Ezek után nem lehet kétségünk afelől, hogy Constantinus valóban elkötelezett híve volt a keresztények Istenének, jóllehet, a tudósok sokszor vitatták ezt. Elvileg, persze, lehetséges, hogy mindezt csak megjátszotta. Azonban a keresztény ügyek iránti mély és személyes elkötelezettsége meggyőzően oszlatja el ezeket a kétségeket. Szintén ebbe az irányba mutatnak saját szavai is, amelyeket több forrásban is meglelhetünk, köztük a következő, Palesztinába küldött levelében is. „Valóban egész lelkem, lélegzetem, bárminemű is az, és minden, ami az elme rejtett zugaiban zajlik, meggyőződésem, hogy mindezt csakis a legnagyobb Istennek köszönhetjük” (Constantinus élete, 2.29).
Constantinus nem csak a kereszténység belső ügyei iránt tanúsított élénk érdeklődést, öles lépéseket tett annak érdekében is, hogy javítsa az egyház és a papság helyzetét. Az ókori városi társadalmak közterheinek finanszírozását jellemzően a helyi arisztokrácia látta el, és ezt nem nagyobb adók befizetésével tették, hanem az idejükre, energiájukra és anyagi erőforrásaikra nehezedő nyomásnak engedve. A tehetős tisztségviselőkkel szemben nemcsak elvárás, hanem valódi követelmény volt, hogy támogassák a középületek megépülését és a közszolgálatok működését. A hivatali pozíciókat betöltők kiemelt státuszt élveztek, de személyes vagyonukat nyilván jobban is el tudták volna költeni.

Constantinus törvénybe foglalta, hogy a keresztény papság tagjai akik ekkor főleg a helyi arisztokrácia tagjai közül kerültek ki mentesülnek a polgári tisztségviselés kötelezettségei alól, így az anyagi szerepvállalás alól is. Ráadásul Constantinus jelentős összegeket juttatott a papoknak a birodalmi kincstárból is, hogy azt a gyülekezetük javára fordítsák. A császár legközismertebb lépése pedig természetesen a templomok építtetése volt, a leghíresebb ezek közül a Rómában álló lateráni bazilika.
A templomokat olykor a nagy becsben álló, jelentős pogány szentélyek helyén építették fel. Ehhez, persze, előbb még le is kellett rombolni ezeket az építményeket. Euszebiosz elismerően számol be róla, hogy Constantinus elvette a pogány papok által „ékesen feldíszített” szentélyeket, lecsupaszította, és „földig rombolta” a templomokat, amelyeket azelőtt „a babonás népek oly nagyra tartottak” {Constantinus élete, 3.1)
Ezen forrás alapján azt gondolhatnánk, hogy Constantinus az egész birodalomra kiterjedő dúlást rendezett, de Euszebiosz csak öt helyet említ név szerint, amelyek erre a sorsra jutottak. Ezek közé tartozik három Afrodité-szentély, Jézus híres ellenlábasának, Tyanai Apollóniosznak az emlékhelye, valamint Mamré tölgyese, amely az ószövetségi zsidó patriarcha, Ábrahám nevéhez köthető (1. lMóz 18).
Afrodité egyik temploma szintén Szentföldön állt Jézus passiójának helyén. Afrodité templomairól azt gyanították, hogy rituális prostitúciónak adott otthont, ez pedig elég is volt Constantinusnak, hogy megadja a jelet a romboló csapatainak. Ezek alapján Constantinus konkrét indokkal romboltatta le az imént felsorolt helyszíneket, ami viszont még nem jelenti azt, hogy mindez egy trend részét képezte volna. Egy közelmúltbeli kutató megfigyelése szerint: „Nincs okunk rá, hogy ezekből a templomrombolásokról az egész birodalomra vonatkozó általánosításokat vonjunk le.” Ugyanakkor a baljóslatú jelek jól láthatóan tovább sűrűsödtek.

Az épületrombolások és építések mögött húzódó vallási buzgalom jól látszik Euszebiosznak a jeruzsálemi Szent Sír templomról szóló leírásán is. Egyes elképzelések szerint Helena, Constantinus édesanyja aki ekkorra már maga is hithű keresztény volt kezdeményezte a templom építését, de ez szinte biztosan nem így történt. Euszebiosz szerint Constantinus maga „jutott arra az elhatározásra, hogy a Megváltó feltámadásának jeruzsálemi helyét világszerte híres és köztiszteletben álló hellyé kell tennie” {Constantinus élete, 3.25) Csakhogy a helyszínen ekkor már állt egy szentély. Nem is akármilyen, hanem egy istentelen, hitvány, pogány szentély, amelyet „aljas emberek” építettek, akiket a démonnők vették rá, hogy elfedjék a helyet, ahol Jézust eltemették.
Messziről hozott földdel „betemették, legyalulták, kikövezték, így az isteni barlangot vastag földhalom rejtette el.” Efölé ocsmány „sírt” emeltek, ahol saját, „halott bálványaikat őrizték.” „A tisztátalan démon, Afrodité sivár szentélye” volt ez, ahol „bűnös áldozatokat mutattak be (...) a piszkos és szennyezett oltárokon.” Constantinus megoldása: A pogány sír eltüntetése és új templom építése. A szentélyt lerombolták, és a barlangot, ahová Jézust eltemették, teljesen kiásták. Ennek helyén Constantinus csodálatos építményt emeltetett a megváltó tiszteletére, ezt pedig a mai napig zarándokok és turisták milliói látogatják.

Helénának Euszebiosz leírása szerint semmi köze nem volt ehhez az ügyhöz. Keresztény nagykövetként ugyanakkor nagyon is aktívan tevékenykedett. Leginkább a hetvenéves korában, a Szentföldre vezető zarándokútjáról híres, amelynek megtételekor még nem volt szokás, hogy Krisztus követői „Jézus nyomában lépkedjenek.” Ö azonban így tett, és vitte magával a császári kincstár pénzét is, hogy visszaszerezze a keresztényeknek Krisztus szent helyeit.
Későbbi legendák szerint Helena megtalálta a Szent Keresztet, de az út főbb eseményeiről beszámoló Euszebiosz semmit sem említ ezzel kapcsolatban. Helena ugyanakkor két templomot is építtetett, nem is akármilyen helyszíneket választva: ő emeltette a Születés Templomát Betlehemben, Jézus születésének helyén, és a Mennybemenetel Templomát a Jeruzsálem melletti Olajfák hegyén, ahol Krisztus feltámadása után felemelkedett. Mondanom sem kell, Helena ezekben a projektekben keresztény fia teljes támogatását élvezhette.

Szemben a Constantinus kereszténységében kételkedő tudósokkal, egyes mai szakértők úgy érvelnek, hogy Constantinus olyannyira elkötelezett hívő volt, hogy végső célja a teljes birodalom áttérítése volt. Ez azonban szinte biztosan kizárható. Ha ő maga maximálisan el is kötelezte magát a keresztény Istennek, a birodalom érdekében nem kívánta ráerőltetni vallását az összes alattvalójára. Korábban első kézből tapasztalhatta, hogy a kényszerből semmi jó nem származik. A Nagy Keresztényüldözés idején, Diocletianus és Galerius udvarának tagjaként közelről láthatta, hogy ez a megoldás nem működik. Constantínus természetesen vaskézzel uralkodott, ha azt látta szükségesnek így volt ez a niceai zsinaton is. Ugyanakkor a vallásgyakorlásban nem látta értelmét annak, hogy rákényszerítsen bármit is az ekkor még mindig pogány többségű birodalmára
A következő fejezetben látjuk majd, hogy Constantinus utódai nem osztották az ő toleráns nézeteit: a 4. század végére komoly törvényi szabályozásokkal tiltották be a pogány szertartásokat, és súlyos büntetésekkel sújtották azokat, akik nem engedelmeskedtek. Constantinus pogánysággal szembeni toleranciájával kapcsolatban egyébként felmerül egy különösen kényes kérdés. Tett-e kísérletet arra, hogy betiltsa az állatáldozatokat, ezzel gyengítve a pogány vallási szokásokat? Személyes véleménye felől nem lehet kétségünk: megvetette az állatáldozatot: ki nem állhatta a vért, a bűzt, és az egész gyakorlatot. Ezt többször is kijelentette. Történelmi szempontból érdekesebb, hogy ebben a kérdésben kivételesen megpróbálta-e ráerőltetni akaratát másokra azzal, hogy az egész birodalomban betiltotta az áldozatokat?

Több kiemelkedő szakértő szerint is ez történt, és ezt bizonyítékokkal is alá tudják támasztani. Életrajzírója, Euszebiosz például félreérthetetlenül fogalmaz. A császár életrajzában leírtak szerint, Licinius 324-es legyőzését követően Constantinus törvényt hozott, amely „korlátozza a bálványimádás szennyét, amely hosszú ideje mocskolta városainkat és vidéki körzeteinket, így mostantól senki nem állíthat kultikus tárgyakat, nem foglalkozhat jóslással és egyéb okkult művészettel, és az áldozatok bemutatása is tilos” (Constantinus élete, 2.45) Később Euszebiosz ismét utal erre a rendeletre: „a Róma fennhatósága alatt állók számára, legyen civil vagy katona, tilos a bálványimádás összes formájának gyakorlása, beleértve az áldozatbemutatást is.” Továbbá: „Az ezt követő törvényekben és rendeletekben megtiltotta, hogy bárki is áldozatot mutasson be a bálványoknak, gyakorolja a jóslás mesterségét, és hogy kultikus alakokat állítson”. {Constantinus élete, 4.23, 25)
Nem szabad alábecsülnünk egy ilyen törvény jelentőségét. Amennyiben a 5. fejezetben felvázolt növekedési ráták nagyjából fedik a valóságot, kijelenthető, hogy 325-re mintegy 5 millió keresztény élt a birodalomban. Ha ehhez még hozzáadjuk a körülbelül 4 milliós zsidóságot, és őket kivonjuk a 60 milliós összlakosságból, akkor még mindig nagyjából 50 millió pogányt kapunk, akik a hagyományos kultuszokat követték. Constantinus valóban megálljt parancsolt volna a birodalom 5/6-a vallási szokásainak? És ha tényleg így volt, akkor más források miért nem számolnak be egy ilyen nagy horderejű intézkedésről?
Létezik még egy forrás, amely megerősíteni látszik ezt a törvényt. Egy 341es rendeletről van szó, amelyet négy évvel Constantinus halála után fia, II. Constantius hozott, aki bizonyíthatóan el akarta törölni a pogány áldozati gyakorlatokat. íme a törvény szövege, ahogy az az 5. század elején készült törvénygyűjteményben, a Codex Theodosianushan olvasható:

„A babonaságot meg kell szüntetni; az áldozatbemutatások őrült szokását el kell törölni. Bárki, aki megsérti szent Császárunk, Atyánk törvényét, valamint Kegyelmességünk ezen parancsát, és továbbra is áldozatokat mutat be, az vétségének megfelelő és azonnal végrehajtandó büntetésben részesül”. (Codex Theodosianus 16.10.2)

Tudhatjuk ugyanakkor, hogy a Római Birodalomban sokkal könnyebb volt egy törvényt meghozni, mint betartatni, épp ezért a pogány áldozatok ennyire egyértelmű és ellentmondást nem tűrő elítélése után is meglehetősen kesztyűs kézzel bántak a törvényszegőkkel. Újabb ötven év telt el miközben egyre többen és többen tértek át a kereszténységre, mire a pogányellenes törvényeknek bármi foganata lehetett. Nekünk egyelőre elég annyi, hogy 341-ben II. Constantius a fent idézett törvényben arra utal, hogy apja korábban már elrendelte az áldozatok beszüntetését. Ez pedig egybevág azzal, amit Euszebiosz állított alig két évvel korábban a Constantinus élete című életrajzában. Adott tehát két keresztény forrás: egy császári életrajzíró műve és utódjának törvénye, de vajon mennyire megbízható ez a két forrás?
Constantinus vallási tevékenységeinek ez az egyik leginkább vitatott kérdése. Egyfelől azért, mert nincs igazán kézzel fogható bizonyítékunk ilyen törvényre. Euszebiosz, a fent idézetteken kívül sehol sem utal rá, sem Constantinus életrajzának egyéb fejezeteiben, sem az Egyháztörténetben, márpedig mindkettőben előszeretettel ünnepelte az egyház győzelmét a pogányság gonosz erői felett, különös tekintettel a Constantinus által kivívott diadalok kapcsán. Miért ne idézte volna szó szerint a törvény szövegét, ha valóban létezett ilyen szöveg?
Ráadásul a Codex Theodosianus sem tartalmaz ilyen törvényt. A gyűjteményt II. Theodosius jogi tudósai állították össze 438-ban, és ebben Constantinus uralkodásának 313-as kezdetétől összegyűjtötték a következő 125 év császári rendeletéit. A törvényeket tematikusán rendezték, és a teljesség igénye nélkül készült: a gyűjtemény összeállítóinak válogatniuk kellett, hogy mi kerül be és mi nem. A kódex utolsó könyvét azonban a legfontosabb vallási témájú rendeleteknek szentelték szinte mindegyik rendelet így vagy úgy a kereszténységhez kötődött és ennek a könyvnek az egyik fejezete kimondottan a pogány gyakorlatok ellen hozott rendeletekről szólt. Constantinus áldozati tevékenységet tiltó törvénye azonban nem szerepel ezek között.

Még ennél erősebb ellenérv is van a törvény létezésére: a híres római rétor, Libaniosz közvetlen vallomása. Libaniosz a 4. század végi császári udvar egyik fő alakja, elkötelezett pogány és a hagyományos vallások védelmezője volt. Az ultrakeresztény I. Theodosius uralkodása alatt érezte a személyes nézetei miatt ránehezedő nyomást, és kérelemmel fordult a császárhoz a pogányságellenes törvényekkel szemben. Ékesszóló beszédében Libaniosz Constantinusra hivatkozva kéri a császárt, hogy gyakoroljon türelmet a hagyományos vallásokkal szemben, mondván, maga Constantinus császár „sem kenyszerítette változtatásra a tradicionális vallások követőit” {Beszédek, 30.6) Ha Constantinus valóban, bizonyíthatóan megpróbálta volna betiltani a pogány szertartásokat, akkor ez egy meglehetősen buta érv lett volna Libaniosztól. Mivel magyarázhatjuk az egymásnak ellentmondó bizonyítékainkat?

Számos megoldás merült fel az évek során, köztük nem egy olyan próbálkozás is, amely megpróbálta összefésülni a különböző források kijelentéseit úgy, hogy mind Euszebiosznak, mind Libaniosznak igaza legyen. Ezeknek a megoldásoknak a többsége kissé erőltetett, és talán helyénvaló volna, ha Constantinusra bíznánk a döntést, aki egy 324-es, keleti provinciáknak küldött levelében fejti ki nézeteit a kérdésről.
Constantinus itt azt írja, hogy az „isteni ige doktrínái" azaz a keresztény hit tanításai mélyen gyökereznek mindazokban, „akik helyesen gondolkodnak, és akiket az igazi jóság vezérel.” Hozzáteszi ugyanakkor, hogy nincs mit tenni, ha a nem-keresztények elutasítják a megváltás igazságát. „Ha valaki megvonja önmagától a megtisztulás lehetőségét, az ne hibáztasson senki mást, csakis önmagát, hiszen a megtisztulás eszközei mindenki számára elérhetőek.”
Constantinus itt arra utal, hogy türelmet kell tanúsítani azokkal szemben, akik túl ostobák ahhoz, hogy éljenek a Krisztus által felkínált lehetőséggel. A pogány kultuszok mellett kitartókkal szembeni türelemről azonban ezt követően még ennél is nyíltabban emel szót:

„Senki sem használhatja fel belső meggyőződését a szomszédjai ellenében. Ha lehetősége van rá, segítenie kell másokon mindazzal, amit látott és megértett; azonban, ha ez nem lehetséges, nem szabad tovább foglalkozni az üggyel. Egy dolog harcba szállni a halhatatlanságért, és más szankciókkal kierőszakolni azt." (Constantinus élete, 2.6)

Constantinus tehát világosan és közvetlenül áll ki az ellen, hogy szankciókkal erőltessék rá a vallási szokásokat az ezt nem akarókra, és hogy betiltsanak egyes gyakorlatokat. Szavai megerősítik Harold Drake megállapítását: Constantinus a meggyőzést választotta a kényszerítés helyett.