Mai fejjel elég sajátságosán hathat, hogy az éppen csak áttért Constantinus, rögtön azután, hogy csatlakozott új egyházához, azonnal beavatkozzon annak belügyeibe. Fontos azonban észben tartanunk, hogy elődeihez hasonlóan ő is szorosan kötődött a vallásos ideológiához: a társadalmi és politikai siker nemcsak személyesen neki, hanem az egész birodalomnak az isteni támogatáson alapult. Az égieknek pedig szükségük volt a megfelelő imádásra. Ennélfogva minden, ami befolyásolhatta az istenek imádását, fontos volt a birodalom működése szempontjából. Eltekintve a korai keresztény apologétáktól, akiket Constantinus vélhetően sohasem olvasott, senki sem érvelt az egyház és az állam szétválasztása mellett.


A donatista vita

Constantinus egészen biztosan nem gondolkodott a hatalom felosztásában. Ugyanabban az évben, amikor Licinius-szal együtt meghozta az egész birodalomra vonatkozó türelmi rendeletet, rögtön belekeveredett az egyház szétszakadásával fenyegető, Észak-Afrikában kitört viszályba. A donatista vita volt az első alkalom, hogy Constantinus beleártotta magát az egyházi ügyekbe, és biztonsággal kijelenthetjük, hogy fogalma sem volt róla, mibe csöppent bele. A birodalom egységének kialakítása volt az egyik legfőbb célja, ehhez pedig egységes egyházra volt szüksége. Az egyház azonban minden volt, csak egységes nem. Constantinus azzal a szándékkal avatkozott be a vitába, hogy hamar lerendezi azt. Végül azonban a dolog több mint egy évszázadon át húzódott.
Diocletianus első rendeiete 303-ban alig tíz évvel korábban a keresztény klérust a szent iratok átadására kötelezte, hogy megsemmisíthessék azokat. A legtöbb keresztény szemében ez nem pusztán az üldözök aljas húzása volt, de egyben szentségtörésnek is tartották azt, ha valaki engedelmeskedett a parancsnak. A papság azon tagjait, akik így tettek, „traditor” névvel illették (szó szerinti jelentése; „aki átadta”), és nemcsak szóbeli feddésben részesítették őket, de el is távolították hivatalukból. Elbocsátásuk fontos alkotmányos kérdést vont maga után: mit jelentett szent pozíciójukra való alkalmatlanságuk a korábbi, hivatali tetteik érvényessége szempontjából?
Akkoriban a keresztény vezetők számos rituális cselekedetet hajtottak végre: megkeresztelték a híveket, kiadták az eukarisztia szentségét, kinevezték a papság új tagjait, és így tovább. Ezeket a feladatokat egy átlagos keresztény nem láthatta el. A papság elidegeníthetetlen szentsége volt az, ami továbbította az isteni hatalmat a szakramentális rítusokon keresztül. Azonban a traditorok nyilvánvalóan elveszítették felszentelt státuszukat. A kérdés az volt, hogy a korábbi, általuk lebonyolított szertartások legitimek voltak-e? A kérdés valóban nagy horderejű volt. Mi volt azzal, akit egy traditor keresztelt meg? Érvényes volt-e a megkeresztelkedése, vagy meg kellett ismételnie? És ha egy püspököt egy traditor szentelt fel? Továbbra is püspöknek tarthatta magát?

A legnagyobb észak-afrikai püspökséget, Karthágót különösen nagy lázban tartotta az ügy. Az egyház egyes vezetői kitartottak amellett, hogy a szentségek érvényesek voltak, függetlenül attól, hogy az azokat bemutató személy később traditor lett-e vagy sem. A szakramentumok szentsége szerintük Isten hatalmából eredt, nem azoktól, akik közvetítették azt. Azonban ez a nézet heves gyakran erőszakos ellenzőkre lelt. Az ő legfőbb szószólójuk egy Donatus nevű férfi volt, akit sokan követtek. Donatus konkrétan azzal kapcsolatban emelte fel a hangját, hogy Karthágó püspöke, Caecilianus nem részesült érvényes felszentelésben, ezért nem lehetett volna igazi püspöknek tekinteni. Következésképp az egyháznak új vezetőre volt szüksége.
A történet rendkívül hosszú és szövevényes, később pedig olyan nagy egyházi alakok is részt vettek benne, mint Szent Ágoston. Constantinus úgy gondolhatta, hogy a megoldás kifejezetten egyszerű. Azt szerette volna, ha egy kijelölt egyházi vezető ítéletet mond az ügyben, ő szentesíti a választ, amit az egyház készségesen elfogad, és az élet mehet tovább. De nem ez történt.

Constantinus bevonása a donatisták oldaláról indult. A császár a római püspök kezébe adta az ügyet, aki egyféle egyházi bíróságot állított fel, hogy vizsgálják meg a helyzetet. A döntés a donatisták ellen szólt, Caecilianust pedig felmentették a vádak alól. A donatisták azonban nem nyugodtak bele a vereségbe, és másodszor is a császár elé járultak, aki úgy döntött, hogy közvetlenül a saját kezébe veszi az ügyet. 314-ben Arles-ban hívta össze a püspökök tanácsát, hogy döntés szülessen. Ez volt az első alkalom, hogy a püspökök tanácsát a római császár rendelte el, ezzel pedig precedenst teremtett.
Az arles-i zsinat egyhangúlag a donatisták ellen ítélt. Constantinus eleinte még a donatisták álláspontja felé hajlott, de ez inkább gyakorlati okokból volt így, semmint teológiai megfontolásból. Ez érthető is, hiszen nyilvánvalóan nem volt túlságosan tájékozott a szakramentális teológia terén. Amikor azonban a donatisták ismét elutasították a zsinat ítéletét, és harmadszor is fellebbezéssel fordultak hozzá, a császár obstrukcionistáknak tartotta őket, és ellenük fordult. Constantinust nem érdekelték különösebben a keresztény teológia apró nüanszai, sem az egyházi törvénykezés működése. Öt csakis az egység foglalkoztatta. Márpedig a donatisták annak felbolygatásával fenyegettek, így ő inkább a másik oldal mellé állt.

A másik oldalt nevezhetjük antirigoristának. A donatisták éles vonalat húztak, és nem könyörültek senkin, aki ellentmondott nekik. Constantinusnak ez sem nyerte el a tetszését. Drake megállapítása szerint Constantinus „nem pártfogolta a rigorista keresztényeket.” Ez a korai vita ugyanakkor azt is bemutatta, hogy Constantinus az egyenlő felek között előnyben részesítette az érveken nyugvó vitát, és inkább a véleményeket ütköztette, semmint a fizikai erőt. Hadd hozzon döntést a római püspök. Ha ez nem elég, döntse el a dolgot a püspöki tanács. Constantinusnak nem állt érdekében, hogy fegyverrel terelje vissza a donatistákat az egyház fősodrába.
Ehhez az elvhez később is tartotta magát, még akkor is, amikor egy sokkal nagyobb fajsúlyú vitára került a sor, nevezetesen, hogy rákényszerítse-e a nem hívőkre a keresztény hitet. Egy évtizeddel később, mikor már megszilárdította egyeduralmát, levelet küldött keleti alattvalóinak, amelyben kijelentette, hogy „Egy dolog harcba szállni a halhatatlanságért, és más szankciókkal kierőszakolni azt.”


Az ariánus vita

Egy évvel levelének megírása után, 324-ben Constantinus újabb egyházügyi válságba csöppent. Ismét egy nagy horderejű, teológiai természetű vita bontakozott ki legalábbis a résztvevők szemében nagyon is fontosnak tűnt a kérdés, amely azóta is foglalkoztatja a teológusokat. Constantinus azonban lényegtelen semmiségnek látta a dolgot, és ebben a nézetében pedig a hivatásos teológusokon kívül a mai napig sokan osztoznak vele. A híres ariánus vitáról van szó, amely az egyiptomi Alexandriában robbant ki egy Arius nevű pap, és püspöke, Atanáz között.
Nemzedékek óta heves viták zajlottak a keresztény teológusok köreiben Krisztus valódi természetét illetően. A keresztények a kezdetektől fogva fenntartották azt a nézetet, hogy Krisztus nem csak ember volt (jóllehet a legtöbb teológus egyetértett abban, hogy az volt), hanem egyben Isten fia is. Ami azt illeti, már a legelső keresztény szerzőnk, Pál is azon a véleményen volt, hogy Krisztus isteni lény volt, aki már születése előtt a mennyországban létezett (Fii 2:6-8). Bizonyos értelemben tehát isten volt. De milyen értelemben?

A kérdést soha nem sikerült kielégítően tisztázni, nem kis részben azért, mert a hívek négy, egymásnak látszólag ellentmondó állítás megerősítését követelték: Krisztus isten. Az Atyaisten is isten. Krisztus nem egyenlő az Atyaistennel. Viszont csak és kizárólag egy Isten létezik. Ha tehát Krisztus isten és Isten is isten, akkor, hogy jelenthetik ki a keresztények, hogy csak egy isten van? Röviden, hogy nevezhetnénk a keresztényeket monoteistáknak?
Minden azon múlik, hogy mit jelent az, hogy csak „egy” Isten van, és hogy milyen kapcsolat áll fenn Isten fia és az Atyaisten között. Ezekben a kérdésekben alakult ki ellentét Arius és Atanáz püspök között.
Arius nézeteit régóta és széles körben osztották, de előtte soha nem fogalmazták meg olyan pontosan és olyan erőteljesen, mint ő tette. Az ő szemében Krisztus isteni lény volt, Isten igéje (görögül „logosza”), és már az előtt is létezett, hogy Jézus Krisztusként e világra jött volna. Sőt, mi több, ő volt a teremtés ágense is. Ezt János evangéliuma is megerősíti: az Ige által jött létre a mennyország és a Eöld (Jn 1:1-3). Ezek alapján tehát Krisztus isteni lény volt, de különbözött az Atyaistentől. Akkor mégis, milyen természetű volt kettejük kapcsolata?

Arius szerint Krisztus, az Ige, nem lehetett egyenlő az Atyaistennel. Az Atya önmagában mindenható. Nem létezhet két mindenható lény, mert ez esetben egyikük sem lenne valóban mindenható. Arius szerint csak az Atyaisten mindenható. Eredetileg, a kezdet kezdetén az Atyaisten egyedül, önmagában létezett. A világmindenség megteremtése előtt született az ő fia, második isteni lényként, aki mivel Istentől származott, alá volt rendelve neki, ahogy a fiú az apjának. Ö volt az Ige, akin keresztül megteremtődött a világ, és aki sokkal később emberi formát öltött, és lejött az emberek közé, hogy elhozza nekik a megváltást. Az Ige tehát egy alárendelt istenség, akit az Atyaisten teremtett: azaz nem öröktől fogva létezett. Az Atyaisten feljebbvaló a Fiúnál, mégpedig „végtelen dicsőséggel”.
Arius püspöke, Atanáz hevesen tiltakozott. Nem engedett abból az állításából, hogy Krisztus semmi szín alatt sem volt az Atyaisten alárendeltje. Krisztus maga is kijelentette, hogy „Én és az Atya egy vagyunk" valamint, hogy „Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 10:30; 14:9). Ők ketten tehát egyenlők. Az is igaz, persze, hogy nem is azonosak: a Fiú az Atyától függetlenül létezik. Azonban mindketten egyformán mindenhatók és mindketten öröktől fogva léteznek. Nem létezett olyan idő, amikor az Ige ne lett volna.

Az Atanáz pártját fogók úgy is érvelhettek, ha valami tökéletes az magától értetődően változatlan. Ha ugyanis változik, akkor szükségszerűen jobb vagy rosszabb lehet a változás hatására. Ha jobb lesz, az azt jelenti, hogy előtte nem volt tökéletes; ha pedig rosszabbá válik, akkor a változás után nem lesz az. Mivel Isten tökéletes, soha nem változhat. Ez azt jelenti, hogy nem válhat Atyává azzal, hogy Fia születik, mivel ez is egy olyan változást feltételez, amely során nem-atyából atyává lesz. Ebből szükségszerűen következik, hogy isten mindig is Atya volt. Ha pedig mindig Atya volt, a Fia is öröktől fogva létezik.
Atanáz ez alapján azt a nézetet képviselte, hogy a Fiú az Atyaistennel együtt öröktől fogva létezett, és egyaránt mindenhatók. Nem egyszerűen csak „hasonlatos" volt az Atyához, „hasonló” isteni szubsztanciaként. Nem, a Fiú „egylényegű” volt az Atyával, és egyazon szubsztanciából valók voltak. Görög kifejezésekkel, az egyenlő szubsztanciát a homouszion jelentette, míg a hasonló lényegűséget a homoiuszion szóval írták le a vitázó felek. A két szó nagyon hasonlít egymáshoz, tulajdonképpen a szó közepén álló „i" betű, a görög ióta jelentette a különbséget legalábbis írásban. Egyes külső szemlélőknek úgy is tűnhetett, hogy az egyházszakadással fenyegető teológiai vita egyetlen betű, egy ióta miatt tört ki.

Kétségtelen, hogy Constantinus sem látott többet ebben a dologban. Ám mivel a vita ekkora hullámokat kavart, úgy érezte, muszáj beavatkoznia, és így is tett, mikor levelet írt a két papnak. Ebben világosan kifejti végső aggodalmát, amely természetesen nem a teológiai finomságokkal kapcsolatos, hanem az egység felbomlásával: „Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a provinciáink felett uralkodó Istennel kapcsolatos vélemények egyetlen következetes nézetben egyesüljenek.” Constantinust nem érdekelte, melyik oldal jön ki győztesen a vitából. Egyszerűen azt akarta, hogy az egyik fél adja meg magát a másiknak, ezzel lehetővé téve a kívánt egységet. Személyes véleménye szerint az ügy „rendkívül triviális és ilyen mértékű vitát nem érdemelne” Számára ezek csak „kisszerű és kifejezetten jelentéktelen ügyek, egy nagyon buta kérdés” körül. Végül azt szorgalmazza, hogy Atanáz és Arius egymás között rendezzék le a vitát.
Ők azonban erre képtelenek voltak. Nem egyszerűen csak azért, mert nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindkét fél népes táborral bírt, akiket újra és újra vitriolos támadásokra sarkallt a másik oldal teológiai szűklátókörűsége. A vita alapjaiban rengette meg az egyházat. Constantinus úgy döntött, hogy összehívja az első világszintű, ökumenikus püspöki tanácsot, hogy megvitassák és döntésre vigyék a kérdést. Ez volt a híres 325-ös niceai zsinat, amelyet a helyszínül választott anatóliai városról neveztek el. Későbbi iratok szerint 318 püspök érkezett a világ minden tájáról, a legtöbben a birodalom keleti provinciáiból (amint azt már láttuk, nyugaton az egyház ekkor még nem épült ki olyan nagy mértékben).

Constantinus maga is ellátogatott a gyűlésre. Ö mondta a nyitóbeszédet, majd az eszmecserékben is részt vett. Végül a püspökök szavaztak, Arius pedig veszített. A tanács úgy rendelkezett, hogy az apostoli hitvallás formájában fejezik ki az Atyaisten és a Fiú természetének kapcsolatát, és az ehhez kapcsolódó teológiai ügyeket. A hitvallásba bekerült több „anatéma” azaz „egyházi átok”, mégpedig azoknak címezve, akik a hitvallásban lefektetett nézetek ellenében foglalnak állást. A niceai hitvallást ma is több templomban rendszeresen felmondják. A zsinat végére mindössze húsz résztvevő tartott ki az ariánusok oldalán. Constantinus nyomás alá helyezte az ellenvéleményen lévőket, hogy fogadják el a vereséget, és szinte mindenkit sikerült is meggyőznie. Végül csupán két püspök maradt Arius mellett, ők pedig száműzetésbe kényszerültek.
A donatista vitához hasonlóan, ezúttal sem hozott végleges megoldást a Constantinus által összehívott tanács. Az ariánusok továbbra is hirdették tanaikat, és többeket magukhoz térítettek. A Constantinust követő császárok közül többen beleértve saját fiait is az ariánus álláspontot képviselték, és hatalmukat kihasználva megpróbálták megszilárdítani azt az egyházon belül, ám végül, ahogy azt látni fogjuk, elbuktak. Most azonban foglalkozzunk továbbra is Constantinus és a keresztény hit kapcsolatával. 325-re már ő is többet tudott a keresztény teológiai diskurzus útvesztőjéről, mint amire valaha számíthatott. Egységet akart, de ehhez nem volt hajlandó fegyveres erőket küldeni az ariánusok ellen. Ha az egyház ügyeiről volt szó, kitartóan hitt a meggyőzés erejében.

Ami viszont a civil kormányzást illeti, ott továbbra is katonatiszt maradt, és előszeretettel állt seregei élére, ha politikai érdekei azt kívánták.