A növekedés mértékének meghatározásában számos tényező akadályoz bennünket, nem utolsósorban a különböző írott források akár pogány, akár keresztény művekről legyen szó túlzásai. Még a mai tudományos mérési módszerekkel is nehéz felbecsülni egy tömeg méretét, és az értékek között kifejezetten nagy a szórás, mivel a megfigyelőket gyakran a lelkesedésük („ezrek csatlakoztak az ügyünkhöz”) vagy félelmük („az ellenfeleink egyre többen vannak, és jól mozgósítanak") vezeti.
Ókori forrásaink gyakran általánosító és idealizált szuperlatívuszokra hagyatkoznak. Láthattunk már példát erre Liviustól, amikor a bacchusi kultusz Kr. e. 186-os elnyomásáról írt. A szenátusnak szóló jelentésben az áll, hogy a kultusz profán gyakorlatai járványként fertőzték meg Róma lakosságát. Ez alapján azt hihetnénk, hogy a lakosság hatalmas veszélynek volt kitéve. Hány ember lehetett érintett? A lakosság ötödé? Negyede? Amikor aztán Livius konkrét számokat közöl, kiderül, hogy a város lakosságának mindössze 0,007 ezrelékéről volt szó. Ez még nagy jóindulattal sem nevezhető járványszerűnek.

A 2. századi pogány források látványosan ritkán említik a keresztényeket, de amikor mégis megteszik, félelmetes számokat hoznak, hasonlóan Livius bacchanáliáról szóló adataihoz. Bithünia provincia (ma észak-nyugat Törökország) kora 2. századi helytartója, Ifjabb Plinius az első pogány szerző, aki bármilyen formában említést tesz a keresztények létezéséről.
Egy Kr. u. 112-ben, Traianus császárnak írt levelében a kereszténységről, mint a hagyományos kultuszokat fenyegető jelenségről beszél, és azt sugallja, hogy hivatalosan is fel kell lépni ellene. A keresztények, levele szerint „mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybéli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan.” Ez valóban elég komolyan hangzik, Pliniusnak pedig pontosan ez volt a szándéka. Meg kellett értetnie a császárral, hogy az új kultusz elleni fellépés, beleértve a törvényes kivégzéseket is, szükséges és jogos volt.

Alig pár évvel később, Kr. u. 120 körül, a jeles római történetíró, Tacitus megírta az Évkönyveket, amelyben a Tiberiustól Néróig uralkodó császárok történetét jegyzi le. Tacitus a Nero alatti, 64-es római tűzvész kapcsán említi a keresztényeket. A császár tűzvész idején tanúsított viselkedése ráterelte a gyanút, többek szerint ő állhatott a háttérben. A feltételezés szerint le akarta rombolni a város egyes részeit, hogy a helyükön megvalósíthassa saját építészeti terveit. Azokat, akiket eközben a tűz elűzött otthonukból, mindez persze nem vigasztalta. Nero végül a keresztényekből csinált bűnbakot; elfogatta, majd válogatott kegyetlenséggel végeztette ki őket erről a 7. fejezetben lesz még szó bővebben. A megvádolt keresztények számát illetően Tacitus „hatalmas sokaságot” emleget (Évkönyvek, XV.44.).

A fentihez hasonló kijelentések mögött szinte minden esetben a másik oldal túlzásai húzódnak meg. Ha a kereszténység csakugyan ekkora fenyegetést jelentett volna a birodalom történetének e szakaszában, akkor érthetetlen, hogy a római szerzők miért említették ilyen kevésszer, vagy a legtöbb esetben miért hagyták teljesen figyelmen kívül a keresztényeket. Néhány egyéb (Suetonius, Lukianosz, Galénosz műveiben előforduló), nagyon rövid utalást leszámítva, a keresztények egyáltalán nem bukkannak fel, jelenlétük nem számottevő. Épp ellenkezőleg, a birodalom 180-238 közötti időszakáról részletesen beszámoló, teljes egészében fennmaradt művében a 3. századi római történetíró, Héródianosz a császár életpályáját és ellenfeleit bemutatva egyszer sem említi a keresztényeket, Ebből is látszik, hogy azok semmilyen fenyegetést nem jelentettek.
Ha azt mondtuk, hogy a pogány források keresztényekre vonatkozó utalásai túlzóak, akkor a keresztények saját magukról szóló szövegeire ez még inkább igaz. Ez már a kezdetektől így van, a vallás első leíró művével, az újszövetségi Apostolok Cselekedeteivel. Rögtön jézus feltámadása után, az ApCsel 1:14-ben azt olvashatjuk, hogy a keresztény sereg a tizenegy tanítványból, több meg nem nevezett nőből, Jézus édesanyjából és testvéreiből állt. A következő versben viszont máris az áll, hogy „azokban a napokban (...) mintegy százhúsz főnyi sokaság” alkotta a hívőket. Egyetlen sor alatt száz emberrel nőtt volna a keresztények száma?

Az áttérések ezt követően is gyors ütemben folytatódtak. Már említettük, hogy punkösd napján, ötven nappal Jézus keresztre feszítése után Péter 3000 zsidót térített meg (2:41); majd nem sokkal később újabb 5000 új hívővel gyarapodott az egyház (4:4). A következő fejezetben újabb tömegek tértek át (5:14). Ezzel a tempóval már Kr. u. 50-re színkeresztény lett volna a teljes birodalom.
Egy keresztény író sem bánik olyan bőkezűen a túlzó kijelentésekkel, mint az apologéta és teológus, Tertullianus, aki a Cselekedetek után mintegy száz évvel, a 2. század végén és a 3. elején alkotott. A keresztény hitet védelmező művében, a Védőbeszédben, Tertullianus azt állítja, hogy a pogányok a megtért tömegek láttán megrémültek: „Az emberek hangosan sopánkodnak, hogy ellepik a várost, a vidék, a megerősített helyek, a szigetek is már keresztényekkel vannak tele.” (Védőbeszéd, I. 7.) Egy másik írásában arról tesz említést, hogy „sokaságunk csaknem minden város lakosságának nagyobb része" (Scapulához, 2).

Leghíresebb kijelentése tobzódik a keresztény vallás dominanciája feletti örömében:

„Tegnapiak vagyunk és betöltöttünk már mindent, ami a tiétek: a városokat, a szigeteket, a kerületeket, a tízes csapatokat (decurias), a palotákat, a szenátust, a fórumot, csupán a templomokat hagytuk meg nektek. (...) Ha ugyanis mi, ilyen óriási embersokaság, a földkerekség valami távoleső zugába szakadnánk tőletek, szégyenkezéssel töltené el egész uralmatokat ennyi mindenféle polgár elvesztése. (...) Megrendülnétek kétségtelenül, ha látnotok kellene elhagyatottságotokat, (...) Lámpával keresnétek az embereket, akiken uralkodhassatok. Több ellenségetek maradna vissza, mint amennyi polgárotok, a keresztények sokasága miatt, hiszen belőlek áll majdnem az egész hűséges polgárság.” {Védőbeszéd, XXXVII. 4-8)

Tertullianus túlzásait ellensúlyozza valamelyest a többi keresztény szerző józanabb értékelése. Bár nekik is érdekükben állt, hogy tömeges megtérésekről zengjenek, mégis tudták, hogy ez ebben a formában nem történt meg. Egy másik apologéta, Minucius Felix, néhány évvel Tertullianus után megjegyzi, hogy „nagyon kevesen vagyunk” {Octavius, 33). A sokat látott Órigenész pedig a 3. század első felében arról ír, hogy a birodalomban sokan még csak nem is hallottak a keresztény vallásról, a barbárok pedig még annyira sem találkozhattak az új hittel (Kommentár Máté Evangéliumához, 24:9).

A mai szakértőket épp a fentiek miatt nem hatják meg Tertullianus és társainak túlzásai. Az 1. és 2. században a pogány vallásokat még nem gyalulták le a keresztények megállíthatatlan erői. Robin Lane Fox brit történész megállapítása szerint, „200-ra a keresztények elnémított istenekről írtak, de közben nem vettek tudomást az ennek ellentmondó tényekről." Ezek a tények pedig kőkemény bizonyítékok formájában jelentkeztek szó szerint is, hiszen kőbe vésett feliratokról beszélünk és a 2-3. században ismét virágkorát élő pogányságról árulkodtak.

A kereszténység nem hódította meg egy csapásra az egész birodalmat sem az apostolok, sem pedig Tertullianus idejében. A keresztények a 3. századig a népesség egy aprócska hányadát alkották.


Adataink természete

Nehéz pontosan meghatározni a kereszténység terjedésének mértékét, mert nagyon kevés számszerű adat áll a rendelkezésünkre. Van azonban egy különösen fontos állítás a 3. század közepéről, mégpedig egy, a római egyházközösséggel kapcsolatos, pártatlan dokumentum. Ezt Corneliusnak, a város püspökének leveléből ismerhetjük, aki konkrét számokat közöl. Ezek szerint abban az időben Róma egyháza 46 presbitert, 7 diakónust, 7 szubdiakónust, 42 akolitust, 52 ördögűzőt, olvasót és portást foglalkoztatott, valamint 1500 özvegynek és egyéb rászorulónak segített, akik az egyház segítségére szorultak (Euszebiosz egyháztörténete, 6.43).
Ez valóban fontos információ. A korai kereszténység jeles történésze, Adolf von Harnack azt írja: „Ami a statisztikákat illeti, ez a legfontosabb feljegyzés, ami az egyház első háromszáz évének történetéből fennmaradt." Egy nagyjából milliós városban, az egyház papságához 155 fő tartozott (beleértve a püspököt is), és 1500 emberről gondoskodott. A 46 presbiter mindegyikének lehetett saját, kisebb közössége, akikkel rendszeresen összegyűltek, ezek szerint ennyi gyülekezet működhetett a városban. A fenti adatok alapján Harnack mintegy 30 000 főre teszi a római keresztények számát.

Lábjegyzetben azért megjegyzi, hogy ezzel a számmal kissé alábecsülheti a valóságot. Konstantinápoly 4. századi püspökétől, Aranyszájú Szent Jánostól tudjuk, hogy az ő, 100 000 főt számláló egyháza körülbelül 3000 rászorulónak nyújtott anyagi támogatást, azaz a teljes gyülekezet 3 %-ának. Ha ezt az arányt a néhány évtizeddel korábbi római egyházra is rávetítjük, mintegy 50 000 keresztényről beszélünk. Ha ez a szám valóban közelebb áll a valósághoz, elmondható, hogy a keresztények a város lakosságának nagyjából az 5 %-át tették ki.
Kimerítő dolgozatában Harnack a Krisztus utáni első három évszázad öszszcs fennmaradt szöveget átvizsgálva elemzi a kereszténységről szóló részleteket. Egy másik példában, szintén a fent idézett levélben Cornelius az egyházak vezetőinek regionális zsinatáról ír, amelyen hatvan itáliai püspök vett részt. Ebből Harnack (részletes levezetés végén) arra következtet, hogy a régióban körülbelül száz püspökség működhetett a 3. század közepén, ami mintegy száz egyházközösséget feltételez egész Itália területén.
Kutatása alapján Harnack jelentős statisztikai következtetésekre jut, ezek közül a leggyakrabban idézettet már mi is említettük: eszerint a 4. század elejére nagyjából a birodalom 7-10 %-a lehetett keresztény. Egy kortárs szakértő, Harold Drake szavai szerint: „A legtöbben egyetértenek abban, hogy ez a szám nagyjából fedheti a valóságot.” Ha valóban fedi, és a birodalom lakossága ebben az időben hatvanmillió főt számlált, a keresztények száma valahol négy és hatmillió között mozgott, többségük pedig a keleti provinciákban élt.

Gyanítható ugyanakkor, hogy ezek a számok felfelé túloznak. Talán a legmeglepőbb és nyugtalanítóbb elemzés a Yale történésze, Ramsay MacMullen nevéhez fűződik. Tanulmánya arra alapoz, hogy áttérése után, Constantinus számos templom építését támogatta Rómában és a birodalom számos pontján. Sőt, ahogy a keresztények száma hirtelen nőni kezdett, és a gazdagok is tömegével tértek át, számos újabb templom épült.
MacMullen tanulmánya azt próbálja meghatározni, hogy hány ember befogadására voltak alkalmasak ezek az épületek a heti istentisztelet alatt. Ez egészen újszerű megközelítés a keresztények számának meghatározására, vagy legalábbis annak kiderítésére, hogy hányán lehettek azok, akik a templomok falai között imádták Istent.

A számok megdöbbentőek. MacMullen kimutatása szerint a „155 településen talált maradványok alapján 255 templomban a teljes lakosság 1-8 %-a fért volna el,” Ez az adat nem a 2. vagy 3. századra vonatkozik, amikor a teljes lakosság elenyésző töredékét tették ki a keresztények. A 4. századról van szó, amikorra az egyház egybehangzó vélemények szerint átvette az uralmat a világon. Miért nem volt több hely az imádságra?
MacMullen megállapítása szerint egy 20 000 fős, tipikus 4. századi városhoz átlagosan mindössze egy templom tartozott, amely általában 350-400 fő befogadására volt alkalmas (ez legfeljebb a lakosság 2 %-a). Ráadásul azt is kiemeli, hogy a templomok méretének nem az anyagiak szabtak gátat. Épp ellenkezőleg, pénzben nem volt hiány. A templomokat az alapján tervezték, hogy hány hívő megjelenésére számítottak.

Ezekre a régészeti leleteken nyugvó következtetésekre még MacMullen is nehezen talál magyarázatot. Az írott forrásainkból kiindulva, azt semmiképp sem jelenthetik, hogy az egyház egyáltalán ne növekedett volna. Egyértelműen nőtt, így a templomépületek méreteire más magyarázatot kell keresnünk. Sokkal valószínűbb, hogy a legtöbb keresztény egyszerűen nem járt hetente templomba. Sőt, az sem lehetett ritka, hogy valaki soha nem járt. A többség vélhetően továbbra is inkább magánházakban gyűlt össze, és csak ritka alkalmakkor keresték fel a városi templomot.
Az is valószínű, hogy sokan a szabadtéri helyszíneket preferálták. Tudható, hogy a keresztények gyakran találkoztak temetőkben. Vajon ez lehetett az első számú találkozóhelyük? Vagy elképzelhető, hogy a legtöbben nem is igényelték, hogy rendszeresen összejárjanak? Ezekre a kérdésekre egyszerűen nem tudjuk a választ. Azonban MacMullen meglepő eredményei azt is sugallhatják, hogy Harnack írott forrásokra szorítkozó következtetése kissé vastagabb ceruzával fogott. Könnyen lehet, hogy Kr. u. 300-ban a keresztények 7-10 %-os aránya egyszerűen túl sok.

Erre hajaz az a ritkán említett tény is, hogy az első három században a kereszténység elsősorban a városokban terjedt, viszont a birodalom lakosságának nagyobb hányada 80-90 %-a vidéken élt. Az itt élők zöme a 4. századig nem tért át, és utána is csak lassan zajlott le ez a folyamat. Ez még nehezebbé teszi annak a megítélését, hogy a városi és vidéki lakosságot is figyelembe véve, mekkora arányban lehettek a keresztények Kr. u. 300-ra.
Kifejezetten valószerűtlen, mind az írásos, mind a régészeti bizonyítékok alapján, hogy ez az arány 10-20 % lett volna. Ha Harnack számait túlzónak tartjuk, akkor észszerű lehet egyszerűen felezni az ő becslését, így nagyjából 2-3 millió keresztényt kapunk Kr. u. 300-ra. Lehetséges, hogy valamivel még ennél is kevesebben voltak. Ahogy azt nemsokára láthatjuk, elég, ha a növekedés mértékét ismerjük. A pontos számuk meglepő módon nem is annyira fontos.