313-ra Constantinus és Licinius ideiglenes szövetséget kötöttek, hogy együtt kormányozzák a birodalmat. Diocletianus elméjének szüleménye, a tetrarchia ekkorra már a múlt homályába veszett. Azt hihetnénk, hogy a polgárháborúk megoldására bevezetett kéturalkodós rendszer a gyakorlatban is működhetett. Constantinus irányíthatta a nyugati országrészt, Licinius pedig a keleti provinciákat. Ez azonban hosszú távon nem működött, ennek oka viszont nem kis részben Constantinus örök elégedetlensége volt. Kész volt rá, hogy olykor kivárja a sorát, de alapvetően mindig megszerezte azt, amit mérhetetlen becsvágyból magának akart. Már a kezdetektől fogva azon tüsténkedett, hogy egy nap ő lesz az egyedüli uralkodó, négy évtized azaz Diocletianus uralkodásának kezdete óta elsőként.
A következő évtizedben Licinius-szal való kapcsolata egyre inkább elmérgesedett, és olykor kisebb-nagyobb konfliktusok is fellobbantak a két fél között. Euszebiosz szerint az utolsó cseppet Licinius 324-es döntése jelentette, amikor újra be akarta vezetni a keresztényüldözéseket keleten. Constantinusnak nem is kellett jobb ürügy, ami azt illeti, egyes mai kutatók szerint ezt is saját maga koholta. Constantinus elszánta magát, és megindult társ-császára ellen, hogy „megvédje” hittársait. Nagy csatában legyőzte Liciniust, akit aztán Thesszalonikába kényszerített, majd végül halálra ítélt. Ettől fogva Constantinus korlátlan hatalmat élvezett.

Ennek azonban nem mindenki örült. Amikor Constantinus 326-ban, ural-kodásának huszadik évfordulóját ünneplendö, Rómába utazott, úgy döntött, kihagyja a több százéves hagyományt, és nem mutat be áldozatot Jupiternek, amikor hódítóként belép a város kapuján. A keresztények természetesen üdvözölték ezt a döntést, de a birodalmi diplomáciai kapcsolatok szempontjából mégis katasztrofálisnak bizonyult, mivel igencsak felbőszítette a római szenátus pogány tagjait. Constantinus viszonya így érthetően elmérgesedett a hatalmon lévő elittel. A császár ekkorra már elkezdte építeni új birodalmi fővárosát, az „új Rómát" amelyet saját maga után Konstantinápolynak („Konstantin városa” a mai Isztambul) nevezett el. Életének utolsó éveit lényegében itt töltötte, és soha többé nem látogatott el Rómába.
Új fővárosának stratégiai fontosságú helyet keresett ugyanezt, nyilván, Rómáról nem lehetett elmondani: így a Boszporusz partján álló Bizáncra esett a választása. Innen sokkal könnyebben irányíthatta seregeit, mind keleti, mind nyugati irányban. Mindemellett a város, annak fekvése miatt, könnyen védhető volt. Constantinus leromboltatta Bizáncot, majd részletesen kigondolt építészeti tervek alapján húzta fel városát.

Fővárosát kifejezetten keresztény városnak építtette. Nem lehettek pogány istenségeknek szentelt templomok, sem bálványok bár egy kivétel akadt. Hogy szobrokkal halmozza el a városát, ami az ókori városok egyik jellemzője volt Constantinus kifoszttatta a pogányság szent helyeit, és a bronzszobrokat az új székhelyére vitette, hogy azokkal díszítsék a köztereket. Ezzel három legyet ütött egy csapásra; elvette a pogányoktól a bálványokat; megfosztotta azokat szent mivoltuktól és szekuláris művészi tárgyakká változtatta őket; valamint emelte új fővárosa esztétikai összképét.
Mindeközben a városban élő vagy látogatóba érkező keresztények kedvükre gúnyolódhattak a pogányok vallási nézetein. Euszebiosz Constantinusról szóló életrajzi munkájából tudjuk, hogy a császár „ezeket a játékszereket” azaz a pogány bálványokat „a közönség szórakoztatására használta”. (Constantinus élete, 3.54) Ha Euszebiosz igazat mond, feltételezhető, hogy a kifosztott pogányok nem repestek az örömtől. Az efféle lépések, és a velük járó megaláztatás keserű jövőt ígért a hagyományos vallások követőinek.
Ezzel azonban még nem ért véget a pogányellenes lépések sora. Constantinus leszedette a pogány templomok ajtait és tetőit, mivel más céljai voltak a jó minőségű fémmel.

Hasonlóképp járt el az aranyozott bálványszobrokkal is. Belső körének tagjait romboló hadjáratokra küldte „az összes provinciába” hogy „városról városra, országról országra” járják a pogány szentélyeket, míg a kultuszok „felkent vezetőit arra utasította, hogy megvető és gunyoros tekintetek közepette hozzák ki isteneiket a sötétségből a napfényre.” A szobrokról aztán leszedték az aranybevonatot, amit beolvasztottak, és újrahasznosítottak. Miután lecsupaszították a szobrokat, a „felesleges és értéktelen” maradványokat otthagyták „a babonásoknak, hogy emlékezzenek szégyenükre.” (Constantinus élete, 3.54)
Megfordult a széljárás. Most már nem a keresztények voltak a babonásak, hanem a pogányok. Nem a keresztények vallását tették ki nyilvános megaláztatásnak, hanem a pogányokét. Nem a keresztények szenvedtek az állami erőszaktól, hanem a pogányok. A szel pedig a pogányokkal szemben fújt, és ez már nem is változott meg, eltekintve egy nagyon rövid időszaktól, Iulianus császár uralkodásától.

Constantinus tehát felépíttette városát, és elhalmozta azt a pogány birodalom kincseivel. A várost az utókornak is építtette; Konstantinápoly több mint ezer éven át a kereszténység fővárosa maradt, egészen az oszmán török seregek 1453-as hódításáig.