A görög apológia szó nem a „bocsánat kércssel” függ össze, ahogy azt angol jelentéséből gondolnánk, szó szerinti jelentése: „védekezés” Irodalmi műfajként azokra a művekre vonatkozik, amelyek valaki személyes, filozófiai vagy vallási nézeteinek logikusan felépített védelmét fejtik ki. Platón a Szókratész védőbeszédében például a filozófus athéni perét írja le. A beszéd a klasszikus ókori irodalom egyik legnagyszerűbb szövege még akkor is, ha Szókratészt végül így is halálra ítélték.
A későbbi korok olvasóinak az ehhez hasonló, eredménytelen védekezéseket olvasva sokszor az lehet az érzése, hogy a szövegek állításai márpedig megcáfolhatatlanok. Sok keresztény apológia esetében is ez a helyzet. Ha mai keresztény kontextusba helyezzük őket, annyira magától értetődő és meggyőző érvekkel vannak teletűzdelve, hogy már-már csodaszámba megy, hogy a pogányok tömegei nem értettek vele egyet.

A 2-3. századi apológiákat azonban nem a kívülálló közönségnek szánták. Belső használatú irodalom volt, keresztény szerzőktől keresztény olvasóknak, akiknek erkölcsi támogatást nyújtott és intellektuálisan felépített érveket nyújtott a hívőknek. Igaz ugyan, hogy szinte minden esetben pogányokat szólítanak meg a szövegben, általában magát a császárt, azt viszont a józan észre hagyatkozva kizárhatjuk, hogy valóban át is nyújtották volna a szöveget az uralkodónak, arra számítva, hogy ö majd időt nem kímélve végig tanulmányozza a sokszor különösen csavaros érvelést. A császárok azért ennél jóval elfoglaltabb emberek voltak.
Egyes tudósok úgy vélik, hogy az apológiákat afféle nyílt levélként jelentették meg, ahogy a mai újságokban is szokás, így akár a császár is találkozhatott velük. Ez természetesen lehetséges, ám sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen csak a keresztény közösségeken belül terjedtek, ahogy a modern keresztény apologéták szövegeit is szinte kizárólag hívők olvassák, hogy kellően fel legyenek vértezve a nem hívők támadásai ellenében. A nem hívőket ugyanakkor nem is érdekli annyira a bennfentesek körében népszerű, intellektuális érvrendszer.

Már a korai keresztények is úgy gondolhatták, hogy minden esetben meg kell tudniuk védeni magukat a támadások ellenében, és erre olykor kiképzést is kaptak. Az Újszövetségben Péter első levele ekképp rendelkezik: „legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számonkéri tőletek a bennetek élő reménységet” (1 Pt 3:15) Kétségtelen, hogy az első évtizedekben a keresztények sokat beszélgettek egymás közt arról, miért hisznek, és hogy miért tartják feljebbvalónak hitüket a pogány és a zsidó vallásoknál, amelyekhez azelőtt tartoztak, valamint arról is, hogy miként védhetik meg magukat a kívülről jövő támadásoktól. Arra azonban egészen a 2. század közepéig várni kellett, hogy írott szövegek jelenjenek meg a vallás védelmében, a következő több mint kétszáz év során viszont egyre több ilyen műszületett azon értelmiségiek szűk soraiból, akik az áttérés mellett döntöttek.

Műveik kézről kézre jártak, olvasták, megtanulták és használták azokat, némely szöveg pedig máig fennmaradt, olyan szerzőktől, mint a római Jusztinosz mártír, az athéni Athénagorasz, a karthágói Tertullianus, az észak-afrikai Minucius Felix, és az alexandriai Órigenész. Egyes apologéták neve (Tertullianus, Órigenész) más fennmaradt műveikről is ismert, míg másokhoz (Jusztinosz, Minucius Félix) csak az apológiák köthetők. Az egyik legkorábbi ismert apológia, a Levél Diognetushoz egyetlen másik ókori forrásban sem szerepel. Nevét a címzettjéről kapta, mivel szerzője nem azonosította magát, így az ő kilétére soha nem derült fény.

Az apologéták érvek egész fegyvertárával vértezték fel a keresztényeket, nemcsak a hit védelmében, de a pogányok és kisebb részben a zsidó nézetek elleni támadásokhoz is. Egyebek mellett foglalkoztak a keresztények különös jogi helyzetével az ellenük folyó perekben. Már láthattuk, hogy a perbe fogott keresztényeket nem a múltban elkövetett bűneik miatt citálták bíróság elé, hanem egy jelen idejű bűnért, azért, mert kereszténynek vallották magukat. Ez két okból is nonszensz volt az apologéták szemében. Egyfelől úgy érveltek, hogy a név nem lehet bűn.
A bűn olyan cselekedet, amelyet mások kárára követnek el, mint a gyilkosság, lopás, házasságtörés vagy a hazaárulás. Aki keresztényként egy vallási csoport tagjaként azonosította magát, az nem követett el mást, mint elnevezte magát. Ez nem lehetett bűncselekmény. Ezen felül, a jogi eljárás is értelmetlen volt, mivel a keresztényeket nem arra szólították fel, hogy vallják be a bűnüket - ahogy azt normál esetben bármely más vádlottal szemben elvárták volna -, hanem azt, hogy tagadják meg önmagukat. El kellett volna hagyniuk keresztény hitüket, és esküt tenniük a pogány istenek előtt. Ha pedig nem voltak erre hajlandóak, addig kínozták őket, amíg meg nem teszik.
A jogi eljárás tehát nem arra irányult, hogy lerántsák a leplet a bűncselekményről, hanem hogy rávegyék az elkövetőt, hogy hagyjon fel annak művelésével. Tertullianus ekképp fogalmazza meg a helyzet iróniáját: „íme, ha mások tagadnak, ti kínvallatást alkalmaztok, hogy vallomást tegyenek. A keresztényeknél pedig csupán azért veszitek igénybe a kínvallatást, hogy tagadjanak." (Védőbeszéd, II. 10.)

Mondani sem kell, az ehhez hasonló, logikai buktatókon alapuló érvelések süket fülekre találtak. Ugyanez a sors várt az apologéták többi érvére is, bármilyen logikusnak és jól felépítettnek tűnjenek is mai szemmel nézve. Nem meglepetés hát, hogy a legtöbb apológia a keresztényekkel szembeni gyanakvásról és az ellenük folyó vádakkal foglalkozik: az ateizmussal, a szexuális erkölcstelenséggel, a csecsemőgyilkossággal és a kannibalizmussal.