Amikor azt vizsgáljuk, hogy milyen szerepet is játszott ebben a váltásban Constantinus, meg kell említenünk, hogy a nagy üldözés kezdetekor tisztként Diocletianus udvarában szolgált. Nem volt tehát teljesen őszinte pontosabban, szemrebbenés nélkül hazudott amikor mintegy húsz évvel később azt állította, hogy „fiatal fiúként" nézte, amikor Diocletianus meghozta végzetes döntését az üldözés elrendeléséről. Csakhogy ekkor már rég nem volt „fiatal fiú." Ez az esemény 303-ban történt. Constantinus 272-ben vagy 273-ban született. Harmincéves, meglett férfi volt, aki fontos pozícióban szolgált a császár kormányzatában. Elképzelhető, hogy nem vett részt személyesen a Nagy Üldözésben, de semmi nem utal arra sem, hogy ellenezte volna azt.
Röviddel ezután Galerius alatt szolgált, akit keresztény forrásaink különösen erélyes keresztényüldözőnek festenek le, és valószínűsíthetően ő volt az, aki a leghevesebben szorgalmazta az intézkedés bevezetését. Galerius a birodalom keleti felét irányította, miközben nyugaton szinte semmi foganata nem volt az ediktumoknak. Constantinus apja, Constantius volt az első nyugati caesar a tetrarchiában, és valószínűleg henoteista volt, emellett pedig szinte biztosan Sol Invictusnak, a Legyőzhetetlen Napnak hódolt, nem pedig a keresztények istenének. Ettől függetlenül nem állt érdekében a keresztény egyház üldözése.
Constantinus 305-ben csatlakozott apjához Galliában, majd egy, évvel később, apja halála után annak katonái augustusszá kiáltották ki.
A nyugati birodalomrész rangidős császára Severus lett, őt azonban nem sokkal később Maxentius elfogatta, amikor Severus megpróbálta bevenni Rómát. Helyére a császári hadsereg egyik tábornokát, Liciniust tette, aki fontos szerepet játszott Constantinus életének elkövetkező tizenhat évében.

A Nagy Keresztényüldözés újra és újra fellángolt, főleg keleten, egészen Galerius 311-ben bekövetkezett haláláig. Halála előtt közvetlenül Galerius mindenki meglepetésére kiadta vallási toleranciát hirdető ediktumát, amelyben hivatalosan is leállíttatta az üldözéseket. Ennek az ediktumnak egy másolata Euszebiosz egyháztörténetében maradt fenn az utókornak. Ez a dokumentum azért is rendkívül érdekes, mert egyértelműen kiderül belőle, hogy Galerius nem vallásgyűlölőként hirdette meg az üldözéseket, hanem épp az istenek elkötelezett híveként.

A dokumentumban Galerius azt állítja, hogy „a nemzet érdekében és hasznára” pártolta az üldözést, mert „a keresztények elhagyták őseik meggyőződését, és letértek a korábbi nemzedékek által kitaposott ösvényről.” Az üldözés mögött rejlő szándék az volt, hogy rábírják a keresztényeket, hogy „visszatérjenek az ősök által kialakított gyakorlatokhoz" Azonban a kereszténység elleni lépések nem hozták meg a kívánt eredményt.
A keresztények „kitartottak ostobaságuk mellett” és nem „adták meg az égicknck azt, ami jogosan megillette őket”. Ezért a császár hatályon kívül helyezte az üldözési rendeletet. „Jószándckunk és régi szokásunk jegyében, mindenkit egyaránt megillető kegyelemünkből, alaposan átgondoltuk ezt az ügyet, és irgalmunkat örömmel kiterjesztjük mindenkire, hogy a keresztények ismét békében létezhessenek, újjá építhessék házaikat, amelyekben gyülekeztek, feltéve, ha nem veszélyeztetik a közrendet” (Euszebiosz egyháztörténete, 8, 17)

Szó sincs arról, hogy Galerius a halálos ágyán áttért volna. Mindazonáltal egészen közel járt ahhoz, hogy beismerje tévedését. Nem sokkal később a császár meghalt, ám utóda, Maximinus Daia ismét fellobbantotta az üldözések lángját, amely még két éven át lobogott, mielőtt Licinius nem sokkal Constantinus áttérése és a Milvius hídi csata után legyőzte őt.
A birodalom vezetését szétrobbantó felfordulás a tetrarchia széthullásához vezetett. Maximinus, Severus, Galerius, Maxentius (aki soha nem került császári pozícióba), és Maximinus Daia mind meghaltak. Maradt tehát nyugaton Constantinus, keleten pedig Licinius. Ők ketten Mcdiolanumba mentek, hogy rendezzék kapcsolatukat és békét kössenek. A családi köteléket létrehozandó, Constantinus elintézte, hogy Licinius elvegye féltestvérét, Constantiát. Nekünk azonban még fontosabb, hogy a két uralkodó megegyezett, hogy a Nagy Keresztényüldözésnek egyszer és mindenkorra véget vetnek.
A találkozó az úgynevezett milánói ediktum kiadásával zárult. Ez egyébként technikailag nem nevezhető ediktumnak, hiszen egy levélről volt szó, amelyet a keleti provinciák kormányzóinak küldtek. Ráadásul nem is Milánóból, hanem Bithüniából küldték el, a császári találkozót követően. Továbbá nem Constantinus hirdette ki, hanem Licinius, bár végül mindkettejük neve rákerült a dokumentumra.

A levél két konkrét okból is jelentős: hivatalos állami vallásszabadságot biztosított minden vallásnak nem csak a kereszténységnek és meghatározta az intézkedés okát is: „bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.” (Euszébiosz egyháztörténete, X, 5.) Másként fogalmazva, ahhoz, hogy az emberek birodalma virágozhasson, békét kellett teremteni az égiekkel. Természetesen pontosan ugyanez az érvelés vezetett korábban a keresztények üldözéséhez is.
A két uralmon lévő császár, a keresztény Constantinus és a pogány Licinius egyetértett abban, hogy a birodalom csak úgy működhet jól, ha Isten, illetve az istenek megkapják a nekik kijáró tiszteletet. Ehhez szükség volt a toleranciára, „ami biztosítja az istenség iránti tiszteletet és imádást.”

Az „ediktum" tehát nyíltan kimondja a minden vallásra kiterjedő toleranciát:

„Szabad és akadálytalan jogot adtunk ugyanezeknek a keresztényeknek ahhoz, hogy saját vallásukkal foglalkozzanak. Mivel Hódolatod látja, hogy korlátlanul megadtuk nekik ezt a szabadságot, azt is megérti, hogy másoknak is megadtuk, akik saját parancsaikat és vallásukat akarják követni, amiről, világos, hogy illik a mi időnk nyugalmához, hogy mindenkinek joga legyen azt az istenséget követni és azt a vallást gyakorolni, amelyiket csak akarja. Ezt azért döntöttük el, nehogy olyan színben tűnjünk fel, hogy valakit is megcsorbítunk bármilyen szertartásában vagy vallásában.” (Euszebiosz egyháztörténete, 10.5).

Ez a nyilatkozat egészen rendkívüli volt, semmi korábbihoz nem hasonlított. A Constantinus életét kutató Harold Drake szerint ez volt „a nyugati világ első hivatalos kormányzati dokumentuma, amely elismerte a hit szabadságának elvét.” Nem arról volt szó, hogy a keresztények magukhoz ragadták a hatalmat a birodalomban, és a pogányok ellen fordultak; egyszerűen annyi történt, hogy a kereszténységet teljesen legitimmé tették. De ugyanez volt a helyzet az összes többi, hagyományos római vallással is. Egyenlőség és tolerancia uralkodott, amelyben nem volt többé helye a kényszerítésnek.
Egyes modern keresztény tudósok úgy gondolkodnak, hogy ha Constantinus nem utasította pogány alattvalóit a kereszténység felvételére, akkor nem is lehetett „valódi” keresztény, csak színleg tért át. Ez azonban az úgynevezett milánói ediktum és Constantinus uralkodásának helytelen olvasata. A történelem folyamán igaz keresztények milliói sajátították el az „élni és élni hagyni” elvét más vallású társaikkal szemben. Constantinus is közéjük tartozott, még akkor is, ha történetesen ö volt a vallás korai történelmének egyik legnagyobb hatalmú alakja.

Azt is fontos kihangsúlyozni, hogy amikor Constantinus 313-ban Milánóba érkezett, egészen friss kereszténynek számított. Alig néhány hónappal korábban tért csak át. Nem várhatja el tőle senki, hogy azonnal mindent vagy akár bármit is tökéletesen átlásson és megértsen új hitével kapcsolatban. Egy egészen új vallás megismeréséhez minden esetben időre van szükség. Constantinus előtt kifejezetten nagy feladat tornyosult, ha meg akarta tanulni új vallása tanait. Ennek ellenére nem késlekedett, hogy nekilásson a gyakorlati tanulásnak. Szinte azonnal fejest kellett ugrania az egyházi életbe.