi szövegként „működhessen”, a korabeli olvasók előtt hitelesnek kellett hangoznia. Még ha a Pál és társai életével kapcsolatos konkrét tények nem is felelnek meg minden esetben pontosan a valóságnak, olyan dolgokat mutatnak be, amelyek akár meg is történhettek volna. Ez pedig érvényes Pál rómaiak általi üldöztetésére is.

Az egyik legelső ilyen történet máris jól példázza, mire gondolok. A 16. fejezetben, második hittérítő útján Pál és kísérői Filippi városában járnak, ahol találkoznak egy fiatal rabszolganővel, akit démon szállt meg, ezért képes megmondani a jövőt. Tulajdonosai kiaknázva a nő különös képességeit, szép hasznot húznak belőle. A nő azonban követi Pálékat és gúnyosan kiáltozik róluk, amit Pál több nap után végül megelégel, és kiűzi belőle a démont (ApCsel 16:16-18). A nő gazdáit igencsak felbőszíti a dolog, mivel ezzel elveszítették jól jövedelmező üzletüket. Elfogják Pált és társát, Szilászt, majd a helyi elöljárók elé vezetik őket, mondván; „Ezek az emberek felforgatják a városunkat.
Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk" (ApCsel 16:20, 21). A tömeg is ellenük fordul, az elöljárók pedig elrendelik a büntetést. Az apostolokat meztelenre vetkőztetik, megbotozzák és börtönbe vetik.
A Cselekedetek történeteinek megszokott sémája szerint, Isten aznap éjjel közbeavatkozik pártfogoltjai oldalán, nagy földrengést idéz elő, aminek következtében megnyílnak a börtönajtók, Pál és Szilász bilincsei pedig lehullnak, így a rabok szabadon távozhatnak.
Az isteni eredetű földrengés kissé túlzásnak hangzik, de az üldözés általános hangvétele hihető.
A keresztények nézetei és tettei „rómaiatlannak" látszanak, károsak és veszélyesek, a helyi elöljárók pedig ennek megfelelően lépnek fel. Ez a fellépés azonban nem a keresztények ellen hozott törvényeken alapul mivel ilyen törvények nem is léteztek. Jézus követőit egyszerű bajkeverőknek titulálták, és így is kezelték őket. A római tisztségviselőknek megvolt a hatalmuk, hogy szabadon járjanak el az ilyen esetekben. Megbüntethették azokat, akik gondokat okoztak sőt, azokat is, akikről feltételezték, hogy erre képesek lennének és ehhez nem volt szükségük sem a törvény betűjére, sem korábbi esetekre.

Más források arról tanúskodnak, hogy nem sokkal később már az is elég volt a komoly ellenszenv kiváltásához, ha valakiről tudták, hogy keresztény. Az Újszövetség egyik legrövidebb könyve, Péter első levele a korai keresztény írások valódi gyöngyszeme. Mindössze öt fejezetből áll, és szokatlanul nagy hangsúlyt fektet a keresztényellenes intézkedésekre. A „szenvedés" szó többször fordul elő ebben a rövidke írásban, mint az Apostolok Cselekedeteinek 28 fejezetében összesen.
Megtudhatjuk belőle, hogy egyes keresztényeknek nagy árat kellett fizetniük a hitükért. Feltételezhető, hogy ez esetben is helyi üldözésről lehet szó, hiszen semmi sem utal arra, hogy a szerző az egész birodalomra kiterjedő jelenségről beszél. A szenvedés ettől még nagyon is valódi:

„Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne csodálkozzatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, Isten Lelke megnyugszik rajtatok.” (lPt 4:12-14)

A szerző nem fejti ki, pontosan miben merül ki a szenvedése. Az mindenképp kiderül, hogy szörnyű volt, hiszen „tüzes ítéletről” beszél. Ráadásul ez az ítélet bárkit elérhetett, csak azért, mert keresztény vallású volt. Ez a szenvedés pedig elfogadható és Istennek tetsző volt, míg a bűnös élet és a gonoszság értelemszerűen nem.
A homályosan megfogalmazott „ítéletre" némileg fényt deríthet egy korábbi megjegyzés, amelyben a szerző arról tájékoztatja olvasóit, hogy immár nem „emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint" kell élniük életüket. A keresztények barátai és szomszédai nem értékelték ezt az új életstílust, de a szerző kitartásra buzdít:

„Bizony, elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért csodálkoznak rajtatok, sőt káromolnak titeket, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába” (lPt 4:3, 4)

Könnyen lehet, hogy a keresztény mozgalom e korai szakaszában, amikor az áttértek elhagyták családjaikat, valamint régi, megszokott környezetüket, hogy új, keresztény társaikkal lehessenek, csalódást okoztak és feldühítették azokat, akiket hátra hagytak. Ők cserébe gyalázták őket ezért. Nem egyszerű visszafejteni, hogy miként vezetett ez testi fenyítéshez és büntetéshez, de elképzelhető, hogy a keresztények titkos találkozói és antiszociális viselkedésük nem csak a hátrahagyott közösség egyes tagjait bőszítették fel, de a helyi elöljárók figyelmét is felkeltették, akik pedig aljas szándékot sejtettek a háttérben.
A legitimitás kérdése végső soron nem csak az egyes keresztények erkölcsi és társadalmi viselkedésére vonatkozott, de magára a vallási kultuszra is, amelyben kizárólag egyetlen istent imádtak, és megtagadták a helyi közösség vallási életében való részvételt. Az Újszövetségen kívüli forrásainkból világosan látszik, hogy ez utóbbi volt a pogányok keresztényellenességének fő oka.