Constantinus uralkodásának összegzésekor egyszerűbb, ha újra kiemeljük, mi mindent nem tett meg azon cselekedetek közül, amelyeket általában neki tulajdonítanak. Nem ő tette államvallássá a kereszténységet a Római Birodalomban. Szinte biztosan nem ellenezte volna a dolgot, ha lett volna lehetősége ezt meglépni, de erről akkor még nem lehetett szó. Amennyiben a számaink pontosak, a birodalom hatvanmilliós összlakosságából nem több, mint négymillió ember osztotta a császár vallási preferenciáját, mikor ő maga is áttért a keresztény hitre. A pogányság elsöprő túlerőben volt, ezért valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy mindenki számára kötelezően előírja a kereszténység követését.

Épp ellenkezőleg, Constantinusnak nem állt szándékában megtéríteni a pogány tömegeket, akik továbbra is az ősi vallási szokásokat követték. Figyelemreméltóan engedékeny maradt a más meggyőződésűekkel szemben, különösen azokkal, akik apjához hasonlóan a pogány henoteizmus valamely formáját választották. Megelégedett azzal, hogy ő maga a kereszténységet gyakorolta, támogatta és hirdette, sőt, be is avatkozott az egyház teológiai ügyeibe, különösen akkor, ha a veszélyben érezte az egységet. Templomokat építtetett, valamint társadalmi és gazdasági előnyökhöz juttatta a keresztény papságot. Császárként lehettek kötelezettségei a kereszténység felé, de a pogány szokások ellehetetlenítése, a templomaik bezárása birodalomszerte, vagy az áldozatok bemutatásának tiltása bármennyire gyűlölte is azt nem tartozott ezek közé.
Constantinus uralkodása alatt a kereszténység kiváltságos helyzetbe került, és a birodalmi elit tagjainak sem tellett nagy erőfeszítésükbe felismerni, hogy keresztényként könnyebben lépdelhetnek a ranglétrán. Ez különösen igaz volt azokra az előkelőségekre, akik aztán egyházi szolgálatba léptek, mivel a keresztény klérus jelentős gazdaság privilégiumokat élvezett. Constantinus leginkább a burkolt vagy nyílt meggyőzés erejében hitt, nem pedig a nyers erőben.
Ennyit biztosan elmondhatunk arról, hogy mi mindent nem tett Constantinus. Ennél persze fontosabb, hogy mit tett. 312-ben, a Milvius hídi csata előtt áttért a keresztény Isten imádatára, bár később nyilván hosszú ideig eltartott, mire megértette, mi mindennel járt ez a lépés. Ezzel együtt valóban őszinte áttérésről beszélhetünk. Constantinus attól fogva elkötelezte magát, hogy a keresztények Istenét tiszteli, és csak neki engedelmeskedik. Ebben nem volt maradéktalanul sikeres, már ha azon, hogy „hithű keresztény” azt értjük, hogy szeresd az ellenségeidet, és fordítsd oda a másik orcádat is. Nem az az alak volt, akit Jézus elképzelt, mikor Galileában hirdette az igét. Constantinus Róma császára volt, hatalmas terhekkel és mérhetetlen felelősséggel. A szigorú törvénykezés és az alkalmankénti kegyetlenkedés beletartozott a munkájába.

Talán a legfontosabb, amit Constantinus a vallás jövőjéért tett, az volt, hogy fiait keresztényként nevelte. A diocletianusi tetrarchia és az érdemen alapuló utódlás elve szinte azonnal kimúlt. Constantinus visszatért a dinasztikus elvhez, amit a korábbi császárok a kezdetektől fogva követtek, vagy szerettek volna követni. Az ő esetében ez egyben azt is jelentette, hogy utódai is keresztények lesznek. Constantinus unokaöcse, Iulianus 19 hónapon át tartó uralkodásától (361-363) eltekintve a római császárok valóban mind keresztények voltak.
Constantinus abban is fontos precedenst teremtett, hogy rendszeresen be-avatkozott az egyházi ügyekbe. A római császárok kontextusában ez a közbe-avatkozás tökéletesen érthető volt. Constantinus elődei mind a hagyományos római vallások főpapjai is voltak, és ő is betöltötte a Pontifex Maximus posztját, annak ellenére, hogy keresztény volt. A római császár a római államhoz hasonlóan nem különült el a vallási szférától, épp ellenkezőleg, annak középpontjában állt. így pedig, annak ellenére, hogy igazi neofita, azaz teológiai értelemben újszülött volt, Constantinus mégis belevetette magát a keresztény politikába és teológiába. Az egységes birodalom szempontjából elengedhetetlen volt az egységes egyház létezése. A megosztott kereszténység nyilvánvalóan nem lett volna képes eleget tenni a mindenki felett uralkodó Isten akaratának. Ez valódi katasztrófához vezetett volna. Constantinus látszólag vad és naiv zabolátlansággal lépett a küzdőtérre, ám döntése valójában mind politikailag mind teológiailag érthető volt.
Ezek a beavatkozások akkor jónak és természetesnek tűnhettek, de magukban hordozták a veszélyt, és igazán vészjóslóak voltak a következő évekre, évtizedekre nézve. Ha a császárok továbbra is aktívan irányítják a birodalom vallási életét, különösképp a keresztény egyházat, akkor mi lesz, ha a római világban végképp eljön a változás, és a keresztények kerülnek többségbe. Mi lesz, ha már nem kell számottevő lázadásoktól és megtorlásoktól tartaniuk a keresztény ügy támogatóinak? Mi történik, ha Constantinusnál agresszívabb császárok jönnek, akik nem rettennek vissza attól, hogy az állam erejével szálljanak harcba a hit érdekében?

Elkerülhetetlen volt, hogy mindez bekövetkezzen. A 4. század végére az első keresztény császár döntése, hogy a meggyőzést választja a kényszerítéssel szemben, hamar a múlt homályába veszett. A kereszténység államvallássá nyilvánítása megkerülhetetlenné vált. A hagyományos pogány szertartásokat betiltották, templomaikat a földdel tették egyenlővé, szent tárgyaikat, bálványaikat, művészetüket elpusztították.